Vannak, akik elégedettek az életközépi életükkel, mások inkább másutt, egy más korban szeretnének lenni, és a múlttal elégedettebbek voltak, esetleg úgy gondolják, hogy az életközép szakasza csak nyitánya, bevezetője az időskornak, ami még rémesebben hangzik, mint az élet közepe.
Linn Skåber ezeket az életük közepén járó, vagy ahogy ő nevezi, „felnövő” embereket interjúvolta és figyelte meg, hogy történetik és saját fantáziája segítségével meséljen az élet egy újabb, jelentős átmeneti szakaszáról. A Kamaszmonológokhoz hasonlóan újabb könyvét is Lisa Aisato gyönyörű, kifejező illusztrációi teszik teljessé.
Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni - Felnőttmonológok (részletek)
Ma négykézláb akarok járni
Fényes nappal négykézláb megyek át a zebrán Grønlandban. Nehéz, mert két szatyrot tartok mindkét kezemben. Nincsenek dugig tömve élelmiszerrel, csak félig, de ha valaha mentél már át négykézláb egy zebrán, akkor tudod, mennyire nehéz, akár sok, akár kevés holmi van a szatyraidban. Húznod kell őket magad mellett a földön, miközben lassan haladsz előre a két kezeddel és lábaddal. És nem vagyok valami hajlékony, nem éppen olyan vagyok, mint egy ruganyos macska, ezt pontosan tudom, tényleg, igazán tisztában vagyok vele.
Egy ruganyos macskára valahogy felfigyelne az ember. Lehet csúnyának találni, lehet aranyosnak találni, lehet ijesztőnek találni, ha babonás az ember: olyankor talán háromszor átköp a válla fölött, ha meglátja. Az embert elfoghatja iránta a gyengédség, kedvet kaphat arra, hogy hazavigye magával, és néhányan megpróbálják odacsalogatni magukhoz, csak hogy megsimogathassák a hátát, vagy ciccegni neki, azt kívánva, hogy legalább egy másodpercre kapcsolatba kerüljünk vele. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy macskát észrevesz az ember.
Én egy merev, láthatatlan 49 éves nő vagyok, akit senkinek sincs kedve megijeszteni, ciccegve odacsalogatni, sem megsimogatni. Tényleg nem szoktam látszani, de ma nagyon is látszom.
Igazából jobban is, mint egy macska. Itt, a földön, a zebrán.
Az emberek bámulnak. „Ne már, most meg hirtelen megbámulnak?”, gondolom a sálammal a nyakamon. Hiszen tekintetemet az aszfaltra szegezem, és néha előre, nehogy a kezemre lépjenek, bár pillanatnyilag nem úgy tűnik, hogy fennáll ennek a közvetlen veszélye, mindenesetre észreveszem, hogy bámulnak, naná. Olyan régen nem nézett rám senki ilyen intenzíven – egyáltalán, olyan régóta nem nézett rám, nem észlelt, nem figyelt fel rám senki máshogy, mint a városkép részeként –, hogy olyan érzés, mintha újjászületnék. „Helló, világ! Régen nem találkoztunk.”
Mindenki megállt. Akik elindultak felém az utca túloldaláról, a zebrán, megállnak az utca közepén, és lenéznek rám. A fagyit már nem nyalogatják, a lépések megtorpannak, és a nap hirtelen megáll egy pillanatra. De én rendületlenül mászom tovább négykézláb. Úgy, mintha soha mást nem is tettem volna a merev, bámuló tekintetek között.
Nem nézek rájuk. Miért tenném? Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Emlékeim szerint nem néztek rám, úgyhogy nem érdemlik meg. Ezenkívül pedig figyelnem kell a szatyraimra. Elvégre nem szeretném, ha elszakadnának. Nem szabad, hogy itt minden káoszba torkolljon.
Egy kellemetlen, fiatal anya bámul a legjobban, karján gyerek, tekintetében megvetés. Majdnem megfeledkezik a nyafogó gyerekről, aki az anyja nyitott szájában turkál az ujjával. Az anya le van döbbenve, és érdeklődve figyel. „Hirtelen mennyire érdeklődnek irántam! Még sosem látott felnőtt nőt? Nem, ha jobban belegondol, talán még nem látott, lehet, hogy nem is emlékszik olyanra, hogy levette volna a tekintetét az engedetlen kölykéről és a beszűkült életéről? Néhány év múlva, amikor a gyereke talál egy partnert, aki magának nem tetszik, és egy olyan országba költözik, amiről maga azt sem tudja, hol van, és maga egyedül bolyong majd, láthatatlanul, lehet, hogy idővel, többévnyi működőképesség és láthatatlanság után, miközben telepakolja a szatyrait a Rema 1000 pénztáránál, eltervezi, hogy négykézláb mászik haza. Lehet, hogy messzebbre mászik, mint én. Lehet, hogy egész hazáig négykézláb jut el.” Én beérem annyival, ha átérek a túloldalra. Azt hiszem. Nem akarok teljesen őrültnek tűnni.
A fiatal szomáliai fiúk, akik most jöttek ki a McDonald’sból, kezükben a szürke papírzacskókkal, szintén döbbenten néznek. Az egyik mindjárt végez a csokis shake-jével, amit öntudatlanul, folyamatosan szívott ki a pohárból, miközben engem bámult. Egy másik oldalba böki, és próbál egy vigyort, egy vihogást vagy legalább valamilyen reakciót kicsikarni belőle, de nem sikerül. A társa csak bambul. A vállával arrébb taszítja a barátját, és rám mered. A barátja lenyeli a kezdődő röhögését, és ő is csak bámul.
Egy taxisofőr, mialatt a zöld lámpára vár, kiszállt a kocsijából. Az autó mellett áll, az ajtót fogja, a motor jár, ő is csak bámul, ki kellett szállnia a kocsiból, hogy alaposabban szemügyre vegyen.
Na tessék. Amikor legutóbb itt mentem át a zebrán, egy taxi majdnem elütött, mivel annyira valószínűtlenül láthatatlan voltam, de most annyira látható vagyok, és annyira kell vigyázni rám, mint egy macskára, talán még jobban.
A túloldali járdához érve felállok. Piszkos a térdem, a környéke és a combom, leporolom magam, de a kosz nem tűnik el, nem baj, kihúzom magam. A francba is, mennyire kimerítő a négykézláb mászás. Nehezebb, mint gondolná az ember.
Nem tudom, hogy Grønland kilazul-e, az emberek újra hétköznapivá válnak-e, és amint befordulok a sarkon, és eltűnök, a dolgok visszakerülnek-e az úgynevezett „normalitásba”. De én újra eltűnök, eltűnök. Ezt tudom. Csak ki kell mosnom a nadrágomat, és újra eltűnök.
Ígérem.
Eredeti
Észreveszem. Jópofa vagyok, és eredeti, pedig már elmúltam 50.
Egy tavaszi napon vastag csizmát és csíkos térdzoknit viselek, biciklivel kanyargok az utcákon, fejemen egy sárga, virágos kalap. Egy dalt dúdolok hangosan, amit nem is tudok igazán, miközben a kávéház asztalainál kávézó ismeretleneknek integetek.
Észreveszem. Jópofa vagyok, és eredeti, pedig már elmúltam 50.
Fél lábbal ugrálok a zebra csíkjain, és nem törődöm a rám dudáló autókkal, a szökőkút körüli ágyásokban megszagolom a frissen ültetett ciklámeneket. Leülök a fűbe, a fejemet hátradöntöm, hagyom, hogy hosszú, ősz hajam a hátamra lógjon, közben mosolygok.
Észreveszem. Jópofa vagyok, és eredeti, pedig már elmúltam 50.
Fél karomat a magasba nyújtom, és ujjongva vezénylek a parkban. Versenyt fütyülök a madarakkal, hosszan trillázgatok az ég felé, miközben néhány kamasz mellett sétálok el, lepacsizok velük. Vigyorognak, és ők is lepacsiznak velem, majd megismétlik, aztán újra és újra és újra.
És ekkor észreveszem. Ekkor veszem észre.
Nem vagyok eredeti. Városi különc lett belőlem.
Mert elmúltam 50.
