Nem új keletű gondolat, hogy az emberiség önként és dalolva rohan a vesztébe: öngyilkos hajlamunk önzésünkbe van kódolva. Alexander Weinstein azonban nem a fajról mond le novelláiban, hanem inkább az önazonosságról. A fejlődéssel együtt jár a változás, amely nem feltétlenül hat pozitív irányba.
De mi van akkor, ha nem az esendőségünket vetkőzzük le, hanem az emberségünket?
Ennek pont ellentmondani látszik a novelláskötet nyitó darabja, a Búcsú Yangtól, amely arra a tulajdonságunkra alapoz, hogy képesek vagyunk emocionálisan kötődni dolgokhoz. Az írás középpontjában egy középosztálybeli értelmiségi család áll, akik gyermekvállalás terén is szeretnének „valamit visszaadni a világnak”, így örökbe fogadnak egy kínai árvát. A kulturális különbségek leküzdése végett a kis Mika mellé beszereznek egy androidot is. Yang így lesz egyszerre testvér, bébiszitter és a kínai kultúra kimeríthetetlen tárháza. Néhány évvel később a robot meghibásodik, és a szülők pont úgy bánnak vele, mint egy elromlott berendezési tárggyal. Ezzel szemben Mika számára egy családtag távozik.
Yang, ha az érzelmeket nem is tudja viszonozni, tisztában van a jelentőségükkel. Lehet egy tárgyat szeretni? Hol van a határ, amikor a robot személyiséggé válik? Pótolható-e egy hozzátartozó? A novellában a gyermeki, Kogonada adaptációjában pedig az android perspektívája kell hozzá, hogy Yang többé váljon. A novellából Colin Farrell főszereplésével játékfilm készült, amely a magyar mozikba sajnos nem jutott el.
Weinstein számos elbeszélése építkezik az emlékek köré. A Térképészek Philip K. Dicket idézi meg az emlékárusításával, amelyből a főhős társaival jól menő techcéget épít fel.
Az előregyártott emlékek elfedik az igaziakat,
és összekuszálják az ember fejét. Pont, mint a szerelem: hiszen az együtt eltervezett jövő olyan áhított emlék, ami talán soha meg sem történik. A Vándorlás című novellában az érzelmileg kiüresedett apa egyetlen mentsvárát jelenti a fiával közös emléke, amelybe tíz körömmel kapaszkodik. Saját magukat zárja falak közé a diszfunkcionális családjuk, amivel Weinstein előre felfestette a pandémiás időszak szeparációs szorongásait. A családtagok azonban nem egymásban, hanem a virtualizáció érzéki gyönyöreiben keresnek feloldást, önzőségük pedig kitakarja őket egymás elől. Mit tehet a gyermek, aki személyes megtapasztalásra vágyik, de a szülei nem ismerik fel a közös élményszerzés lehetőségét, mert el vannak veszve a saját világaikban?
Tényleg képtelenek vagyunk megváltozni? A Netflix tévésorozata, a Love, Death & Robots új évada szerint lélekszakadva rohanunk bele a saját végzetünkbe. Nem tud ebben visszafogni bennünket sem technológiai fejlődés, sem harmadik típusú találkozás, de még a múltbéli tapasztalataink sem.
Tovább olvasokHasonló helyzetet tárgyal a címadó Az Új Világ gyermekei is: egy gyermektelen pár belefeledkezik a virtuális valóságba, amely lassan valódibbnak tűnik, mint a realitás. Nem csoda: a képzelt világ kielégíti minden vágyukat, a szextől a gyermekvállalásig. De mi van akkor, ha egy fatális hiba folytán le kell mondaniuk az éveken át dédelgetett virtuális porontyokról? Az Új Világ gyermekei olyan, mint a The Sims videójáték bűntudattal átitatott verziója.
Szintén a gyerekek isszák meg a levét a felnőttek döntéseinek a Hátország című írásban, ahol az élhetetlen bolygón a termőföld már akkora értéket képvisel, hogy a háztartások eladják a kertjük felső földrétegeit. Az óceánok feketék az olajszennyeződéstől, az ivóvíz aranyat ér, a kétkezi munka viszont szart sem.
Mi marad az embernek, ha még a saját hátországát – benne a szeretteivel – is ki kell árusítania a túlélésért?
Ez a legfelkavaróbb novella a gyűjteményben. A Rakétaéj sincs nagyon lemaradva mögötte, amely egy modern Taügetosz-mese: benne ünnepélyes külsőségek közepette szabadulnak meg azoktól a gyerekektől, akik nem képesek beilleszkedni a közösségbe.
William Gibson a közeljövőben képzelte el a technológiai lehetőségeink következményeit az emberi mivoltunkra. A Neuromancer új fordítását olvasva elkap az a nyomasztó érzés, hogy a gibsoni jövő már részben megérkezett. Ez a hét könyve.
Tovább olvasokÉrdekes vonulatot képvisel a novellagyűjteményben a spiritualizmus és a virtualitás kapcsolata: a Móksában a megvilágosodás afféle digitális kapudrog, ami az Egyesült Államokban a keleti vallásokkal egyetemben betiltásra kerül. Az amerikai fiatalok a Távol-Keletre zarándokolnak a spirituális megtapasztalásért, ami úgy hat rájuk, mint a drogfogyasztás. A piramis és a segg még messzebb megy: a tudomány pénzre váltja a lélekvándorlás és az újjászületés csodáját, a haszonelvűség ellen tiltakozó buddhistákat pedig terroristáknak bélyegzik.
A dalai lámából az Új Világ Oszáma bin Ládenje válik.
Talán nem is olyan meglepő, hogy e végletekig elborult alternatív jövő a segget emeli a szexuális vágy körbeünnepelt tárgyává. Maga a szexualitás azonban kimerül – a beültetett implantátumok révén – a különböző méretű adatfolyamok letöltésében. Főhősünk az újjászületésre várakozó lelkek szállítója, akinek az előző életei között eltemetett titok lappang. Weinsteinnél a spiritualizmust éppúgy fölzabálja a virtualitás, akárcsak az embert.
Ernest Cline a Ready Player One című regényében kaput nyitott a virtuális világokra, a Ready Player Two címet viselő folytatásban megmenti általuk az emberiséget. De vajon készen állunk a túlélésre?
Tovább olvasokA gyűjtemény két rendhagyó írása Az elbukott forradalom rövid története és a Kivonatok az Új Világ hivatalos értelmező szótárából. Az előbbi egy filozofikus eszmefuttatás a neurális interfészek felhasználásáról pro és kontra, az utóbbi pedig inkább a szerkezete, semmint a tartalma miatt érdekes: szótári magyarázatokból, internetes bejegyzésekből, híradásokból és nyilvános beszélgetésekből festi föl Weinstein elképzelt szép új világát.
Az éghajlatváltozás témája is központi szerepet kap a történetekben: a Zuhanóív egy extrém sportos műlesiklóról szól, aki balesetet szenved, és mire újra lécre kaphatna, a globális felmelegedéstől beindul a hóolvadás. A meglepően bensőséges történetben az arrogancia a félelem leplezésére szolgál, ahol az anyatermészet csak asszisztál. Az viszont egészen durva, hogy hamarosan eljöhet a pillanat: ha valaki síelni vágyik, annak Dubajba kell mennie. A Jégkorszakban az emberek apró közösségekbe verődve próbálnak túlélni a jég hátán. Amikor egyikőjük fejébe veszi, hogy felolvasztva a jégpáncélt leereszkedik a befagyott városok szintjére, az egyet jelent Pandóra szelencéjének felnyitásával.
A 88 név Matt Ruff "ódája" az online szerepjátékokhoz. Mindaz, ami Ernest Cline „Geek Bibliájából”, a Ready Player One-ból kimaradt: múltidézés helyett inkább az online trendekkel foglalkozik, még ha fenn is akad az internetes anonimitáson.
Tovább olvasokA Nyíltan egy romantikus történet, amely a drámaiságával engem a leginkább megragadott. Az emberek személyes terei virtuális rétegekként jelennek meg benne, amelyek megkönnyítik a kommunikációt és az ismerkedést. Elég csak belenézned egy embertársad legkülső rétegébe, és egyből képet alkothatsz róla. Mintha két lábon járó, rétegelt felhasználói profilok lennénk egy bolygóméretű Facebook vagy Tinder alkalmazásban.
De mi történik, ha teljes hozzáférést adsz valaki másnak önmagadhoz?
A legféltettebb titkaidhoz? A belső valódhoz? Ha minden érzés és futó gondolat nyitott könyvvé válik? Talán soha nem fog készen állni az emberiség az ilyen mérvű nyitottságra.
Alexander Weinstein sci-fi történetei arra világítanak rá – ide sorolható a Búcsú Yangtól is –, hogy inkább jellemez minket az esendőségünk, mint a jó tulajdonságaink. Ugyanakkor az emberségünk elvesztésével sokkal többet veszíthetünk.
