A kötet szerzői között találod: Szabó T. Anna, Nemes Nagy Ágnes, Máté Angi, Kertész Erzsi, Somfai Anna, Csukás István, Kiss Judit Ágnes, Weöres Sándor, Pifkó Célia, Kiss Ottó, Zágoni Balázs, J. és W. Grimm, Mészöly Ágnes, C. C. Moore, Czigány Zoltán, Gimesi Dóra, József Attila, Visky András, Egyed Emese, Molnár T. Eszter, Várfalvy Emőke, Majoros Nóra, Győrei Zsolt, A. A. Milne
Illusztrálták: Hanga Réka, Horváth Ildi, Monszport Vivien, Zsoldos Réka
Lovász Andrea (szerk.): Karácsonynak ünnepe – 24 mese és vers adventre (részlet)
Pifkó Célia: Egy aprócska karácsonyi ének
Bemberi nem szerette a karácsonyt. Maga sem tudta igazán, hogy miért. Bosszantották a teli szatyrokat cipelő, csomagokkal egyensúlyozó, kipirult arcú emberek. Bosszantották a mindenfelől harsogó vidám, karácsonyi énekek. Bosszantotta a havazás is, amiért csak csúszkálva, botorkálva tudott haladni benne.
Hát, még ha tudta volna, hogy az égből hulló hópelyhek között aprócska angyalok is szállnak le észrevétlen a földre.
Egy ilyen aprócska hópehely szállt le azon a napon Bemberi kabátjára is. Olyan finoman érkezett a vállára, mint egy lehelet. Aztán az aprócska angyal ott, a vállán énekelni kezdett, de olyan halkan, hogy Bemberi nem is hallotta, és ettől valahogy észrevétlen arra vitte a lába, amerre az angyal hangja vezette.
Egy kis eldugott utcában találta magát, ahol annak előtte még sosem járt. Mire felocsúdott, a keze már le is nyomta egy aprócska bolt kilincsét, s már visszalépni sem tudott, mert a pult mögött álló eladó mosolyogva üdvözölte:
– Köszöntöm a karácsonyi emlékek boltjában.
Bemberi körbenézett a kis üzletben. A plafonig nyújtózó, végtelen hosszú polcokon mindenhol hógömbök álltak.
– Ez meg miféle bolt? Meglehetősen egyhangú a kínálat – jegyezte meg gúnyosan.
– Ez egy különleges hely, különleges embereknek – válaszolta az eladó rendületlen mosollyal.
– Akkor semmiképp sem nekem való. Bennem aztán nincsen semmi különleges.
– Ha így volna, be sem tévedt volna ide.
– És mitől olyan különleges ez a bolt?
– Itt, a polcokon sorakozó hógömbökbe zárva mindenki megtalálhatja a saját karácsonyi emlékeit. Még azokat is, amelyekről azt gondolja, hogy már régen elvesztek.
Csak meg kell ráznia a megfelelő gömböt.
– Ez teljességgel lehetetlen – csóválta a fejét hitetlenkedve Bemberi. – De még ha így is volna, miért éppen a karácsonyokra akarjak emlékezni? Mindenhol tömeg, mindenhol rohanás és kapkodás. Minden csupa latyak és csupa hó. Amúgy is, minden gömb tökéletesen egyforma…
– Egészen biztos ebben? – kérdezte az eladó, majd elindult a polcok mellett. Ujját végighúzta a polcok szélén, majd hirtelen megállt. Leemelt egy gömböt a polcról, és Bemberi kezébe nyomta.
– Nézze csak meg közelebbről! Bátran rázza meg!
Ahogy Bemberi a kezébe vette a hógömböt, különös bizsergést érzett, valahol a gyomra és a szíve közti tájékon. Mintha ismerős lett volna neki ez a furcsa érzés, de nem tudta megmondani, honnan.
– Talán csak az éhség – gondolta, és megrázta a gömböt. A kavargó hópelyhek között álló házikó ajtaja kinyílt.
Bemberi közelebb emelte a szeméhez, hogy beleshessen rajta, aztán döbbenten dadogta:
– De hiszen… de hiszen ez lehetetlen! Ez annak a karácsonynak az emléke, amikor a vágyott távirányítós autó helyett focilabdát kaptam?
– Csak ennyire emlékszik? Rázza még egy kicsit a gömböt! – hunyorgott rá az eladó.
Bemberi újra megrázta, és nagyon figyelt.
– Nos? – kérdezte az eladó, és le sem vette a szemét róla.
– Igen, már látom – bólogatott Bemberi. – Látom, ahogy lecsúszunk a szánkóval a dombról, és ott a hóember, amit együtt építettünk, és mintha – szimatolt bele a levegőbe –, mintha érezném a narancs és a mézeskalács illatát is – mondta Bemberi, és lehunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, odanyújtotta az eladónak a hógömböt:
– Megveszem – jelentette ki.
Az eladó mosolyogva bólintott, és selyempapírba csomagolta a gömböt.
Mikor Bemberi kilépett az utcára, egészen különösen érezte magát.
Mintha már nem is bosszantották volna annyira az ajándékokkal siető emberek. Egyszer csak arra eszmélt, hogy egy karácsonyi dallamot dudorászik, és ahogy hazafelé lépkedett a hóban, egy cseppet sem zavarta, hogy csak nehezen tud haladni benne. Elgyönyörködött abban, ahogy a gyémántfényű hópelyhek békés csendben szállingóznak le a földre, és aztán ott, összekapaszkodva puha, fehér takaróval fedik be a várost.
– Milyen szép! – sóhajtott Bemberi, a kabátján ücsörgő aprócska hópehely pedig beleolvadt a karácsonyi csendbe.
