- Szvetlana Alekszijevics minden könyvén legalább tíz évig dolgozik, több száz ember anyagát veszi fel. Ezekből áll össze számára az adott korszakról alkotott kép. „Amikor összegyűlik a hatalmas anyag, valahogy kiszorul belőle a hazugság.”
- Azért választotta a riportkönyv műfaját, mert át akarja adni az igazságot. Nem is akart hagyományos műfajokkal foglalkozni, mert úgy érezte, ha ezeket választja, elvész az események élessége, hitelessége. Szerinte manapság nagyon bíznak az emberek a dokumentarista tanúságtételben. „Ezért úgy érzem, napjainkban a tanú az irodalom főhőse.”
- Az első könyve, a Nők a tűzvonalban három évig nem jelenhetett meg, naturalizmussal és pacifizmussal vádolták miatta. Később az afganisztáni háborúról szóló Fiúk cinkkoporsóban című könyvéért el is ítélték, akkor azzal vádolták, hogy rágalmazza a Szovjet Hadsereget.
- Írói munkája során nehéz dolgokat kellett átélnie. Példaként azt az esetet említette, amikor a háború alatt elment Kabulba egy fegyverkiállításra, ahol bemutatták neki az aknákat és azt, hogy mi lesz azokkal, akik ráhajtanak egy ilyenre. „De én az orosz irodalom hagyományain nevelkedtem, és természetesen úgy gondoltam, hogy oda kell mennem, a saját szememmel kell látnom, hogy le tudjam írni. Elmentem, és elájultam attól, amit láttam. Mert ez nem embernek való."
Szvetlana Alekszijevics: A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép - Könyves magazin
A homo sovieticust, vagyis a szocializmus gyermekét helyezi nagyító alá öt részből álló „vörös enciklopédiája", Az utópia hangjai zárókötetében 2015 irodalmi Nobel-díjasa, Szvetlana Alekszijevics.
- A tényirodalom olyan hangsúlyokkal fogalmaz, hogy ezután nagyon nehéz hazudni, mellébeszélni. Szerinte, ha megjelenhettek volna Sztálin korában Lev Razgon vagy Szolzsenyicin könyvei, akkor aligha tudtak volna annyit hazudni.
- Korábban az írók és filozófusok gyakran elmondták, mit gondolnak a jövőről. Ugyanakkor a jövőt többé nem prognosztizálhatjuk, mert annyira kiszámíthatatlanná vált, hogy nemcsak az ismereteinkkel, hanem a képzeletünkkel sem tudunk hozzáférni: „a jövő leszakadt a tengelyéről, teljesen kiszámíthatatlan”.
- Mostanra teljesen elszakadtak egymástól a nemzedékek is, nincs semmilyen közös nyelvük a szereteten kívül, mert az emberek már más-más technikában élnek, mások a képzeteik, az ábrándjaik.
- Korábban az értelmiség segített választani jó és rossz között, ezért is nevezték a nemzet lelkiismeretének. Ma már nincs ilyen értelmiség. Vannak értelmiségiek, de nehéz megérteni, kik is ők valójában. „Közéjük tartoznak-e az íróink és a művészeink. Ezt is nagyon nehéz megmondani, hisz azt hittük, jön egy nagyon szabad, független nemzedék. Aztán jöttek sokan, akik kiszolgálják a hatalmat. Nem sok minden változott.”
- A művészet manapság képtelen egyedül elvégezni a közös kulturális munkát a társadalomban. Mert ma már a politikai kultúra is nagyon fontos a művészet mellett, valamint a technológiai elvek is. Ez most mind együtt hat, éppen ezért nem foghatjuk fel a helyzetet úgy, mint korábban.
- A régiónkban kialakult a barikádkultúra csapdája. Szerinte ugyanabba a hibába esünk, mint amit a kilencvenes években követtünk el. Azt hisszük, ha a nép kimegy az utcára és sikerül leváltani a diktátort, akkor rögtön új hatalom lesz és új korszak. Valójában azonban nem voltak új emberek, akik befolyásoló erővé válhattak volna és új eszméket teremtettek volna, mert senki sem a demokráciában nőtt fel, és mivel nem voltak szabad emberek, senki sem tudta mi a teendő.
A teljes interjút ITT tudjátok elolvasni.
