„Boldog vagyok, mi más lehetnék?” – szól a regény első mondata, amelyből rögtön érezzük, hogy hiába járta be Darius Kopp fél Európát, a boldogulását még mindig nem találta meg, és talán nem is fogja soha. A trilógia harmadik része onnan indul, hogy a főszereplő egy (kissé félelmetes és követelőző) olasz nőnél lakik szívességből és sofőrként dolgozik: az Etnára visz fel turistákat terepjáróval. A gyász legnehezebb időszakán még nincs túl, bár felesége, Flora hamvait a hosszú utazása után beszórta a vulkán kráterébe. Itt kezdődik voltaképpen a történet, amely a veszteségek feldolgozásáról szól: a hamvakkal teli krátertől. Ennek a szimbolikája azt is jelzi, hogy mennyire van mélyponton a főhős a cselekmény elején. „Később Kopp megbillentette az urnát, aztán kicsit még jobban, míg csak az egész tartalma ki nem pergett belőle, és nem maradt semmi, ami nem úgy nézett ki, mintha mindig is a hegyhez tartozott volna.”
A Kötélen az életközépi válság regénye, amely nemcsak arról mesél, hogyan tudunk kiszakadni az életünkből, de arról is, hogy miként tudunk visszatalálni oda, ha ez egyáltalán lehetséges. A regény kezdetén Darius Kopp ott él, ahová mások nyaralni járnak, Szicíliában, Terézia Mora azonban tartózkodott attól, hogy egy idealizált Olaszországot mutasson be. Hamar kiderül, hogy ha valaki nem turista, akkor a tengerpart is tud kemény lenni, és bár a főhősnek többen is segítenek lakhatást, munkát szerezni, az világos, hogy semmi sincs ingyen, ha mással nem, kiszolgáltatottsággal fizet az ember. A korábban számítógépes irodai munkához szokott Kopp először fuvarozásból él, aztán egy pizzéria konyháján kezd dolgozni. Kialakul egy újfajta életritmusa, amelybe egészen beleszokik, még ha nem is teszi boldoggá. A monotónia addig tart, amíg hirtelen fel nem bukkan a tizenhét éves unokahúga, Lorelei, akiről kiderül, hogy bajban van: a szülei kitették, a barátai leléptek, ráadásul teherbe is esett. Innentől új fejezet kezdődik Darius Kopp életében, többé már nem teheti meg, hogy csakúgy éljen a vakvilágba, gondoskodnia kell az unokahúgáról. Az elszakadt családi szálakat pedig valahogy össze kell varrni, akármilyen nehéz is ez: „ilyen az, amikor a család megjelenik a színen, minden összeomlik és senki sem takarít fel helyettünk”. Lore oldalán Kopp végül kénytelen visszatérni a régi életébe, Berlinbe, ahol persze már minden elveszett és mindent nulláról kell kezdeni.
Idén újra megjelent magyarul Terézia Mora Darius Kopp-trilógiája, amely annak ellenére, hogy több mint egy évtizede adták ki először, húsbavágóan aktuálisnak érződik. A Ms. Columbo Olvas legújabb adásában a trilógia első kötete, Az egyetlen ember a kontinensen volt a téma. Podcast. ![Terézia Mora a techbuborék magányát írta meg [Ms. Columbo Olvas]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/konyves/ko/konyves/image/fe_229_160_Mora1.jpg)
A Darius Kopp-trilógia harmadik kötetében ezúttal tehát a család témája áll a középpontban, emellett továbbra is fontos a pénz, a munka, a szabadság és az újrakezdés, valamint a kérdés, hogy egyáltalán mihez kezdjen az ember az élete második felében, ha képtelen onnan folytatni, ahol korábban abbahagyta.
Darius Kopp, aki továbbra is a szürke kisember figuráját képviseli, de immár kilépett a csinovnyik szerepből, teljesen új kihívásokkal szembesül,
és el kell döntenie, hogy mi tenné boldogabbá: ha visszatérne a gyökereihez, a városához és a munkájához, amely biztos megélhetést, de semmilyen valós kapcsolódást nem adott számára (és amelynek a gondolata is undorral tölti el), vagy ha társadalmon kívüli emberként folytatja az életét úgy, hogy nem kell bankokkal, hivatalokkal, HR-esekkel, ügyvédekkel és adósságokkal foglalkoznia, hanem egyszerűen csak vegetál magányosan egyik napról a másikra. „Mindent elfelejteni, ami visszahúzza az embert. Vissza? Hová? Oda, ahol olyan bonyolulttá válnak a dolgok.”
A Kötélen a trilógia korábbi köteteihez hasonlóan életbevágó kérdéseket feszeget,
és mindezt úgy teszi, hogy megmaradtak az összetett, érdekes karakterek és az izgalmas narrációs technika is, amelyet Mora a korábbi kötetekben alkalmazott. Ez az elbeszélői módszer nem éppen szokványos, sokszor ugrálunk az egyes szám harmadik és az egyes szám első személyű elbeszélés között, időnként pedig különféle zárójeles kommentek törik meg a narrációt, amelyekben Koppnak azokat a gondolatait olvashatjuk, amelyeket nem mond ki mások előtt. Az elbeszélő és a főszereplő, valamint a dialógusok és a tudat egyes rétegei ezáltal összemosódnak, olykor pedig egészen mélyen beleláthatunk Darius Kopp fejébe, érzéseibe, amitől óhatatlanul azonosulni kezdünk az – egyébként nem mindig szimpatikus - főhőssel.
A trilógia összességében nemcsak egzisztencialista regénynek tekinthető, hanem fejlődésregénynek is.
Darius Kopp ugyanis a legtöbbet éppen a kommunikációban fejlődik a három kötet során, és abban, hogy megtanulja vállalni a felelősséget önmagáért, az érzéseiért és a döntéseiért, emellett megpróbál egy kicsit jobban jelen lenni a saját életében. A Kötélen azzal a tanulsággal zárul, hogy ez talán a maximum a mostani világban, amit az ember egyáltalán elérhet: „A nevem Darius Kopp, ötvenéves vagyok, az életem nagyobbrészt alábecsülésből és felvágásból, hazugságokból és titkokból áll, és szó sincs róla, hogy még bármi lehetne belőlem, de nem félek, csak mérsékelten vagyok megkeseredett, és legalább igyekszem nem másokra mutogatni, és nem gyűlölni senkit, se egyes embereket, se csoportokat. Ne mondd, hogy ez semmi.”
