Könyves szempontból a Covid-időszak vissza-visszatérő kérdése volt, hogy vajon mikor jön az első karanténregény vagy járványkönyv. Az amerikaiak gyorsan léptek, viszonylag rövid időn belül megjelent a Dekameron-projekt című válogatáskötet, és a pandémia, a lezárások, valamint a merőben új élethelyzet inspirálta Zadie Smith Sugallatok című könyvének írásait is. Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című elbeszéléskötetéhez is a járvány ad jól körülhatárolható keretet, ami a legmarkánsabban talán az első (Hogyan könnyíti meg az életünket az asszertív kommunikáció?) és a negyedik elbeszélésben (Szempontok és adalékok) jelentkezik. A járvány és a karantén elég rendesen kibillenti Mán-Várhegyi narrátorait a hétköznapokból – ez azonban kataklizmát nem, inkább kellemetlenséget okoz („lehúzom az arcomról a maszkot, ősz végére lett elegem belőle, egész nap ebben vagyok, ebben tartom az óráimat”).
A Vázlat valami máshoz női narrátorait
a kizökkenés, a mindennapitól való eltérés ezzel együtt folyamatos önreflexióra készteti.
Hősei megállás nélkül monitorozzák magukat, ahogy az első elbeszélés indulatrohamokkal küszködő Magdija mondja: „de néhány másodperc, és felrobbanok, nem könnyű megkapaszkodni és közben elszántan figyelni, de most igenis megfigyelem, hogy mi történik bennem”. A második történet Ági nevű influenszer-narrátora a fókuszt sokkal inkább kívülre helyezi: életében minden mozzanat egy potenciális blogposzt témája lehet. Munkásságának deklarált célja az őszinteség, alapja a beállítás („azt szeretném, hogy videóim természetesek legyenek, de közben bizonyos mértékben mégis jól nézzenek ki”). Ám még ő is konstatálni kénytelen, hogy a csúcsra járatott esztétizmus, a túlzott filterhasználat miatt olyan mértékben torzult az, amit szépnek tekintünk, hogy a tökéletlen nemhogy közönyt, mint inkább dühöt vált ki a felhasználókból.
Az alkotás és annak nehézségei vissza-visszatérő témái Mán-Várhegyi élettörténeteinek. Az influenszer Ági folyamatos képes-videós narratívákban gondolkodik, melyekhez a saját hétköznapjai szolgáltatják az alapot. De az alkotás, valami újnak a létrehozása átvitt értelemben a Néma hullám című elbeszélésnek is fontos szervezőelve (ennek egy részletébe ITT beleolvashattok): a politikusfeleség Györgyi férjének a közös horvátországi nyaraláson nyoma vész. Györgyi az országban marad a gyerekeivel, és egy teljesen új életre, otthonra, szerelemre rendezkedik be. Györgyi életében ugyanakkor (de ez nagyjából igaz a kötet valamennyi narrátorára) gyakran összemosódik a valóság és a fantázia, a határvonalak elvékonyodnak, az érzékelés csalóka: „még abban is elbizonytalanodom, én magam hol vagyok, az életemnek mely szakaszában, mely színterén” // „Ha nem vigyázok, átalakulok, gondoltam” // „Semmi sem elég tiszta, semmi sem igazán az enyém, írtam a jegyzetfüzetembe a minap”. Az én és a külvilág kapcsolata mind a négy elbeszélésben nagyon erős:
Mán-Várhegyi narrátorai folyamatosan keresik a kapaszkodókat
– nemcsak a karantén- vagy posztkarantén-helyzetben, hanem a sima hétköznapokban is. A globális dráma (járvány) közepette a kényelmetlen közjátékok, gubancok azok, amelyek folyamatos önvizsgálatra késztetik őket.
A legerősebben ez talán a negyedik történetben (Szempontok és adalékok) érezhető: ebben a kisgyerekes Anikó éppen készülő regénye megírásával küzd, ezzel pedig önkéntelenül a női kreatív lét körülményeiről, mikéntjéről is fontos dolgokat állít. Anikónak nincs külön dolgozószobája, egy barátnője példáját követve a férjével a sötét, hideg spájzból alakítanak ki neki egy írókamrát. Abban a napi másfél-két órában tud írni, amit a férje „önfeláldozóan” felszabadít a számára, de azt is gyakran félbe kell szakítania. Anikó egyszerre anya, empatikus beszélgetőtárs, író – szerepei nem cserélődnek, hanem összeolvadnak. Abból dolgozik, ami a hétköznapjain eluralkodik. Gyakran szorong az írástól, hogy ettől szabaduljon, különböző módszereket fejleszt ki. Ha elakad, akkor például praktikus, ha egy váratlan vendéget ír a történetébe – ez az elem aztán meg is valósul, hiszen a megoldásnak szánt szereplő egy régi ismerős képében ugyanilyen váratlanul fel is bukkan a Mán-Várhegyi Réka által írt Anikó-történetben. A Szempontok és adalékok így aztán klasszikus meta-elbeszélés, melyben a szemünk láttára íródik a történet, szervezőelve pedig az írás maga.
„Töredezett minden, amit írok,
ráadásul folyton összeér a saját életemmel.
Nem használom a fantáziám, könyvtárba nem járok, nem kutatok, az íróasztalomhoz reggel hétkor nem ülök le, ha mégis, negyedóra múlva felállok. Két óra múlva talán újra leülök egy fél órára, aztán valamivel később néhány percre, délután jó esetben akár másfél órára is, este félálomban még húsz percre.
– Mégis mit lehet így írni? – kérdezem a férjemtől.”
Ezt a töredezettség-élményt erősítik az egyes fejezeteket és nagyobb elbeszélésegységeket tagoló zárójeles hármaspontok, ahogy a Hidvégi Anna által tervezett borítón látható morzejelek is. A töredezettség egyfajta hiányt is jelez, Mán-Várhegyi női narrátorainak esetében ez pedig leginkább a kontroll hiányát jelenti. A Vázlat valami máshoz elbeszélői valamiképpen
mind a saját életük feletti ellenőrzés visszaszerzésére vágynak:
sokszor szerepet kell alakítaniuk, hogy például politikusfeleségként vagy influenszerként megfeleljenek egy társadalmi vagy akár esztétikai elvárásnak. Megszólalói kimondatlanul is vissza akarják szerezni a testük feletti kontrollt is, amely az évek múlása, a terhesség, fogyás, hízás, sanyargatás miatt örökös változásban van. Visszatérő téma például a terhesség és a szülés, amelyben mások mondják meg, mire képes vagy nem képes a női test („ezzel a fizikummal maga nem fog tudni hüvelyi úton megszülni”), és ahol nem ritka, ha egy orvos nem elégedett a szülő nő úgynevezett teljesítményével („A gyereket végül este tíz körül kinyomta belőlem”).
Mán-Várhegyi Réka posztkarantén történetei folyamatos mikrorezzenésekre, sokatmondó és sokat elhallgató párbeszédekre, befelé fordulásokra épülnek. Szereplőire jellemző az örökös figyelem, ami – élethelyzettől függetlenül – nemcsak a külvilág irányába, hanem egyértelműen befelé is irányul. Hiszen, ahogy az írással és saját magával örökösen küzdő Anikó is megfogalmazta: „az élethosszig tartó önelemzés járvány idején sem szünetelhet”.
