A másik közös pontot, vagyis azt, ahogy a körülöttünk lévő világot olvassuk, Háy János irodalmi kontextusba helyezi: „Hogy a hetvenes évek végének új magyar prózája, amely próza a nyelv centrumba emelésével, ezzel párhuzamosan az érzelmek felszámolásával, vagy legalábbis fel nem vállalásával, az érzelmi azonosulás elutasításával, azzal, hogy a nyelv által mindent ironikus akutsztikába emelt, próbált a világ közelébe férkőzni, ezért is tetszett annyira a kritikának. (...) mert az irónia épp a határvédelemben érdekelt, abban, hogy megakadályozza a világgal való azonosság megélését, holott, gondolt magára az elbeszélő, csak a határsértéseknek van értelme (...)”
Az irónia évtizedeken át megvédte a területeinket (ld. diktatúra és Esterházy Péter szövegvilágának viszonya), de ebből épült fel egy új, elsősorban az online sajtóra jellemző nyelvhasználat is. Viszont az irónia ma már tényleg akadály is lehet a továbblépésben (erről beszélt a könyvbemutatón is), nemcsak az irodalomban, hanem az ún. hétköznapi életünkben is. Hétköznapnak tekinthetünk mindent a családi élettől a munkán át a közéletig (olvass bele a regénybe itt!).
A Boldog boldogtalan a Háy-univerzum új, erős, nehéz és szórakoztató szövege, ami úgy működik 458 oldalon keresztül, mint amikor pár napon keresztül nem tud valaki kiszállni a TikTokból.
Vagyis: nagy mennyiségben ömlik az információ, nagy harc folyik a figyelmünkért, egymást váltogatják a vicces, szomorú és szánalmas szereplők, a budai hipszterromantika, miközben felépül egy világ, amiben jógázással, kutyamentéssel, biopiacozással és mások folyamatos minősítésével a saját életünket tehetjük jobbá.
Budai középosztály, szevasztok!
A kiváltságosok a történet főszereplői, ahogy Háy írja: „Ebben a könyvben általában olyanok szerepelnek, akik egyetemre jártak, tehát felsőfokú végzettségük van, aminek, pontosabban ennek és nagyban a származásuk következtében a társadalom olyan kivételezettjei, akik a legjobb lakóövezetekben élnek, Budán az első, a második, a tizenkettedik kerületben…”
A privilegizáltak a Boldog boldogtalan szereplői, akiknek nagy általánosságban minden lehetőségük meglenne arra, hogy a lehető legtöbb jót hozzák ki az életükből, hiszen a család és a szocializáció erre a kivételezettségre készíti fel őket. Minket, engem is, akik azt is megtehetik, hogy friss könyvekről írnak vagy olvasnak.
Akik itthon élnek, alakítják a közéletet, a kis közösségeket, akik vásárolnak, elégedetlenkednek, de a valódi erejüket soha nem élhették meg.
Akik látszólag a saját életükben mindenhatók, de nézőpontjuk saját magukon túlra ritkán téved.
Akik megtehetik, hogy külföldre költöznek, vagy ha ők nem is, de legalább a gyerekeik.
Akik azt is megengedhetik maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha mintha mindenféle szempontot értenének, miközben csak a saját buborékjuk számít, azt terjesztenék ki az egész országra.
Akik egyáltalán létre tudták hozni a saját buborékjukat kedvenc színházukkal, elektromos autókkal, kertkapcsolatos házakkal, Netflix-előfizetéssel, Bukta Imrével, aki közel hozza számukra a vidék problémáját és persze médiával, amit támogatásokkal segítenek.
Akik reflektáltan gondolkodnak, még akár pszichológushoz is eljárnak: bár nem hisznek benne, csak a pénzért megvásárolható szolgáltatásban.
Árad a szöveg
Mivel a regényben nincsenek fejezetek, ezért az egész szövegfolyam (stream) csak ömlik ránk, az elbeszélő jó ritmusérzékkel váltogatja a témákat, így a figyelmünk folyamatosan le van kötve. Ha belegondolunk, ez az új formája a tartalomfogyasztásnak: a bindzselés. Addig nézzük a sorozatot, amíg el nem fogy, addig görgetünk, amíg ki nem sül az agyunk, addig keresünk matchet a Tinderen, amíg elő nem kell fizetni valami csomagra, hogy újabb alanyokat ismerhessünk meg.
A könyv szereplői ismerős, de névtelen alakok, akik történetet kapnak, ezzel is biztosítva azt a nyomasztó érzést, hogy csak az én életemnek vagyok a főhőse, nem az egész világ forog körülöttem.
„Érdekes, hogy egy mondat magában hordozza a lehetetlenségét, gondolta valaki a könyvben, amit épp írok. Lehet, hogy én, vagy az írója, aki lehetek épp én, ha épp tisztában volna bárki is azzal, hogy kicsoda, hogy ki vagyok én. Akárcsak én is tudatában volnék annak, hogy ki vagyok, de senki nincs a tudatában annak, hogy kicsoda, és meglepődik, amikor olyan dolgok történnek vele, amely dolgokkal, hát nem is tud elszámolni, mert azt gondolja, én olyat biztos nem csinálnék, ha megcsináltam, akkor végülis milyen ember vagyok. Nem, az én csak egy kommunikációs fordulat.”
Általánosságban a bindzselés nem jó, mert rengeteg dolgot elvesz az életünkből, például kevésbé figyelünk a részletekre. Háy esetében viszont szándékos elbeszélői eszköz, hogy az olvasó ne tudjon kiszállni a történetből – ahogy a saját életünkből se tudunk kiszállni.
Ki a legboldogtalanabb boldog?
Ráadásul a Boldog boldogtalanban az elbeszélés azért is kiemelten fontos, mert ennek a regénynek a valódi főszereplője az író/elbeszélő, aki nemcsak beleírja magát a fikció világába, hanem hősévé is teszi: az ő kérdései, kommentárjai, értékválasztásai és konfliktusai is egyre felhangosodnak. Ő az, aki nem megy el a magyartanárja temetésére, aki a kreatív elakadásait megosztja, aki jelzi, ha valamiről sokat írt (vagy keveset), vagyis végig jelen van olvasás közben. És aki minden bizonnyal a legboldogtalanabb szereplője a regénynek, hiszen az ő feladata mindazt elbeszélni, ami átszűrődik rajta.
„Milyen ember vagy te, hogy el akarod hitetni mindenkivel, hogy a sorsa menthetetlenül szerencsétlen? Mert szerencsétlen, mondja vagy írja, és én másolom. Nem értem, miért vagyok másoló, hogy az, amit másolok, amit kiírok mások fejéből, vajon az nem másolat-e? Másolata a világnak, vagy másolata azoknak a tapasztalatoknak, amiket az a másik ember megszerzett, és az emlékezet valójában lemásol, átrendezve az eseményeket az épp megírni kívánt könyv elvárásai szerint.”
Megtudjuk, hogyan lehetne népszerű könyvet írni, de miért nincs valódi tétje annak a technikának, ami nem akar elég mélyre menni. Olvasunk a regényidőről, a jogdíjakról, az ötven oldalt olvasó kritikusokról, a skandináv krimi működéséről, a könyvtárosnőről, aki belenyúl a szövegbe, és hogy miért jó ma női szerzőnek lenni. Persze ezek mind zárójelben vagy duplazárójelben vannak, mert az elbeszélő író is egy kitalált fiktív karakter, aki talán a legboldogtalanabb az egész regényben, és aki minden szereplő közül ebben az esetben a legjobb helyzetben van: ő hozza létre és alakítja ezt a világot.
A boldogság mint narratív keret
A Boldog boldogtalan lett a budai Feszty-körkép: óriási tablókép rengeteg szereplővel, akik főleg Budán keresik a saját boldogságukat, ami egy velünk született narratív keret. Gyerekkorunktól kezdve olyan történeteket hallunk vagy olvasunk, amiknek a középpontjában a boldogságkeresés áll, és rohadt csalódottak leszünk, amikor kiderül, hogy a boldogságmátrix egy fikció, amit nemcsak történetek, vallások, de a hétköznapjainkat meghatározó kapitalista és technológiai praktikák is építenek. A regény első mondata ezzel teljesen ellentétes irányt jelöl ki: „Ettől a naptól, ez épp május huszadika volt, boldogtalan leszek. Gondolta, meghatároz egy napot, amikortól, holott már évek óta boldogtalan volt.” Már boldogtalannak is rohadt nehéz lenni.
