A, José Saramago: Kicsi Emlékek
Fordította: Lukács Laura, Palatinus, 2008, 2700 Ft, 172 oldal.
Tüneményes ez a könyv. Szétszórt, csapongó, néhol közhelyes, máshol modoros, de annyi szeretet és életerő árad belőle, hogy lehetetlen elintézni egy legyintéssel, még akkor is, ha a Saramago-életmű egyéb darabjaihoz mérjük. Olyan ez, mint amikor a nagypapa, túl a nyolcvanon letelepszik az unokái körébe, akik minden újabb történetet álmélkodva fogadnak, és csodálják az öreget, hogy még mindig van benne annyi erő, hogy felidézze a múltat. Nem fogható már korábbi önmagához, de meg sem próbálja felülírni a történeteiben megidézett képét. Valahogy így működik vagy működhet a Kicsi emlékek. Nem érdemes tehát komoly elvárásokkal nekifogni, mert úgy könnyen csalódást okozhat.
A cím a gyermekkori emlékek felidézésére és ezen emlékek szépirodalmi igényére egyaránt utalhat – igaz, magyarul a kicsi nem feltétlenül rejti magában azt az életkor által meghatározott világlátást, amely mögé az agg Saramago gyakran elrejtőzik a szövegben. Az emlékek kicsinysége a gyermek mágikus, zárt világának határait jelenti; a kis José, vagy Zé mindig annyit tapasztal, amennyit a környezete láthatóvá tesz számára, ám gyakran épp a lényeg, a lehető legpontosabban összefoglalt élet marad fedetlenül: amikor a részegen őrjöngő, idős szomszédasszony a földre veti magát, és hangosan óbégatva maszturbál, az odacsődült asszonyok mindent kitakarnak a kisfiú elől a meghökkentő aktuson kívül. Ezek a képek azonban sosem mutatnak túl önmagukon, egyszerűek és reflektálatlanok maradnak; az elbeszélt emlékek darabjai megőrzik sajátosan töredezett narratívájukat. Saramago csak mesél, nem okítani akar, nem elkápráztatni, csupán feleleveníti múltjának bizonyos részeit, amelyek akár meg is történhettek vele. És ezen a ponton – a kicsinység emlékezetében – találkozik egymással a múlt elbeszélhetősége és a szöveg irodalmisága. Minden emlék a megértés mértékétől függően válik ábrázolhatóvá, vagyis annyit lehet továbbadni belőle, amennyi megragadható. Saramago emlékei ezért lehetnek kicsik, mert töredékesek, ködösek és irányíthatatlanok. Az írás örökíti meg az emlékezést, ezért az emlékezés maga az írás.
De ahogy az emlékek, úgy az írás sem válhat egyenletessé, összevisszaság, szertelenség hiányában minden mesterkéltnek tűnik; az elbeszélésnek így saját megalkotottságát kell elrejtenie, méghozzá úgy, hogy a mesterség fedje el, hogy ő maga is mesterség csupán. Saramagonak úgy kell mesélnie, hogy elfeledtesse velünk a mese alapvető konstrukcióját, mert ellenkező esetben a múlt bizonytalan felidézésnek lehetőségét egyszerű írói fogásnak minősítve, szépirodalmi kísérlettel is vádolhatnánk a szerzőt. Holott a Kicsi emlékek elbeszélője még fél szemmel sem sandít a Nobel-díjra. Az öreg José egyszerűen leírja a kicsi José történeteit. Mégsem ilyen pofonegyszerű a szöveg, hiszen a gyermek által megtapasztalt világ számunkra a sokat megélt, sikeres író közvetítésében, következésképpen többszörös áttétellel válik megérthetővé. És ha itt visszatérünk az emlékek elbeszélhetőségéhez, ami ebben a felállásban a múlt megítélésének pontosságát is megkérdőjelezi, akkor máris érthetővé válik, miért olyan nagyszerű fogás a szöveg bagatellizálása. Az asszociációk meglepően könnyed sora, ahol „egyik emlék hozza magával a másikat”, szinte lerázza magáról a szépirodalom terhét. Hiányok, töredékek és hibák tarkítják a szöveget, a szándékosan vállalt pontatlanság pedig egyszerű emlékezéssé teszi a szöveget, minden manírtól és erőlködéstől mentes mesévé.
Saramago azonban gyakran belefárad ezekbe a mesékbe, ilyenkor csattanó nélkül marad a történet, ami akkor zavaró különösen, ha a részletek csupán egy közös cél reményében állnak össze elbeszéléssé, mert a lezárás hiánya ebben az esetben nem az emlékezés töredékességét hangsúlyozza, hanem a narratíva gyengeségét. Sokszor úgy éreztem, hogy jóval többet rejt magában egy-egy történet, mint amennyit a megvalósítás láttatni enged. Mintha a komótos emlékezés tempója határozná meg az írás ritmusát – ami ismét felveti a korábban oly' problémamentesnek feltüntetett irodalmiság kérdését. A lendület persze sok esetben kontextusfüggő, azaz a szövegkörnyezet, de akár még a történet jellege is befolyásolhatja, de a gyakran bölcseletbe hajló emlékek tempóját leginkább az előadásmód határozza meg. Az pedig a Kicsi emlékekben néhol meglepően komor, homogén és száraz; indokolatlanul nélkülöz minden (ön)ironikus felhangot, márpedig a bölcselet a jelentés mélyén megbúvó gúnyos mosoly nélkül üres fecsegéssé válhat. Pedig Saramago képes nevetni a saját tragédiáján, számos szöveghelyen tetten érhető az a mindent felforgató jókedv és irónia, amely elevenné teszi az emlékeket, ezért is meglepő a szöveg egyenetlensége. Persze ezek a problémák apróságnak tűnnek, ha a szöveg valóban célba ér és elvarázsolja olvasóját, de ha már korábban az olvasói elvárásokról és az irodalmi igényről beszéltem, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szöveg csupán néhány jóindulatú korlátozás életbe léptetésével válik „valódi irodalmi gyöngyszemmé”.
