A+
Barnás Ferenc: Másik halál
Kalligram, 304 oldal, 2380 HUF
A létet elviselni kiegyensúlyozott pszichével sem egyszerű, hát még egy darabokra hullottal. Még nehezebb elmesélni az elviseléséért folytatott mindennapos harcot. A friss Aegon-díjas, Barnás Ferenc a Másik halálban meg sem próbálkozik vele (interjúnk Barnással itt olvasható). Épp ettől az elhallgatástól válik olyan erőssé a regény, amelynek olvasása után garantáltan máshogy nézünk majd a múzeumi teremőrökre.
Még
Mindfuck. Ez az idegenül hangzó, csúnya, és csak problémásan magyarítható kifejezés jutott eszembe először, miután becsuktam a könyvet. Olvasás közben is eszembe jutott párszor, például amikor azt hittem, hogy végre sikerült a helyére raknom minden apró részletet, sőt elhamarkodott magabiztossággal azt gondoltam, megértettem valamit. Később kiderült, hogy amit összeraktam, vagyis amiről azt hittem, hogy összeraktam, az korántsem volt igaz, nem volt más, mint felületes fantazma. A tavaszi szél körülbelül a könyv felénél kapta fel először azt az ölnyi cetlit, amit Barnás, és hősei évtizedeken át gyűjtögettek. Kirakóst játszott vele, és látszólag összefüggéstelenül, de nagyon is tudatosan terítette szét a betonon. A zártosztály csak az olvasó fejében él, a főhős egészen máshol jár gondolatban. Újratervezés.
És már nem
Az már egészen korán kiderül, hogy egyes szám első személyű narrátorunkkal valami nincs rendben. Hogy mi, az sosem derül ki igazán, de épp a ki nem mondástól válik aggasztóan valóssá. Az.
„(…) az ember nehezen beszél arról, miért és milyen okok miatt nem beszél szívesen bizonyos dolgokról, amivel nem elkerülni igyekszik a saját magával való szembenézést, távolról sem, nem is a saját érzéseiről tart, hanem egyszerűen fél olyan ügyeket szóba hozni, amik akár félreérthetőek is lehetnének, minthogy ennek ettől függetlenül is megvan az esélye, ahogy annak is, hogy amennyiben az ember mégiscsak a mégis mellett döntene, egyszerre csak azon kapná magát, hogy olyan valamiről számol be, amit saját magának sem igazán akarna bevallani, tulajdonképpen nem is akar, és nem azért nem akar, mert ehhez is gyáva; egyszerűen azért nem akarja előhozni, mert tart attól, amivel ez az egész jár, bár végeredményben nem sokat tud róla,mert az egész inkább csak egy emlék, egy olyan emlék, amelyről először azt hiszed, nagyon régről ismerős,de aztán rájössz, hogy habár valóban ismerős, mégiscsak olyan emlék, amelynek nincs is valóságosan megtörtént alapja, mialatt úgy tart állandóan fogva, ahogy mindig is szeretted volna."
Barnás hőse in medias res villantja fel saját és közvetlen környezetét, a házat, az utcát, a lakók és a környék csavargóinak nyomorát. Puzzledarabkákon dobálja elénk az életét, húsüzem, volt diákok, egyetemi katedra. Grófnő, Madárka, Kékhajú. Mint Barnás második regényének, a Bagatellnek főhőse, ő is végigturnézza a nyugatot hangszerével, az most nem érdekes, hogy milyennel. Ha az eddig megjelent négy regényre ciklusként tekintünk, akkor talán nincs is másik én, mindahányszor ugyanannak a férfinak az életútját járjuk végig, ami több ponton is sokat sejtetően egybecseng a szerzőével.
„Guten Tag, ich bin Michael Landenberg, wollen Sie etwas trinken?” Ezzel az ártatlan kérdéssel kerül az Én élete két lépéssel közelebb a mentális szakadékhoz. A kérdező, Michael, az inszomniában szenvedő svájci pincér hamar lelki társsá válik, és a regénynek ezen a pontját jut eszembe másodszor egy idegenül hangzó, csúnya, és csak problémásan magyarítható kifejezés, bromance. Ez a könyv egyetlen éles, és valamelyest, ám a barnási kereteken belül maradva körülhatárolt kapcsolata. Michael hatására az Én felhagy korábbi munkáival, és barátja anyagi és szellemi támogatásával kísérve belekezd Átiratok című könyvének megírásába. A teljes pszichés összeomlást Michael öngyilkossága váltja ki, de az is lehet, hogy nem kiváltja, hanem csak előhozza a már korábban is ott lappangó Azt. A saját gondolatainak börtönében átvészelt évek egyhangúsága a Galéria egyhangúságába fordul, és tíz év alatt a helyükre kerülnek a kirakós darabjai.
Egyszerre
Az Én tébolya a nyelvi megoldásokban teljesedik ki. Mondataiban saját magát cáfolja meg, csapong és idegesen fickándozik. A létigékből, névmásokból és ismétlődő félmondatokból felépített posztmodern kimerítő kihívás elé állítja az olvasót. Belesajdul az agy, összefolynak a betűk. Hatalmas megkönnyebbülés, amikor az Én a gyógyulás útjára lép, és tisztázza zavaros gondolatait. De hogyan is érzékelnénk a bizonytalanságot, ha magunk teljesen biztosak lennénk a dolgunkban?
Negyvenes éviben járó, magányos férfi. Megfigyelő és megfigyelt egyszerre. Egykori férj, régi szerető, kurrens apa. A benyugtatózott Thomas Bernhard, aki nem őrjöng, nem támad, csak tűpontos megfigyeléseket készít környezetéről. Barnás a majd háromszáz oldalon egyetlen apró illúziót sem enged meg magának. Megengedi viszont a humort, az egérutat. Sokszor olyan finoman és zavarba ejtően kíméletlenül, hogy nem is tudjuk, merjünk-e nevetni rajta (illik-e? szabad-e?), ezért inkább csak elhúzzuk a szánkat.
Majdnem mindig
Barnás Ferenc kapta idén az Aegon Művészeti Díjat, és nagyon reméli, hogy most majd több figyelem fordul a könyve felé. A-ligás lett, a hazai irodalom élvonalába került, írják róla a kritikusok. Pedig eddig is ott volt, lsd. A kilencedik. A méltatlanul mellőzött íróknak (és a meg nem értett, háttérbe húzódó zseniknek) két esetben jár a kitüntetett figyelem. Utolsó kenetül haláluk óráján, vagy tizenöt perc hírnévvel kísérve egy fontos kitüntetés után. A díj mint egy másik halál. Egy kevésbé végleges. Elégnek kell lennie a megdicsőüléshez.
---------------------------------------------------
Az ajánló megjelent az Aegon Művészeti Díj Facebook-oldalán.
Első: Kemény István A királynál
Második: Fehér Béla Kossuthkifli
Harmadik: Végel László Bűnhődés
Negyedik: Márton László M. L., a gyilkos
Ötödik: Karafiáth Orsolya Kicsi Lili
