Álmában nem, de életében egyszer kinyílik az ajtó az írónő előtt. Szeredás Emerenc ajtaja, amely mások számára örökre zárva marad. A megingathatatlan jellemű, erkölcséhez és hiedelmeihez tántoríthatatlanul ragaszkodó asszony házvezetőnőnek áll az írónőhöz, ám első perctől nyilvánvaló, hogy ő diktál. Gazdája megmérettetik, és nem találtatván könnyűnek, Emerenc nem csupán otthona, hanem lelke ajtaját is megnyitja előtte, ha csak résnyire is. Így sejlik fel Magyarország huszadik századi történelmének kulisszái előtt egy magára maradt nő tragikus, fordulatos sorsa. Vajon mit őrizget az idős asszony a hét lakatra zárt ajtó mögött?
Az ajtó a ki- és bezártság, a születés és a halál ősi jelképe. Állandó kettősség jellemzi a két főhős áhítatosan odaadó, máskor szinte gyűlölködő kapcsolatát is. A szeretet kapujában állnak. Sikerülhet-e végül beljebb vagy elengedni egymást?
A Szabó Magda-titok című podcastsorozatunk következő beszélgetésének a témája Az ajtó című regény lesz - addig is olvassatok bele a könyvbe!
Szabó Magda: Az ajtó (részlet)
A kötés
Mikor legelőször tárgyaltunk egymással, meg szerettem volna nézni az arcát, és zavarba hozott, hogy nem adott rá lehetőséget. Úgy állt előttem, mint egy szobor, rezzenéstelenül, nem vigyázzban, inkább egy cseppet megdőlten, homlokából alig érzékeltem valamit, még akkor nem tudtam, hogy csak a halálos ágyán láthatom meg majd fejkendő nélkül,
addig mindig lepel alatt jár,
mintha nagyon vallásos katolikus vagy sábeszülő zsidónő volna, akinek hite tiltja, hogy fedetlen fejjel az Úr közelébe merészkedjék. Nyári nap volt, olyan, ami semmiféle védelmet nem indokolt vagy igényelt, violába hajló alkonyi ég alatt álltunk a kertben, s ő nem illett a rózsák közé. Az ember megérzi, ki milyen virág volna, ha növénynek születik, neki bizonyos, hogy nem volt közege a rózsa, a majdnem szemérmetlen kármin tárulkozás, a rózsa nem ártatlan virág. Hogy az nem volna Emerenc, mindjárt megéreztem, de még semmit nem tudtam róla, azt legkevésbé, hogy akkor mi volna hát.
A kendő úgy lepte a fejét, hogy árnyékot vetett a szemére, később fedeztem fel, hogy szivárványhártyája kék. Szerettem volna tudni, milyen a haja, de hát azt mindaddig eltakarta, amíg azonos volt önmagával. Fontos perceket éltünk ezen a kora estén,
döntenünk kellett mindkettőnknek, vállalhatjuk-e egymást.
Mi pár hete laktunk új, a réginél lényegesen nagyobb otthonunkban, ahol addig éltünk, az egyszobás lakás rendben tartásához nem kellett nekem segítség már csak azért sem, mert tíz évre befagyasztott pályám épp csak újraindulóban volt még, s itt az új helyen vált belőlem főfoglalkozású író, megnövekedett lehetőségekkel és számtalan, hol az íróasztalhoz szegező, hol hazulról elparancsoló kötelezettséggel. Hát ezért álltam akkor szemben a kertben a hallgatag öregasszonnyal, addigra már nyilvánvaló volt, ha valaki át nem vállalja tőlem a háztartás tennivalóit, aligha tudom publikálni, amit a hallgatás évei termeltek, se létrehozni, ami mondanivalóm még volna. Mikor befejeztük a költözködést könyvtárnyi könyvünkkel és kíméletre szoruló, rozoga bútorainkkal, azonnal tájékozódni kezdtem házi segítség ügyében. Minden környékbeli ismerőst megkérdeztem, végül egy hajdani iskolatárs oldotta meg a gondjainkat, azt mondta, az ő testvérénél egy öregasszony tart rendet számtalan éve már, többet ér akármilyen fiatalnál, azt szívből ajánlhatja, csak legyen számunkra ideje. Garantálja, az illető nem gyújtja fel cigarettával a házat, nem lesznek férfiügyei, nem visz el semmit, legfeljebb hoz, ha megkedvel bennünket, mert szenvedélyes ajándékozó. Férje sose volt, se gyereke, valami unokaöcs látogatja rendszeresen, és egy rendőrtiszt, mindenki kedveli a környéken. Melegen, tisztelettel beszélt róla, közölte, házmester is Emerenc, így csaknem hatósági személy, remélte, elfogad bennünket, mert ha nem nyerjük meg a tetszését, nincs az a pénz, amiért munkát vállalna.
Nem volt biztató az ügy indulása, maga Emerenc se volt nyájas, mikor megkértem, fáradjon át alkalmilag hozzánk egy kis beszélgetésre. Annak a háznak az udvarán találtam rá, amelynek a házfelügyelője volt – közel élt hozzánk, annyira közel, hogy erkélyünkről láthattam az otthonát. Rengeteg ruhát mosott, egészen régimódi eszközökkel, üstben, nyílt lángon főzte az ágyneműt, és nagy fakanállal emelgette a lepedőket az amúgy is kínzó hőségben. Tűz sugározta körül, magas volt, csontos, öregnek is valahogy hatalmas, nem kövér, de izmos, erőt sugárzó, mint egy Walkür, a kendője is olyanformán volt a fején, mint egy harci sisak. Beleegyezett, hogy felkeressen, emiatt állhattunk együtt azon az alkonyon a kertben. Némán figyelt, míg elmondtam, mi volna nálunk a tennivalója, míg beszéltem, az jutott eszembe, sose hittem el írónak, ha azt közölte valami múlt századi nagyregényben, hogy valakinek olyan az ábrázata, mint a tó. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban:
Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz.
Nem tudtam, őt mennyire érdekli az általam kínált lehetőség, szüksége nem volt sem állásra, se pénzre, az látszott egész mivoltán, nekem lett volna iszonyúan fontos, hogy vállalja, ám az a tótükör arc a rituális kellékre emlékeztető kendő árnyékában sokáig nem árult el semmit. Emerenc akkor sem emelte fel a fejét, mikor végre felelt: lehetséges, hogy visszatérhetünk az ügyre, mert az egyik otthon, ahol dolgozik, nemkívánatos munkahellyé vált, részeg ott férj, feleség, züllik a nagyfiú, nem tartja meg őket. Amennyiben valaki igazol bennünket, és meggyőzi őt, hogy nálunk senki sem izgága, nem is iszákos, lehet szó a dologról. Elképedve hallgattam, először történt meg, hogy valaki referenciát kívánt volna mirólunk. „Akárki szennyesét nem mosom” – mondta Emerenc.
Tiszta, komoly szopránja volt. Régóta élhetett a fővárosban, mert ha valamikor nem képeznek nyelvésznek, már nem veszem észre a magánhangzóin, hogy a mi vidékünkről származhatott. Megkérdeztem, valóban hajdúsági-e, azt hittem, megörül a kérdésnek, de csak bólintott, elismerte, Nádoriból került a fővárosba, pontosabban Nádori testvérfalujából, Csabadulról, de azonnal témát változtatott, mint aki jelezni akarja, ezzel a kérdéssel nem óhajt foglalkozni. Mint annyi minden, az is csak évekkel később derült ki, firtatónak és tolakodónak érezte a kérdést, nem volt szándékában emlékezni. Emerenc nem tanulta Hérakleitoszt, mégis többet tudott nálam, aki ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak. Emerenc bölcsebb volt annál, semmint megpróbálkozzék azzal, ami lehetetlen, energiáját arra tartogatta, ami múltjáért a jövőben még megtehető, de persze mindennek a megértése még messze rejtőzött az időben.
Azon a napon, amelyen először hallottam ezt a két helynevet: Nádori és Csabadul, csak azt éreztem meg, ne igen emlegessem, valami okból ez a két szó tabu. Hát ha az, akkor beszéljünk reális dolgokról. Azt hittem, órabérben állapodunk meg, az lett volna számára az előnyösebb, de egyelőre dönteni sem kívánt, közölte,
akkor határozza meg, mit fizessek neki, ha már van rólunk fogalma,
s tudja, mennyire vagyunk hanyagok, rendetlenek, és mennyi munkája lesz velünk. Igyekszik megszerezni rólunk az információt – nem az osztálytárstól, mert az elfogult –, ha megkapta, nemleges válasz esetén is jelentkezik. Csak néztem utána, ahogy elballagott, volt egy kísértő pillanat, mikor az jutott eszembe, olyan szabálytalan öregasszony ez, hogy talán mindenkinek az volna az előnyös, ha nem vállalná a munkát, még nem késő, én utána kiáltok, hogy az ügy nem aktuális. Nem kiáltottam. Emerenc egy kurta hét múlva visszatért, persze addig is találkoztam vele nemegyszer az utcán, de csak köszönt, és elosont mellettünk, mint aki nem akarja sem elsietni a döntést, sem értelmetlenül magára csapni a meg se nyitott ajtót. Amikor becsöngetett, láttam, ünneplőt visel, azonnal értettem, mit jelent az öltözék, zavartan topogtam mellette a gyéren takaró napozóban. Feketét viselt, hosszú ujjú, finom szövetruhát, spanglis lakkcipőt, s mintha abba se hagytuk volna a múltkori tárgyalást, közölte, másnap megkezdi a munkát, és a hónap vége felé már meg tudja majd mondani, mennyi legyen a havi bére. Közben mereven nézte meztelen vállamat, örültem, hogy legalább a férjemen nem talál kivetnivalót, az zakóban, nyakkendőben ült a harmincfokos hőségben, kánikulában sem változtatott soha a háború előtti Angliában kialakult szokásain. Ők ketten úgy voltak felöltözve ott mellettem, mintha egy csak számukra érzékelhető, primitív közösségnek akarnának példát mutatni, amibe én is beletartozom, s rá szeretnének vezetni az emberi méltósághoz illő külsőségek tiszteletére. Ha valamikor valaki, ezen a kerek világon egyedül a férjem hasonlított bizonyos normák tekintetében Emerenchez, nyilván ezért nem tudtak sokáig igazán közel kerülni egymáshoz.
Az öregasszony kezet nyújtott mindkettőnknek, egyébként, ha csak elkerülhette, nem érintett meg, ha én nyúltam utána, elhárította az ujjaimat, mintha legyet hajtana, ám akkor este nem beállt hozzánk, az nem lett volna méltó vagy illendő: Emerenc felcsapott. Távoztában úgy búcsúzott a férjemtől: „Jó éjszakát kívánok a gazdának.” Az csak nézett utána, nem volt a földkerekségen még egy ember, akire olyan kevéssé illett volna a gyönyörű szó, mint őrá. Egyébként holtáig így szólította, időbe telt, míg a férjem megszokta új nevét, és felelt rá.
A nyitóképen Helen Mirren és Martina Gedeck látható Az ajtó című 2012-es filmből, rendező: Szabó István.
