Az 1971-ben megrendezett Philip Zimbardo-féle börtönkísérlet sokak fantáziáját megmozgatta. A börtönszimulációval azt akarták vizsgálni, hogyan viselkednek az emberek a börtönőr, illetve a fogvatartott szerepben (a börtönigazgató maga Zimbardo volt). A kísérlet, amelyet apróhirdetésekkel toborzott önkéntesekkel végeztek, arról híresült el, hogy alig hat nap után félbe kellett szakítani, mert az alanyok veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét. Bár utóbb kiderült, hogy a kutatás eredményei nem tekinthetők teljesen érvényesnek, meghatározó elméletté vált, hogy az intézményi háttér, az ideológia, a bezártság és az alá-fölé rendelt szerepek befolyásolják az emberek viselkedését és morális döntéseit. Ez a kísérlet is eszünkbe juthat Margaret Atwood 2015-ben írt disztópiájáról, amely Legvégül a szív címmel idén jelent meg magyarul.
A Szolgálólány meséjének írója ezúttal azt képzelte el, hogy mi történne egy olyan külvilágtól elzárt városban, ahol az emberek hol a foglyok, hol a börtönőrök szerepét veszik fel.
A Legvégül a szív főhőse egy fiatal házaspár, Stan és Charmaine, akiknek bár ígéretesen indul a közös élete, a gazdasági válság tönkreteszi őket. Miután bekövetkezik a nagy pénzügyi krach, az egész üzleti életet romba döntő összeomlás, elveszítik a munkájukat és a házukat is, így az autójukban kénytelenek élni az életüket. A világ, amelyet korábban ismertek, többé nem létezik. A városuk helyén csupán egy rozsdaövezet maradt, a hangulat apokaliptikus, a munka és lakás nélkül maradt emberek hordákba verődve vandálkodnak, így nincs többé biztonságos hely. Ami marad, az a vándorélet, az örök menekülés és a teljes kilátástalanság. „Mi értelme bárminek, morfondírozik sokszor. De mi értelme egyáltalán azon gondolkodni, hogy mi értelme van valaminek?” Aztán amikor már alig bírják, egyszer csak jön egy lehetőség: egy tévéreklám új életet ígér számukra, kényelmes otthonnal, munkával és biztonságos körülményekkel.
„- Emlékszik még milyen volt az élete? – folytatja a férfihang a lepedők és párnák között tett körút alatt. – Mielőtt a megbízható világ, amelyet ismertünk, összeomlott? A Pozitron Projektnél, Consilience városában újra ilyen lehet. Nem csupán teljes foglalkoztatást kínálunk, de védelmet is a veszélyes elemektől, amelyek oly sok embernek okoznak jelenleg gondot.”
Innentől kezdve Stan és Charmaine egy nagyszabású társadalmi kísérlet alanyai lesznek. Igazi fausti alkut kötnek, amelytől a boldogságot remélik: némi képzés után aláírnak egy olyan szerződést, amellyel a lelküket, az életüket, a szabadságukat a Pozitron Projektnek adományozzák, méghozzá örökre. Ez ugyanis egy olyan hely, ahonnan semmilyen körülmények között nem lehet kilépni.
Ahogy azt Margaret Atwoodtól megszokhattuk, ezúttal is alapos emberismerettel (és némi fekete humorral) építette fel disztópikus világát, és ahogy A Szolgálólány meséje vagy a MaddAddam-trilógia esetében, úgy ebben a könyvben is történelmi példákat gyúrt össze egy elképzelt társadalmi modellé. Amire a Pozitron Projekt a leginkább hasonlít, az a szocialista rendszer: a kapitalizmus kudarcával való leszámolás, a teljes foglalkoztatottság, a termelés folyamatos fokozása, az egyenlőség eszméje mind része ennek a berendezkedésnek (van is néhány utalás rá a könyvben, hogy az 50-es évek dizájnjával tervezték meg a várost.) Atwood ezt a koncepciót egy börtönállam modelljével kapcsolta össze, amelynek egyik része, hogy egy teljesen zárt rendszer, amely totális megfigyelésen, cenzúrán és a szabad akarat teljes hiányán alapul. A másik része pedig, hogy egy fizikailag létező börtön is van benne, ahol a kísérletben résztvevők hol a foglyok, hol pedig a börtönőrök szerepét veszik fel.
Utóbbi nemcsak cselekményszinten, hanem szimbolikusan is fontos a regényben. Amellett, hogy alapból érdekes ötlet, hogy minden egyes polgárnak kettős élete van,
a Legvégül a szívben erősen megjelenik az a tézis is, hogy mindenkinek van jó és sötét oldala is,
és elképzelhetők olyan élethelyzetek, illetve társadalmi berendezkedések, amikor jellemzően az utóbbi jön elő. A Pozitron Projekt egy olyan kísérlet, amelyben végignézhetjük, hogy a hétköznapi körülmények között átlagos, normális emberek milyen morális döntéseket hoznak, ha más szerepekbe és helyzetekbe kerülnek. Például, milyen hatások kellenek ahhoz, hogy az ember többé ne legyen hűséges? Más döntést hozunk-e, ha meg akarunk felelni, vagy ha félünk a megtorlástól? Ha megfelelő ideológiával alátámasztják a döntést és leveszik a vállunkról a felelősséget, tudnánk-e ölni?
A Legvégül az szívben ezek az emberi kérdések a legizgalmasabbak, de nagyon érdekes az is, hogyan torzul el az ideális államot létrehozni kívánó projekt.
Atwood most is megmutatja nekünk, hogy miként alakul ki egy totalitáriánus rendszer, amelyben az egyén a szó szoros, illetve átvitt értelemben is fogollyá válik: láthatjuk, hogyan kerülnek egy kézbe a döntések, hogyan fokozódik a propaganda, hogyan erősödik a megfigyelés, hogyan kezdenek külső ellenségeket gyártani (pl. az újságírókból), és hogyan súlyosbodnak a büntetések, ha valakire rávetül a gyanú árnyéka. Margaret Atwood regénye tehát megint sok szempontból elgondolkodtató és aktuális lett, de közben szerencsére nem hiányoznak belőle az elszállt, vicces ötletek és a humor sem. Utóbbira szükség is van, főleg, mert olvasás közben az embert gyötri a gondolat, hogy egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen, a Pozitronhoz hasonló börtön foglyaivá váljunk.
