Vonnák Diána szerint olvasóként téves feltételezés, hogy „a jó művek egyenlő eséllyel jutnak el a világhírig és válnak klasszikussá, eredeti nyelvtől, témától, a szerző helyzetétől, politikai nézeteitől teljesen függetlenül.”
Befogadó és befogadott
Mint írja a Telexen, amikor az Egyesült Királyságba költözött, azzal szembesült, hogy ott „nagyon megváltozott, hogy mit és mennyit látok a világból.” Azzal szemben, aki bevándorol, elvárás, hogy alkalmazkodjon a befogadó ország kultúrájához, ami ahhoz vezet, hogy „minél kevésbé látható helyről és helyzetből érkezünk, annál gyakrabban kell többet tudnunk a másik félről, mint neki rólunk.”
Ez az aszimmetria Vonnák Diána szerint az irodalomban is fennáll,
például abban, hogy hogyan gondolkodnak az olvasók a férfi-női viszonyokról: a férfiak tapasztalata univerzálisan emberi, míg a nőké kuriózum, és a férfiak jobbára kerülik a női szerzők műveit.
Rámutat, hogy azért sem juthat Nagy-Britanniában ugyanolyan esélyekkel egy kis országból származó író az olvasók elé, mert az ott megjelenő köteteknek csupán 6 százaléka fordítás. Szerinte csak a saját nyelvünk irodalmát olvasni bezárkózó és provinciális hozzáállás. Példaként hozza, hogy még a Nobel-díjas Olga Tokarczuknak is tíz évbe telt angol kiadót találni.
A magyarok nem nyitottak
Ennek ellenére
úgy látja, a magyar értelmiség, bár a bőrén érezheti a mellőzést, mégsem igazán nyitott kevésbé bejáratott országok irodalmára.
Erre két példát hoz a közelmúltból. A Nádas-ügy (itt írtunk róla) kapcsán „van valami, ami egy-két cikket leszámítva fel sem merült: kik voltak a vetélytársak, és milyen könyvek voltak versenyben? Mit gondolunk róluk?,” teszi fel a kérdést Vonnák.
„A kvóták, emancipációs mandátummal működő díjazás (...) azt állítja, lehet, hogy a figyelmünk, a képzelethiányunk olyan előítéletekhez vezet, amik miatt meg se látunk rengeteg fontos és értékes művészeti alkotást. (...) Hogy ez jó módszer-e, azon lehet vitatkozni, de az biztos, hogy ha az ember nekiáll mást is olvasni, máshova utazni, másokkal beszélgetni, mint a figyelem és az elismerések sztrádái mentén adódna, hamar szürreálissá válik a korábban teljesnek és stabilnak megélt általános műveltség világképe” – fogalmaz.
Az mondja, hogy sok, akit érint
A másik példa Nádasdy Ádám megnyitóbeszéde a 95. Ünnepi Könyvhétről, melyben az író, nyelvész arra szólította fel író kollégáit, hogy mutassák meg a pénz és a gazdagok világát, „mert a nyomorgók, a nincstelen romák, a kiutált migránsok világát sok igaz és őszinte írás jeleníti meg. Egy kicsit mintha sok is lenne ebből”.
Vonnák Diána szerint ezzel azonban
„Nádasdy azt sugallja, hogy elég már a jóemberkedésből, szép volt, jó volt, de ezt már letudtuk”.
Ő maga úgy véli, hogy „az előítéleteinkről, rasszizmusunkról nagyobb biztonsággal tud nyilatkozni az, akire irányulnak. (...) Lehet, hogy érdemes lett volna néhány nyomorgó romát és kiutált migránst is megkérdezni, szerintük figyelünk-e rájuk, olvassuk-e őket, írunk-e róluk.”
Inkább úgy kellene erre az egészre gondolni, hogy arról szól: nyissuk tágasabbra az ajtókat, hogy több élethelyzetből, háttérrel írt könyv is eljuthasson a közönséghez.
Kirekesztés vs. kíváncsiság
„Aki azt gondolja, mindent tud a saját előítéletekről, és nincs min rajtakapja magát, még véletlenül sincs benne reflexszerű lenézés, bunkóságként megjelenő tudatlanság, valószínűleg úgy hiszi, a tolerancia választás kérdése. Hogy elég úgy döntenünk, nem nézünk le másokat, már készen is vagyunk (...). Szerintem ez nagyon súlyos tévedés” – magyarázza.
Hozzáteszi, „a kíváncsiság hiánya az előítéletek egyik legbanálisabb és egyben legalattomosabb formája”,
ám ez valójában nem más, mint szalonképessé maszkírozott kirekesztés.
Azzal zárja cikkét: „A jóemberkedés valóban idegesítő. Lehet a kvóták, a nemi, társadalmi kisebbségeket reflektorfénybe állító díjazás eszköztárát kritizálni. (...). Mégis, amíg a kíváncsiságunk ennyire szűkös, és amíg a nagy többség azt gondolja, a kollektív világképünknek, közös előítéleteinknek az ég világon semmi közük ahhoz, hogy mit veszünk észre és tartunk jónak, addig ezek az eszközök is jobbak a semminél.”
