"...nem tudom, hová megyek, nincs, és lehet, nem is lesz többé hazám, de miért ne lehetne haza nélkül is vígan élni?" - töprengett el Lilli Hartmann, a Hazátlanok című regény főhőse. Kováts Judit új könyve ennek a szövevényes kérdésnek az újabb kibontása. A háború után elűzött késmárki lány, Lilli ezúttal tudja, hová indul: Amerikába tart egy óceánjáró hajó fedélzetén új családjával, férjével, nevelt fiával és egy Tátra-legendákat tartalmazó füzettel. Miközben térben és időben is egyre távolabb kerül az egykor volt Késmárktól és az örök-Tátráktól, a múlt újra és újra felbukkan emlékek, álmok és mesék formájában is. Az Atlanti-óceán végtelen horizontján kibomlanak a hegyek csúcsai, és a különleges Tátra-mesék hullámain egy másik világ sejlik át. Közben a hajó és rajta a család egyre közelebb ér az Újvilághoz, és New York partjainál Lillinek újabb döntést kell hoznia addigi életével kapcsolatban.
A Tátra gyermekei lapjain végig úton vagyunk. Utazunk az Óvilág és Amerika között, az egykori Közép-Európa XX. századi kataklizmái között, múlt és jelen között, és legkivált a valóság és a képzelet között.
Kováts Judit: A Tátra gyermekei (részlet)
XII.
Sem élet, sem halál, sem múlt, sem eljövendő nem választhat el minket – gyönyörű szép kagyló, táncol rajta a napfény, zúg benne a tenger, akkora, hogy nem fér a tenyerembe. Julius ajándéka, egy matróztól vette a házassági évfordulónkra.
Szent Iván-nap, mágikus nap – Szent Ivánkor esküdtünk Juliusszal, gyászban esküdtünk, mert a papa nem sokkal korábban meghalt. Spanyol széltorta, egy-egy korty pezsgő jelképesen, a tábor placcán zene, a szudétás fiúk polkát játszottak, minden úgy volt, ahogyan halála előtt a papa megszervezte.
Menekülttáborban menekültesküvő, Szent Ivánkor bármi lehetséges,
sötétedéskor tüzet gyújtottunk, tüzet ugrottunk, Juliusszal párban, ketten, koszorút nem fontunk, de egy menekülttáborban miből is fonhattunk volna, öt évvel korábban, a Tátrában fontam, de akkor még nem ismertem Juliust, és mindennek előtte álltam.
A Sztari a Halas-tóhoz vitt bennünket, ott fontuk a koszorút, a Halas-tó nem is tó, hanem tengerszem, Morskie Oko: a lengyelek annak is nevezik, tenger, tengerszem, a Tátra szeme, a tengerszemek mélyén, kristálypalotában tündérek laknak, és azért tengerszem a nevük, mert föld alatti összeköttetésben állnak a tengerrel, így mondják a mesemondók – hamis képzelődés, buta fecsegés, legyintenek a tudósok, a tengerszemek nem mások, mint gleccsertavak, amelyek úgy keletkeztek, hogy az utolsó jégkorszakban az olvadó gleccserek kitöltötték a hegyek közötti mélyedéseket, az égvilágon semmi közük tehát a tengerhez.
Gleccsertó vagy tengerszem, a Tátrában száznál is több van belőlük, kicsik, nagyok, közepesek, nevesek és névtelenek, mélyek, feneketlenek, fehérek, feketék, kékek, vörösek, zöldek, ahány, annyiféle – zergeboglár, harangvirág, csengettyűke, füzike, tárnics, kankalin, szarkaláb: annak idején, a Halas-tónál hétféle virágból fontuk a koszorút, gyönyörű szépet és jó nagyot fontunk, amikor készen lett, tűzbe dobtuk, hogy bajtól, betegségtől, szerencsétlenségtől megóvjon,
de nem óvott meg semmitől,
a jövőt azonban megjósolta, éppen csak nem tudtuk, hogy amikor a feltámadó szél magasra korbácsolta a lángokat, és a koszorú hamvait messzire fújta, abban a jövő villan.
Hét kicsi tó, hét kicsi tóból egy feneketlen, fekete vizű nagy tó, a Halas-tó vagy Morskie Oko, jobbra Lengyelország, balra Magyarország, amely akkoriban még idáig terjedt, körös-körül a tó partján égre törő hegyek, kopár sziklafalak és jeges gleccserek. Ám nem mindig így nézett ki ez a táj! Hajdan virágzó rétek, zsíros szántóföldek, dús erdőségek voltak errefelé, és két nagy uradalom, egyik a lengyel, másik a magyar oldalon. A két uradalomnak két ura: egy Morski nevű lengyel nagyúr, átellenben egy fiatal magyar herceg, akinek nevét nem őrizték meg a legendák, csak én kereszteltem el Andrásnak, és ugyanígy elkereszteltem Morski úr világszép lányát is: neki az Anna nevet adtam.
Anna és András, egyik lengyel, másik magyar, két szép, okos, jóravaló fiatal, mit számít, hogy lengyel vagy magyar? Nagyon is számít! Különösképpen az öreg Morskinak, akit nem a kora miatt neveztek öregnek, hanem tiszteletből. A legnagyobb hazafi, Őfelsége leghűségesebb hadvezére: egész Lengyelország így ismerte, és valóban, nélküle nem múlhatott el háború, a kitüntetések pedig, amiket bátorságáért, hősiességéért kapott, már nem fértek föl az egyenruhájára.
Az öreg Morski nemcsak bátor hős és nagy hazafi volt, hanem okos, becsületes, istenfélő, céltudatos, állhatatos, egyszóval nagyszerű férfiú. Nagyszerűségét egyvalami árnyékolta be csupán: okkal vagy ok nélkül, de
gyűlölt minden idegent.
Ifjúkorában még csak nem szívelte őket, de ahogyan szaporodott a háborúk száma, amiket mindenféle nációjú ellenséggel vívott, úgy nőtt, növekedett benne az ellenszenv irántuk, végül zsigerből gyűlölt mindenkit, aki nem lengyel és katolikus. A magyarok sem jelentettek kivételt. Lengyel, magyar két jó barát, együtt isszák egymás borát: még a kisgyerekek is fújják a mondókát, és persze hogy vitán felül áll a két nép barátsága, ettől függetlenül az ő szemében egy magyar semmivel sem volt különb az ősellenségnek számító orosznál vagy tatárnál. Ennek tükrében nincs semmi meglepő a fogadalmán sem, amelyet felesége halálos ágyánál tett. Anna lányukból hívő honleányt nevel, amikor pedig eladósorba kerül, felkutatja számára a lengyel legények legkiválóbbikát, és csakis ahhoz adja feleségül: ezt fogadta meg.
Anna nőtt, cseperedett, és mit sem tudott a fogadalomról, András herceg pedig honnan tudott volna róla? Bár ha tudják is, a meglátni és megszeretni ellenében mit tehettek volna? Mert így történt, természetesen. Sejtelmem sincs, mikor és hol pillantotta meg András Annát, de nem is ez a lényeges, sokkal inkább az, hogy azonnal beleszeretett. De olyan nagyon beleszeretett, hogy úgy érezte, nélküle egy percig sem bír tovább élni, s mivel ő épp olyan bátor, céltudatos és határozott volt, mint az öreg Morski, semmit sem késlekedve felkerekedett, hogy annak rendje-módja szerint megkérje szerelme kezét. Soha rövidebb lánykérést nem látott tán a világ! A kérő a kérésnek még a végére sem ért, amikor az apa ajtót mutatott neki azzal, hogy az országhatár, ha egy kőhajításnyira esik, akkor is országhatár, egyébként sem a kilométerek számától vagy rangtól, vagyontól függ, hogy ki idegen és ki honfitárs.
Mit tehettek ezek után a szerelmesek? Azonkívül, hogy búslakodtak és vágyakoztak egy más után, s nagy ritkán és titokban levelet váltottak, legfeljebb csak annyit, hogy reménykedtek valamiféle, maguk sem igen tudták, hogy miféle szerencsés fordulatban.
Eltelt a nyár, és eltelt a tél a kudarcba fulladt lánykérést követően, amikor is az öreg Morskit királyi parancs szólította ismét hadba. És döntötte mérhetetlen aggodalomba. Olyannyira, hogy a máskor oly lázas készülődés helyett egész nap vagy komoran járt-kelt, vagy magába roskadva gubbasztott a nagy fogadóteremben. Ha szóltak hozzá, csattant, ha nem, akkor az élő fába is belekötött, úgyhogy a szolgák messzire kerülték, de még a kutyák is farkukat behúzva lapítottak, és Anna is jobbnak látta, ha bezárkózik a szobájába.
Az öreg Morski soha, a legvéresebb háborúban sem féltette az életét, és most sem az aggasztotta, hogy netalán nem tér vissza. Aggodalma abból fakadt, hogy
tökéletesen tisztában volt a szerelem erejével.
Hajdanán ugyanis lángoló szerelemmel szeretett egy gyönyörű lányt, aki a felesége és Anna édesanyja lett, és akinek fájdalmasan korai halálát sosem heverte ki. A gyermek nőtt, cseperedett, és egyre jobban hasonlított az édesanyjára. Ugyanaz a sudár termet, smaragdzöld szem, éjfekete hajzuhatag és bájos arc: Morskinak hol elcsavarodott a szíve bánatában, hol repesett örömében, amiért mégis van valaki, akiben viszontláthatja azt, akit képtelen feledni. De Anna nem csak külsőleg hasonlított az édesanyjára, éppoly kedves, szerény és segítőkész volt, mint ő. Mindemellett okos, bátor, céltudatos, kitartó, akár az édesapja. És ez volt az, ami az öreg Morskit aggodalomba döntötte, nevezetesen, hogy távollétében a nagy céltudatosság és kitartás, megfejelve a szerelmes vágyakozással, a szülő iránti köteles engedelmesség fölébe kerekedik a lányában. Emiatt nem evett, nem aludt, csak gubbasztott a nagy fogadóteremben, vagy bolyongott összevissza, de hiába bolyongott és gubbasztott naphosszat, és hiába törte a fejét, hogyan tarthatná távol egymástól a szerelmeseket azalatt, amíg ő háborúzik, nem jutott eszébe az égvilágon semmi. Mígnem az ablakon kipillantva egyszer csak egy bíbicre lett figyelmes, ahogyan ide-oda cikázva bukfencezik a levegőben. Ámulva nézte egy darabig az akrobatamutatványt, majd hirtelen a fejéhez kapott, mert bármilyen hihetetlen, de eszébe jutott róla a legjobb, legbiztosabb megoldás. Pontosabban a bíbic fekete-fehér tollazatáról, amely a szent életű apácák öltözékére emlékeztette, az apácák pedig a hegyi kolostorra, amelynek olyan magasak a falai, hogy talán még a madár sem repüli át.
Az öreg Morskinak csak úgy zengett-bongott a hangja nagy megkönnyebbülésében, amikor közölte lányával a döntését. Anna először elsápadt, s mint partra vetett hal, tátogott némán, majd nagy nehezen összeszedte magát, és kérlelni kezdte apját. Kérte szép szóval, könyörgött sírva, mindhiába, szavaival, könnyeivel csak olajat öntött a tűzre. Az öreg Morski először még próbálta őt meggyőzni olyasmikkel, hogy lásd be!, meg hogy a javadat akarom!, de aztán kijött a sodrából, és magából kikelve, céklavörös fejjel így ordított:
– Inkább az ördöghöz, mint ahhoz az idegenhez! Légy átkozott hetedíziglen, ha hozzá mersz menni!
Szálltak a rettenetes szavak erdőn, mezőn, réten át, föl a hegyekbe, szálltak, repültek, nyomukban felhők gyülekeztek, a fekete felhők csak jöttek és jöttek, beborították az eget, tomboló vihar kerekedett, szó teremti a valót, ami kimondatott, érvényes örökre! Hét teljes napig dühöngött a vihar, a hetedik napon, amikor elcsendesedett, az öreg Morski fogta a lányát, és
beköltöztette a hegyi kolostorba,
ő maga pedig elment a háborúba.
Napra nap, hétre hét, egyik év a másik után, azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e, nem jött hír felőle. Anna imádkozott és aggódott érte, annak ellenére is imádkozott és aggódott, hogy a rettenetes szavakat nem bírta feledni. Amikor nem imádkozott és aggódott, akkor András után sóvárgott, mert az iránta érzett szerelmet sem átok, sem parancs nem törölhette ki a szívéből. Amikor se nem imádkozott, se nem sóvárgott, magába roskadva várta, hogy múljon az idő. Az óráknak, napoknak nem volt se kezdete, se vége, olykor úgy tűnt neki, száz év telt el azóta, hogy apja beköltöztette, vagyis inkább bezárta a kolostorba.
Egyszer aztán, amikor már azt sem tudta, hogy hétfő vagy vasárnap, reggel vagy este van-e éppen, kisütött a nap, beragyogta az udvart, a kápolnát, de még a homályos cellát is. A nagy ragyogásnak azonban az égvilágon semmi köze nem volt a napsugárhoz – annál inkább sem, mert esős, borús ősz volt akkoriban –, ami a kilátástalanságot reménykedésbe, az unalmat izgalomba fordította, az nem más volt, mint egy tűzpiros korallbross. Honnan, kitől? Természetesen Andrástól, aki lejárta a lábát, de addig nem nyugodott, amíg meg nem tudta, hová lett a kedvese, amikor pedig megtudta, annak is megtalálta a módját, hogy egy levelet és szerelme zálogaként a csodás brosst bejuttassa a kolostorba. Kivel? Leonilla nővérrel, aki gyógyítani járt ki a környező falvakba, és akire apja távolléte alatt Annát bízták. Nem véletlenül. A nővér a gyógyításon kívül jártas volt a vallástudományban, ismerte a lengyel történelmet a lechitáktól kezdve, nem mellesleg a latinon kívül még vagy féltucatnyi nyelven írt, olvasott, úgyhogy egy olyan tekintélyes család leányának őrzésére és nevelésére, mint a Morski, rajta kívül más szóba sem jöhetett. De korántsem holmi szigorú, ámbár rendkívül művelt rabőrként kell őt elképzelni! Nála nagyobb együttérzéssel senki nem viseltetett özveggyel, árvával, beteggel, elesettel szemben, legyen az gazdag vagy szegény, úgyhogy amikor a rendfőnöknő hívására belépett a refektóriumba, és megpillantotta a végtelenül szomorú teremtést, ahogyan apja mellett szárnyaszegetten ácsorog, azonnal a szívébe zárta. És első naptól fogva bármit megtett volna érte. Legelőször is a búskomorságból szerette volna kirángatni, mert lehet valaki bármilyen fiatal, erős, ha éjjel-nappal csak emészti magát, előbb-utóbb elemészti. A jóságos Leonilla nővérnek volt is miért aggódnia: nem sok idő kellett hozzá, és védence úgy belesoványodott-fehéredett a szerelme utáni vágyakozásba, hogy már csak árnyéka volt annak a bármilyen szomorú, de szépséges és egészséges fiatal lánynak, aki beköltözött a kolostorba.
Nem sokkal András herceg első szerelmes levele és ajándéka, a korallbross előtt különös látogató lepte meg Annát.
Egy valóságos, igazi tündér,
aki Magyarország túlvégéből, egyenesen a Balatonról érkezett a Tátra vidékére.
A kíváncsiság vezérelte a tündért otthonától oly messzire: hőn szeretett saját tava és szőlővesszős, szelíd dombjai után világéletében szerette volna felfedezni az égig érő hegyeket és a feneketlen mélységű tengerszemeket. Az, hogy éppen akkor látta jónak útra kelni, amikor Anna a kolostorban sorvadozott, nem több, mint puszta véletlen. Az pedig a véletlen véletlene, hogy tátrai barangolásából éppen akkor tartott hazafelé, amikor Anna, mint börtönudvaron a rab, úgy járkált sóhajtozva, leszegett fejjel körbe-körbe a kolostor udvarán. A látvány a felhők magasából is olyan szomorúnak tűnt, hogy a tündér elhatározta, leereszkedik hozzá, és megvigasztalja.
Anna majdhogynem kővé vált, amikor váratlanul, mondhatni, a semmiből elébe toppant a szivárványköntösbe burkolt égi jelenség. De pár szó után ijedelme szertefoszlott, a tündér ugyanis csodálatos jövőt jósolt: egy nap hercegnő lesz belőle! Ezüst palotában, ezüst palota arany szobáiban fog élni, szerető férj, angyalarcú gyerekek veszik majd körül, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét gyerek, dalolás, csengettyűkacagás, boldogság, vidámság, gazdagság: egyszer mindez az övé lesz! Egyszer valamikor. Mindegy, hogy mikor! Elég tudni, hogy a jelent, bármilyen sivár és reménytelen, könnyebb legyen elviselni.
Volt, nincs – miután megjósolta a jövőt, a balatoni tündér ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan megjelent. Hazarepült otthonába, de hála neki, Anna ismét tudott örülni, hinni, remélni, amikor pedig Leonilla nővér András levelével és szerelmi zálogával, a korallbrossal tért vissza gyógyító körútjáról, hálatelt szívvel borult le imádkozni mindazokért, akiket szeret.
Az első levelet követte a többi. A herceg Leonilla nővéren keresztül egyre-másra küldözgette a szerelmes üzeneteket és velük együtt a szebbnél szebb ékszereket, selyem- és bársonyszalagokat, amiket Anna legfeljebb lepréselt virággal vagy négylevelű lóherével tudott viszonozni. Szerény ajándékai azonban kincsekkel értek föl András számára, annál is inkább, mert a válaszlevelekből csak úgy kiabált a viszontszerelem. Elzárva egymástól, nem látva, nem hallva, nem érinthetve a másikat: a tornyosuló akadályok, mint oxigén a tüzet, úgy szították a szerelmüket. András úgy érezte, nem a kolostort, egy sziklavárat képes lenne egymaga megostromolni, Anna pedig, amikor eszébe jutott apja tiltása és átka, felébredő nyugtalanságát azzal altatta el, hogy mindenki mond olyat haragjában, amit maga sem gondol komolyan, és nincs az a szülő, amelyik ne örülne gyermeke boldogságának. Márpedig az ő boldogsága senki másnak, csakis Andrásnak az oldalán lehetséges, hiszen rajta kívül nemhogy herceg, semmilyen más férfi nincs a láthatáron, az eljövendő boldogság pedig biztos, hiszen megjósolta a balatoni tündér! Summa summarum, ha a Jóisten hazavezérli végre-valahára, apja megbocsátja az engedetlenséget a kismadarának, ahogyan a szomorú emlékű lánykérés előtt mindig is becézte őt. Meg fog bocsátani, meg kell hogy bocsásson, így lesz,
nem lehet másképp!
