Bruck Edith regénye a tanúságtétel és az újrakezdés könyve

Bruck Edith regénye a tanúságtétel és az újrakezdés könyve

Az emlékezés és a túlélés könyve Az elveszett kenyér, ezzel együtt egy erős anyaregény, amelyben a felszín alatt végig ott lappang a veszteség és a hiány miatti fájdalom. Bruck Edith Tiszabercelen született (Tiszakarádon nevelkedett), 1955 óta Olaszországban él, ezzel a könyvével pedig tavaly elnyerte a Viareggio-Repaci irodalmi díjat, valamint bekerült egy másik tekintélyes olasz irodalmi díj, a Premio Strega öt döntőse közé is. Idén év elején fogadta Ferenc pápa, a találkozón pedig mindketten fontosnak nevezték, hogy átadják a múlt emlékeit a fiataloknak, pontosan azért, hogy az akkori tragédiák a jövőben ne ismétlődhessenek meg. A regény egy gyerek nézőpontjából mesél a holokausztról, az újrakezdésről, egy új otthon és cél megtalálásáról. Az elveszett kenyér a hét könyve.

Ruff Orsolya | 2022. május 02. |
Edith Bruck
Az elveszett kenyér
Ford.: Lukácsi Margit, Európa, 2022, 153 oldal
-

A könyvbeli kiskamasz Ditkének 1944 tavaszán véglegesen véget ért a gyerekkora. Pedig örömtelinek indult az a nap, a szegénysorban élő család ugyanis előzőleg kapott egy kis lisztet az egyik szomszédtól, így az anya bizakodóan veti magát a dagasztásba, és alig várja, hogy másnap reggel kisüthesse a kenyeret. Hajnalban viszont csendőrök rúgják rájuk az ajtót, akik pár percet adnak nekik arra, hogy összekapkodják a legszükségesebbeket. Az apa első világháborús kitüntetései már nem érnek semmit, az egész családot kiterelik, és a falu többi zsidó lakosával együtt egy vonatra lökdösik fel őket. Ditke anyja viszont semmi másra nem tud gondolni, csak a kenyérre, azt emlegeti-siratja egész úton: „– Istenem, istenem, a kenyér, a kenyér! – kesergett még mindig anyu, miközben a legnagyobb kavarodásban a csendőrök és a fiatal nyilaskeresztesek feltuszkolták a vonatra.”

A kenyér az amúgy sokszor szűkölködő családnak nemcsak az ételt jelenti, hanem egész addigi életüket.

Az apa a deportálásig fuvarozással próbálta megkeresni a betevőt (szegénységükre jellemző, hogy ehhez is kölcsön kellett kérnie egy szekeret), a jól tanuló kislány pedig csak azért járhatott még a falusi iskolába, mert apja derekasan helytállt a világháborúban. A zsidótörvények és a hétköznapi antiszemitizmus viszont fojtogatóan telepednek a falura (a tanító Heil Hitlerrel köszön a lány nővérének, a gyerekek antiszemita rigmusokat skandálnak az utcán); egy nap például kidobolják, hogy a zsidók este hat után nem hagyhatják el a házaikat, és nem is utazhatnak. Az intézkedések kérdések sokaságát vetik fel az iskolás gyerekben: „De vajon a felnőttek már régen tudták ezt?” – töprengett Ditke, és végre megértette, hogy az a sok rokon, nagybácsik, nagynénik és más családtagok miért nem jöttek el a nagymama temetésére.”

-

A regény egy limitált gyereknézőpontból követi az eseményeket, ez a regény első nagy egysége, amelyben Ditke sokszor inkább csak érzi, mint érti, hogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. A szülők igyekeznek elrejteni félelmüket, sokszor idegesek, türelmetlenek, ezzel együtt naivan derűlátóak (az anya megingathatatlanul Istenbe veti bizalmát, az apa pedig még a gettóban is arról beszél, hogy „az oroszok meg az amerikaiak már a kapuban vannak, a nácizmus haldoklik”). A gettóból viszont egy marhavagonba terelik őket, amelynek úti célja Auschwitz.

A kenyér motívuma itt még egyszer visszatér: az embertelen körülmények között Ditke anyja, aki napokig az elveszett kenyér után sóhajtozott, a saját szegényes készletükből egy üveg befőttet és három kis szelet kenyeret ad az egyik ismerős asszonynak és a gyerekének. Ezek a mozzanatok szinte idealisztikus fényben tüntetik fel az anyát, Ditke rajongással tekint az asszonyra, holott a regény elején kiderül, hogy legkisebb gyerekként már nem feltétlenül örültek az érkezésének: „Csak sápatag, kisebbik bátyja volt még otthon meg ő, a legkisebb, akit sokszor Vakaréknak hívtak, mert ő volt az utolsó a hat élve maradt gyerek közül, ezért kapta ezt a nevet a tésztáról, amit a dagasztóteknő aljáról vakart le anyjuk.” Ditke szomjazza az anyja szeretetét, és az egyik legboldogabb pillanatként emlékszik arra, amikor az anyja a marhavagonban megfésüli, befonja és egy piros szalaggal megköti a haját.

Auschwitzban a kislány nővérét jobbra, Ditkét és az anyját viszont balra sorolják, amikor egy náci katona hirtelen melléjük lép és a másik irányba akarja terelni a lányt. Ditke hangosan tiltakozik, az anyjába kapaszkodik – csak jóval később döbben rá, hogy a katona ezzel az életét mentette meg. Az anyja sorsa viszont mát abban a pillanatban eldöntetett. Ditke hetekig sír utána, míg nem az egyik lelketlen kápó az arcába vágja, hogy az anyja füstté vált, elégették: „Elakadt a szavam. Judit hiába kérdezte, mit mondott a lengyel nő. Nem mondtam el neki, nem is fogom elmondani soha, nem is hittem el, amit hallottam, és még saját magam előtt is letagadtam. Lehet, hogy ez a nő őrült, a végsőkig elkeseredett, ha már évek óta ezen a túlvilági helyen él.”

Mindenesetre Judit onnantól kezdve anyja helyett anyja lesz a húgának, óvja, védelmezi, tartja benne a lelket – valószínűleg egymásnak köszönhetik azt is, hogy végül túlélték a borzalmakat. Ditke megjárta Dachaut és Bergen-Belsent, rengeteg szenvedést és halált látott, de a családi minta nagyon erős morális támaszt jelentett mindkettejüknek a legsötétebb napokban is: „Küzdöttünk a tetvekkel, az éhséggel, de nem vettük ki a falatot a másik szájából. Anyánk erkölcsi nevelése ott is kitartott, ahol még egymásnak is ellenségei lettünk.”

A lány és a nővére túlélik a koncentrációs táborokat, együtt térnek haza a falujukba, ahol ellenségesen, az esetleges bosszútól félve fogadják őket. A házuk kifosztva, szüleik sosem térnek már vissza. A család életben maradt tagjai, akiket nem hurcoltak el, nem értik, nem érthetik, miken mentek a lányok keresztül: nemcsak a nyelv hiányzik, amellyel elmondhatják történetüket, hanem a másik oldalról

az értő és együttérző figyelem is.

Judit végül egy cionista csoporttal Palesztinába akar menni, Ditke viszont maradna – írni akar. Később mégis elindul a frissiben kikiáltott Izraelbe, ezzel is tulajdonképpen anyja álmát váltja valóra. Amit tapasztal, az viszont egyszerre küzdelmes és kijózanító:

„Anyu, anyukám, hol vagyok, hol vagyok?! Így szólongattam anyámat éjjelente, a sakálüvöltést hallgatva. Ez volna a valóság, amelytől féltem, amikor nem akartam Judittal menni? Hol van Judit, hol van? Az álom szertefoszlott és füstbe ment anyánk álmával együtt, aki az oroszokban reménykedett, és apánkéval együtt, aki a szocializmust várta.”

A fiatal lány Izraelben próbál boldogulni, végül csatlakozik egy tánccsoporthoz, amellyel fellép Athénban, Isztambulban, Zürichben, majd Nápolyban. Olaszországban Ditke végül hazaérkezik („Olaszország örökbe fogadott, és sokkal többet kaptam tőle, mint a mindennapi kenyér”), újra írni kezd, igaz, ezúttal már olaszul.

Míg a kötet második egysége a lágerre és a túlélésre összpontosít, a harmadik az újrakezdésé, a magányé, a bolyongásé és a hazatérésé – egyben az újjászületésé is. Ditke még mindig nagyon fiatal, de hangja már nem egy gyereklány hangja. Egyedül kell boldogulnia a világban, ami egyszerre gyötrelmes, felszabadító, és persze magában hordozza a hibázás lehetőségét is. Olvasóként egy olyan személyiség kibontakozásának vagyunk a tanúi, aki egész hátralévő életét az elmondásnak, az emlékezésnek, az írásnak szenteli.

-

A kötet Jegyzet című fejezetében Bruck Edith felidéz egy számára ijesztő közelmúltbeli eseményt, amikor nem jutott eszébe valaminek a neve. A megrázó élmény elég volt ahhoz, hogy fontos döntést hozzon: „Akárhogy is, ott, abban a pillanatban ijedtemben elhatároztam, hogy visszafelé végigtekintek a létezésemen, még idejében, mivel a hamarosan beköszöntő vég küszöbén állok, sasszememet megtámadta a makuladegeneráció. Ma még saját magam számára is valószerűtlennek tűnik hosszú utam, amely olyan, mint egy mese a huszadik század sötét erdejében, melynek árnyéka hosszan rávetül a harmadik évezredre is.” Az utolsó előtti fejezetben is azt kéri Istentől, hogy az emlékezetet, „mely hűtlenül is hű hozzám, az én mindennapi kenyeremet hagyd meg, ne hagyj sötétségben”.  Feladatának érzi, hogy elmondja a fiataloknak a történetét, ahogy fogalmaz,

tanúságtevőként elmesélje az átélteket.

Bruck Edith könyve a tanúságtétel mellett a női tapasztalás könyve is. Mentes a pátosztól és a szentimentalizmustól, emiatt talán még erősebben szíven ütnek a szavai. A Ditke életében felbukkanó nők nem mind segítőkészek, a női szolidaritás ritka pillanatokban villan fel az életében – a nővérei közül is egyedül Judit az, aki támasza a legnehezebb időkben. A legerősebb kontúrokkal ugyanakkor az anya alakját rajzolja meg, az ő elismerésére, szeretetére vágyott egész életében. Hiánya végigkíséri egész életét, amelynek keretei között sokáig nem találja a helyét:

„Talán én magam tehetek róla, már sehol sem érzem jól magam, nem tetszik a világ, és nem tudom megváltoztatni.

– Bárcsak megváltoztathatnád, de attól félek, a világ fog téged megváltoztatni.”

Bruck Edith könyvei, sorozatos kiállása, tanúságtétele, folyamatos emlékezése mind azt bizonyítják, hogy a regénybeli Judit jóslata végül nem vált valóra.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Ferenc pápa Bruck Edithet fogadta a Vatikánban

A múlt emlékének őrzését hangsúlyozta Ferenc pápa a magyar származású írónő, Bruck Edith holokauszt-túlélővel tartott találkozóján a Vatikánban.

...
Hírek

Bruck Edith lett a Dante-társaság alelnöke

Bruck Edith Magyarországon született holokauszt-túlélőt nevezték ki az olasz nyelv nemzetközi terjesztéséért és védelméért felelős Dante Alighieri Társaság alelnökének - jelentette a L'Avvenire az olasz püspöki kar napilapja csütörtökön.

...
Hírek

Bruck Edith újabb olasz irodalmi díjat nyert

A holokauszt beszámolójaként ismert Elveszett kenyér című regényével Bruck Edith Olaszországban élő magyar író lett a Viareggio-Repaci irodalmi díj egyik győztese.

Olvass!
...
Könyvtavasz

Az Óriásalka ugyan messziről boszorkányra hasonlít, de megtanít repülni

A tizenkét éves Lóri rajong a biológiáért. Álmában időnként kihalt állatok jelennek meg: a fiú a Holdkarmúval, Gyomorköltővel, Óriásalkával, Kardfogúval és Bozótpatkánnyal folytatott párbeszédek segítségével próbálja értelmezni élete eseményeit. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Vajon kit illet meg a megtalált kincs?

Nógrádi Gábor gyerekszereplői kincskeresési lázban égnek, és hamarosan felkerekednek, hogy személyesen járjanak utána, vajon tényleg van-e alattuk kincs. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

Mán-Várhegyi novellájában nyomtalanul eltűnik egy férj a Miss Pula fedélzetéről

...

Fehér Renátó: Mindig politikai beágyazottságban születnek a versek

...

Jászberényi Sándor tíz évnyi háborúja

...

Hogyan árjásították a nácik a zsidók könyveit? [Ms. Columbo Olvas]

...

Bereményinek egy páternoszterezés után elment a kedve a hivatalos írói szereptől

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Semmelweis 50 éve egy norvég drámában szagolta ki a kérlelhetetlen igazságot

Bjørneboe-t nem a Semmelweis alakja köré utólag szőtt magasztos vagy patetikus tisztelet foglalkoztatta, hanem a személyiségét és a küzdelmeit szétfeszítő ellentmondások. A Semmelweis ma is pezsdítően és bicskanyitogatóan aktuális dráma.

...
Kritika

Burjánzó csalánként gyűrűzik be a felnőtt életbe a gyerekkori abúzus emléke

A gyerekkori szexuális abúzusról és annak későbbi hatásairól szól Borda Réka első regénye, amelynek elbeszélője kisgyerekként válik nagybátyja áldozatává, de már fiatal felnőtt, mire előtörnek belőle az emlékek, és megkezdődik számára a feldolgozás folyamata. Az Égig érő csalán a hét könyve.

...
Gyerekirodalom

Szabó Tibor Benjámin: Megváltozott a világ és erőszakosabbak lettek a történeteink

Nyolc évvel az első EPIC megjelenése után Szabó Tibor Benjámin megírta a folytatást, amelynek rögtön a legelején elrabolnak valakit. A barátok versenyt futnak az idővel, miközben egy titokzatos szekta nyomait kutatják. Szabó Tibor Benjáminnal kötetek közti műfajváltásról, ökológiai zsákutcáról, irodalmi tetoválásokról és a hazai gengszterrap hatásáról is beszélgettünk.