Az utolsó ablakzsiráfról írt Marina Abramović a the Paris Review oldalán, megidézve Esterházy Pétert, aki úgy jellemezte egyszer a kötet szerzőjét, Zilahy Pétert, mint fehér hollót a magyar irodalomban (az idézet pontosan úgy hangzik: „Zilahy fehér holló a legújabb magyar prózában”), eredeti látásmódjára utalva pedig olyan íróként mutatta be, aki úgy tekint a világra, mintha minden egyes alkalom az első lenne.
A szóban forgó kötet eredetileg 1998-ban jelent meg, és a belgrádi születésű performanszművész most azt írja róla, hogy a könyvet nem lehet beskatulyázni, és a gyerekkori emlékektől a politikai atrocitásokon át a szexuális eszmélés és a diktátorok halála közti összefüggés megrendítő felidézéséig bezárólag egy nagyon gazdag, mégis koherens narratíváról van szó.
Abramović felidézi, hogy Zilahy a magyar ábécé betűit használja arra, hogy történelmi tények, a költészet és a vizuális képek csodás egyvelegét tárja az olvasó elé, mindezt pedig az az időszak inspirálta, amit a szerző 1996-ban Belgrádban töltött, amikor az emberek az utcára vonulva tiltakoztak Milošević ellen. „Az utolsó ablakzsiráf sok emlékemet megidézi a saját múltamból, az egykori Jugoszláviából” – írja a művész, aki szerint Zilahy varázslatos módon képes egy egész történelmi korszakot emberi léptékűvé zsugorítani, miközben a hétköznapi tapasztalatokat mitikus jelentőségűvé emeli. Minderre a cikkben példákat is hoz:
„H is for:
három puszi = three kisses
háború = war
harag = anger
halál = death
hatalom = power
híradó = news bulletin
hazudnak = they’re lying”
Abramović emlékeztet arra, hogy diktatúrában az ember nem beszélhet szabadon, így aztán a komoly dolgokat – ide sorolja élet és halál dolgait, a bebörtönzést és a szabadságot – viccekbe csomagolják az emberek. A legnagyobb tréfa pedig mind közül, hogy a diktátorok nem értik ezt a humorkódexet. Zilahy viszont érti – folytatja Abramović – és így aztán szabadon tud nevetni és magán is tud nevetni. Szerinte az teszi ezt a könyvet időtlenné, hogy örömöt talál a tiltakozás aktusában, felismerve, hogy az egyszerre politikai és performatív is. Abramović szerint sok mindent lehet belőle tanulni a múltat, a jelent és a jövőt tekintve is, de ami fontosabb, ami minden nyelvre lefordítható, mert az emberi létezés középpontjában áll és olyasmi, amit mindannyian megtapasztalunk – az ártatlanság elveszítésével való együttélést.
A kötet Tim Wilkinson fordításában és Marina Abramović előszavával szeptemberben jelenik meg angolul a Sandorf Passage gondozásában. (2008-ban egyszer már amúgy megjelent a könyv angol fordításban, de az akkori kiadás az Amazon-adatlapja szerint már nem elérhető.)
Belgrádban a kortárs művészeti múzeumban még látható Marina Abramovic 50 éves pályafutását összegző retrospektív kiállítás. Abramovic Belgrádban tanult, itt voltak az első performanszai, utoljára 44 éve mutatták be munkáit a városban. A két kiállítás között a világ legizgalmasabb performanszművésze lett, aki projektjeivel nemcsak a saját testi és lelki határait feszegette, de provokatívan foglalkozott a társas kapcsolatokkal, kulturális kérdésekkel, a művész és közönség viszonyával is. A Cleaner című kiállítása 2017 óta járja a világot, megfordult Svédországban, Dániában, Norvégiában, Lengyelországban, Németországban és Olaszországban is, legalább száz alkotás látható a hetvenes évektől. Szerbiában, szülővárosában ér véget a kiállítás turnéja, január 20-ig látható, hülyeség lenne kihagyni.
Tovább olvasok
