Egressy Zoltán új regényének főhőse Jolka, a halálára készülő zalai parasztasszony. Kilencvennégy évet lehúzott már e világban, s ahogy az öregek szoktak, úgy beszél ő is az életéről: gyermekkoráról, a feleségként átélt évtizedekről és az utolsó életszakaszról, a több mint két évtizede tartó magányáról. S ahogy az öregek szokták, ő is mindegyre más fénytörésben meséli el életének öt-hat különösen fontos eseményét. De lassacskán azt érezzük: mintha valami krimi is megbújna ebben a dolgos, szép, becsületes életben.
Egressy Zoltán pedig Jolka alakjával, történetével részint elgondolkodtat kis és nagy bűnök mibenlétéről, s talán nem kevésbé fontos, hogy a kihalóban lévő zalai-somogyi tájnyelvet az irodalomba, a közös emlékezetbe emeli.
Egressy Zoltán: Jolka harangja (részlet)
Friss szénán feküdni
Nem tudom, a jóistenem akarta-e, hogy pont ide dobják be. A postaládába vót a kis papír, hogy családi házat keresünk, rajt telefonszám, minden. Énnekem ma ebbül lett egy gondolatom. Mióta az uram meghalt, nem vót ezen a házon csinyáva semmi. Mondtam a menyemnek, úgy gondolom, eresszék árba, ha már így van. Mer úgyis kénytelen leszek itt hagyni. Ők ezt már rég mondogalódják, hogy menjek oda, csak én eddig aszondtam:
amíg élek, ebből a kis házból el nem menek.
De be köll látnom, muszáj lesz. Elesek, nem találnak rám, ki tudja mi lesz, hogy lesz. Csak azt nem tudom, a fiam mit szól hozzá. Biztos mondta már neki a menyem, csak ma sok programjuk van. Most temetésen vannak. A lányomnak is mondtam telefonba a szándékomat, aszondja, hát de hova mennék? Hová, hát nincsen hová? Attól fél, odamenek hozzájuk? Hogyan mennék? A fiaméknál van nekem helyem. Csak most még arra leszek kíváncsi, a fiam mit szól hozzá.
Nagy felhők gyüttek ma egész nap, mégse esett. Ne is essen, most lehet a temetés. A mise már biztos megvót. Kinn üddögeltem, néztem, nehogy essen, mer ha elkezd, időbe telik ám, míg bekecmergek.
Valahogyan megkívántam a dinnyét. Mikor vót a bulgárkert a TSZ-be… Négy évig dógoztam ott, aztán annyi dinnyét termeltek, mint a hétrosseb, mentünk kocsival árulni mindenfelé. Aztán meg a darálóba dógoztam jó sokáig. De aztán nem tudtam többet menni, mer az anyósomat gondozni köllött. Az uramnak köllött menni helyettem. Muszáj vót neki. Ment a csíraistállóba. A jóisten jól adta, mer szépen keresett ám. Előtte erdőbe dógozott, akkor vót ilyen motorfűrészes. Parasztoknak csinált maszekot, fűrészeltek, jól járt, csak hát sokszor beiddogáltak. A motorra meg fölült. Egyszer gyütt haza a boros fejével, még akkor ez az utca nem vót lekövezve, sáros vót. Belesett az árokba. Jajaj, mondtam az anyjának, mama, ha behozza, besegíti, jó, de én hozzá nem nyúlok ehhe a rondaságho. Nem is segítettem neki, olyan ideges vótam. Gondoltam, egye a hétrosseb. Hát nem vót kénytelen beinni.
Meg nem is az első eset vót.
Ha jól emlékszek, meg is büntették 500 forintra. Az akkor nagy pénz vót. Nem akartam megbocsátani, mondtam, nekem ilyen emberre nincs szükségem. Mindent mondtam. De igen tudott könyörögni. Hát akkor mit csinyátam vóna, a gyerekek itt vótak.
Ilyen is vót az életembe. Jó is, rossz is.
A legeslegjobb a templomba vót. A templomatya beszélte rá az uramat. Az meg először aszondta, nem ért hozzá annyira. De hiszen a Jolika ért, nem lesz nagy baj. Úgyhogy miattam elfogadta. Ha már a TSZ-ből ki köllött mennem, legyen a nyugdíjalapra valami. Az a tizenkét év a legszebb időszak nekem. Nem vót még villanyharang, menni köllött harangozni. Olyan gazdagabb halottak is vótak, akiknek minden órába harangozni köllött. Mondta is az a hülye Ferkó, hogy biztos abbú gazdagodtunk meg. Hát hiszen abbú meg lehetett gazdagodni? Kaptunk valamit mikor harangoztunk, de meg is szolgáltuk. Ott szerettem lenni, jól éreztem maga. Azért a jóisten mégiscsak megvert, mer mióta nem tudok már elmenni a templomba? A tévébe sokszor van mise, az pótolja egy kicsit.
A fiaméknak nem vót templomi esküvőjük, nem akartak. Igen bántam. Azt mondtam magamba, nem lesz baj, mer ha elválnak, még megnősülhet a fiam templomban. Mikor mi esküdtünk, emlékszek, pünkösd 17-re esett. Rég vót. Mikor elment már az uram, én meg még mindig itt vagyok.
Csak az az egy baj van, hogy nemigen tudom elbírni magamat.
Gyünnek-mennek a felhők idább-odább, de csak nem akar esni. Köllene pedig, mer nem tud kikelni, amit elvetettek. A menyem sokat elvet. Ilyen csúnya május régen vót, két nap ha vót jó idő, azután meg csak ilyen fölhős. Még jövő hétre is ilyen időt mond. Nem jól van, a veteményeknek igen köllene az eső. Áprilisban vót egy olyan nap, úgy esett, csak úgy zuhogott.
Nem szóltam bele soha a fiamék életébe. Meg a lányoméba se. Mondtam az uramnak, én nem avatom bele magamat. Pedig azér vót rossz is, de hát van minden családba. Sokan kínlódnak a férjükkel, sokan bolondok ám most is. De azokba is van jóság is, nem mindig olyan bolondosak, csak sokszor hirtelenek. Meg csak úgy mondogalódnak. Másnak is van problémája, nem csak én nyüszörgök. A szomszéd Vicának is van baja. Az unokájának meg van egy felesége, aztán olyan kövér, nem fér be a kocsiba. Aszondja a Vica, nem rak az egy szem krumplit, egy szem veteményt se. Olyan kövér, alig tud menni. Ha ápolni köll majd, mi lesz, hogy lesz, talán a férje ápolja? Abba a pillanatba el fogja vitetni. Mer az se rendes, a Vica aszondja, minden héten más nője van. Hun egyikkel, hun a másikkal. Derék, szép gyerek ám, de hát ilyen. A felesége meg kövér. Van gyerekük, az meg olyan barna bőrű lett, a Vica dédunokája. Nem tudom, mitű.
Most még arra leszek kíváncsi, a fiam mit szól hozzá, hogy ezt a házat rendezni köll.
Vót itt az unokám. A meg mindenbe beleokoskodik, mintha ő tudna mindent a legjobban. Gondolom magamba, csak mondd a magadét. Aszittem múltkor, megharagszik. Mondogalódtam neki, aztán mégse haragudott meg. Kiabált, mer nem ettem, mer nem ittam, mondtam neki, ha csak ezér gyüssz ide, kiabálni velem, minek gyüssz? Haragudósan ment el, de másnap gyütt. Megillette, amit mondtam neki.
Még a jóistenem annyi erőt adjon, hogy tudjam magam rendezni. De minden lépéssel félek, hogy elbotlok.
Milyen egy ügyes asszony vótam ám én. Csak arra akartam vigyázni, nehogy borzasztóan elhízzam magamat. Azér is vót elég két gyerek. Nem akartam többet, minek köllött vóna több? Abba a világba. Elég vót a kettőt rendesen, tisztességesen ellátni. Mi sokan vótunk testvérek, nyócan. Én vagyok a hetedik. Akkoriba aszondták, a hetedik olyan szám, hogy vagy szerencsés, vagy szerencsétlen, de biztos valamelyik. Arról nem tehettem, hogy ilyen sok vót a testvérem, apám vót egy nagy hülye, annyi gyereket összecsinyát, minek? Azér jó vót. Öten vótak idősebbek, azok jártak már dógozni, meg elnősültek. Hárman maradtunk, Árpi, Laci meg én. Laci szegény korán meghalt, ötvenhárom évesen. De rég vót, te jóisten! Az Árpi meg csak úgy lefordult a székről, aztán meghalt az is. A felesége pont nem vót otthon.
Gyerekkorunkba mindenünk megvót, sok disznónk is, meg baromfi. De azér mikor átkerültem ide férjhö, én itt igen kedvenc lettem ám. Korábban is tetszettem a Ferkónak, de abbú aztán nem lett semmi. Engem itt igen kedveltek. Jobban a kedvemben vótak, mint otthon. Az anyósom is, az uram is, nem mondhatok egy rossz szót se. A Ferkó Jolkának hívott. Az mindent megtett vóna nekem. Még mikor elnősült, akkor is mindig Jolkának hívott, meg udvarolgatott. Az is vót orosz fogságba, mint az uram, csak előbb gyütt haza.
De azér nehezen szoktam ám ide, vót, hogy a szomszéd kiabálta az uramnak, Béla pajtás, menj a kertbe, a Jolika ottan sírdogál. Mer idelátszott a régi falum templomtornya, aztán azt néztem. Igen mehetnékem vót. Nem akartam megmaradni.
Aztán mégis ennyi éven át megmaradtam.
Mi feküdtünk a szobába, anyósom a konyhába. A Ferkó meg vót, hogy odagyütt, aztán ha sokáig maradt, elaludt az istállóba. Akkoriba az divat vót, a szomszéd fiatal pár mindig az istállóba aludt. Egyszer az uram rá tudott beszélni, de aztán megmondtam, ez az első vót, és az utolsó is, pajtába én nem fogok többet feküdni. A szomszéd fiatalok is mondták, hogy menjünk, az uram is biztatott, te, olyan jó lesz a friss szénán feküdni. De énnekem egy éjjel igen elég vót. Kettő tehén, kettő bornyú, azok is ott vótak ám. Ló akkor már nem, az csak régebben vót. Az a nagy, nehéz ló. Mikor le köllött adni, mer nem tarthatott már senki akkor, énnekem köllött elvezetni az állomásra, ott vették át. Később csak disznók vótak, meg baromfi, más ilyen állat nem.
A templomba vót jó nekem. Mindig ünnepélyesen ki köllött öltözni, pláne, mikor temetések vótak. Mi harangoztunk. Azok vótak a legszebb évek. Igen szerettem a papokkal szórakozni. Nem csak ott, már előbb is. Még mikor kórházba vótam a szememmel, akkor is, egy kis fiatal pap odagyütt, mer azok észreveszik ám, ki szeret velük beszélgetni, aztán mindjár elmondta a történetét. Olyan szépen el tudtam vele beszélgetni. De a legjobb a Zalai pap vót. De jó kis ember vót az. Gyütt mindig oda hozzám. Szerettem igen a papokat, de nem ám másként, mint papokat. De azér majdnem szerelmes lettem ebbe a Zalai papba.
Akkoriba azt beszélték, vót neki több nődolga. Igaz vót-e, nem-e, ki tudja. Mindig gyütt, átölelgetett, meg minden. Nem tudta az uram ám. Akkor ő már nem tudott gyünni a templomba. Hát nem tudom, hogyan gondolta ez a Zalai pap, mit gondolt pap létire. Abba az időbe többet adtam magamra, szerettem szépen járni. Hogy szeretett, az biztos. Beszéltek róla mindent, hogy aztán abbú mennyi vót igaz, ki tudhatja.
Vót valaki még a templomba, az tolakodott mindig, gyütt idább-odább utánam, ha tehette. De az nekem kiállhatatlan vót. Mikor egyszer gyönyörűen kidíszítettem a templomot, hátratette a kezét, gyütt végig mellettem, hogy na, Jolika, most ez már akkor így lesz? Mér, mondom, nem jó? Gyütt ronda gőgősen, én meg megmondtam otthon az uramnak. Aszondta, nem fogsz oda többet menni, megtiltom. Úgyhogy nem engedett többet. Én mentem vóna, de az uram aszondta, nem. A Zalai pap még abba az évbe meghalt. Igen kár vót érte. Ha az nem hal meg, az nem engedett vóna el a világért se.
Az uram jó ember vót. Szerencsés vótam vele. Még utoljára is egyedül ment bele a fürdőkádba, annyi nagy gond nem vót vele. Mikor aztán beteg lett, nem javult semmit, csak rosszabb lett. Aztán vége lett 98 decemberbe.
Kezdődik a tévébe sorozatom. Van egy nő benne, szerelmes egy fiatalemberbe, aztán tervezik az esküvőt. De a fiatalember szülei nem állhatja ezt a menyasszonyt. Le akarják beszélni róla, azok meg megharagszanak egymásra, de tennap aztán azt mondta ez a Sebastian, hogy nem mondok le rólad, mer örökké foglak szeretni.
Olyan sok idő nem lesz már nekem.
Most elszántam magam, itt akarom hagyni az én kis szobámat. Csak mi lesz ezzel a sok mindennel? Ennyi holmi, ami itt van, dunyhák, paplanok, vánkos, nagykabátok, a rosseb tudja, mi lesz velük. Ha tényleg el köll mennem, nem akarom látni, hová szórják majd ki.
