1963-ban járunk, Montanában. A háromgenerációs Blackledge-famíliát szörnyű családi tragédia sújtja. Margaret és George a fiúk halála után is szívükön viselik volt menyük és unokájuk sorsát, de az élet nem áll meg: Lorna újra férjhez megy, és a nagyszülők kénytelenek elengedni a kezét. Margaret azonban bizonytalan, hogy az unokája az újdonsült mostohaapánál jó kezekben van-e, és amikor hűlt helyét találják a kis családnak, nyomukba szegődnek Észak-Dakotába. Meg szeretnének róla győződni, hogy unokájuknak valóban jól megy-e a sora. Nem számítanak rá, hogy elszabadulnak az indulatok Lorna férjének családjával.
A csodásan fényképezett montanai táj szolgáltatja a hátteret az érzékeny témájú drámának, amely a családon belüli erőszakkal foglalkozik, valamint azzal a kényes kérdéssel, hogy mit tehetnek ilyenkor a nagyszülők.
A három főszereplő: Kevin Costner, Diane Lane és Észak-Dakota
Ingoványos talaj, különösen a fent vázolt esetben: a gyermek apja halott, és ezzel az apai nagyszülők látszólag elvesztik minden beleszólásukat, ha volt is egyáltalán. A gyereknek az anyja mellett a helye, aki vérségi kapcsolat híján akaratlanul is eltávolodik a volt apóstól-anyóstól. Főleg, hogy bekerül a képbe még egy új férj is.
Kellemetlen helyzetekből A vér földjében pedig nincs hiány. Margaret és George Észak-Dakotában szembekerül a matriarchális Weboy-famíliával, amelyet vasfegyelemmel irányít Blanche, aki királynőként nemcsak népes családján, de keménykötésű fiai révén a környéken is rajta tartja a szemét. Blackledge-ék unokáját pedig e vendégmarasztaló kis közösség fogadja be.
Márpedig unoka nélkül innen el nem megyünk! Előbb adnám a fél kezemet! (Diane Lane és Kevin Costner)
A vér földje története szögegyenes: a rövid drámai felvezetés után, amelynek Diane Lane és Kevin Costner közötti lehengerlő kémia szolgáltatja a valódi zamatát, nyilvánvalóvá válik, hogy a két család közti konfrontáció elkerülhetetlen. Azonban bármennyire is tisztában vagyunk előre a végkimenetellel, az odáig vezető út bizony arannyal van kikövezve.
A lassú folyású dráma ugyanis váratlanul sűrű atmoszférájú thrillerbe csap át.
Többször is egymásnak feszül a két család, ezek közül toronymagasan kiemelkedik egy közös vacsorajelenet, amely már olyan szinten rém kellemetlen légkörben zajlik, hogy attól a néző érzi rosszul magát. Mégis akaratlanul bevonódik, mert a helyzet sajnos sokak számára lehet ismerős: az érzéketlen és kötekedésre hajlamos emberek nyeregben érezvén magukat gyakran lelik örömüket abban, hogy áldozataik tehetetlenségében gyönyörködjenek. Ez azonban csak addig van így, amíg erőfölényben érzik magukat. Aztán fordul a kocka.
Egy kanál vízben meg tudnánk fojtani: Blanche, a Weboy-família mátriárkája (Lesley Manville)
Lane és Costner mellett a film harmadik kiemelkedő alakítása az Oscar-jelölt Lesley Manville-é, aki a Weboy család mátriárkáját személyesíti meg. Lehengerlő, ahogy a vacsoraasztalnál egy pillanat alatt mindenkinek a fejére nő, illetve ahogy a szívélyes vendéglátó álarca mögül fröcsög a házába meghívottakra.
A filmvégi lezárás rövid és ütős, tipikusan amerikai: ahol elfogynak a szavak, ott szót kapnak a fegyverek.
A vér földjén olyan, mintha Michael Caine önbíráskodó Harry Brownját és Matthew McConaughey Gyilkos Joe-ját (mínusz a csirkecomb) összemixelnénk, és nyakon öntenénk egy jó adag country utánérzéssel. Már csak az öntudatos Diane Lane és a hallgatag Kevin Costner páratlan párosa miatt is megér egy misét, a lassúbb, old-school filmek kedvelőinek egyenesen kötelező. A vacsorajelenet pedig agytekervényekbe égős, emésztendő, nem egykönnyen felejtős darabbá teszi az egész filmet.
