A Nobel-díj bejelentéssel szinte egyidőben jelent meg az a kötet, melyben Karikó nemcsak tudományos pályafutásáról, hanem magánéletének szépségeiről és nehézségeiről is mesél. Férjéről, Béláról, aki mindvégig támogatta, bátorította őt, és lányukról, Zsuzsiról, aki kétszeres olimpiai bajnok lett evezésben, amerikai színekben. Kisújszállási gyermekkoráról, édesanyja paprikásának illatáról éppúgy beszél, mint tudományos pályája alakulásáról. A kötet előszavában pedig tanárainak köszöni meg, hogy kinyitották előtte a világot. Ma, a Tanárok Világnapján különösen fontosnak tartjuk megosztani ezt a néhány bekezdést:
„Zsuzsi lányom második iskolai évének utolsó napján alighogy hazaért a Philadelphia kertvárosában lévő állami általános iskolából, azonnal leült az íróasztalához, és papírt, ceruzát vett elő a hátizsákjából. Szemöldökét az erőfeszítéstől és a koncentrálástól felhúzva írni kezdett. Ezzel a jellegzetes arckifejezésével egyébként később is sokszor találkoztam, ahogy cseperedett. Megkérdeztem, mit ír. Anélkül, hogy felnézett volna, a következőt válaszolta: »Köszönetet mondok Mrs. Wilsonnak, amiért olyan sok mindenre megtanított engem ebben a tanévben.« Csodálkozva néztem rá, és végtelen büszkeség töltött el. Zsuzsi továbbra is gondosan formálta a betűket. Egyenletesen végigírt egy sort, aztán új sorba kezdett. Én soha nem csináltam ilyet, soha nem jutott eszembe, hogy köszönetet mondjak a tanáraimnak áldozatos munkájukért.
Pedig lenne mit megköszönnöm!
– gondoltam szégyenkezve.
Ebben a könyvben ezt a mulasztást is szeretném pótolni. Ez a könyv egy régóta esedékes köszönet megfogalmazása mindazoknak – minden magyarországi tanáromnak és mentoromnak, valamint a kardiológia, az idegsebészet és az immunológia világhírű szakértőinek –, akiktől sokat tanultam, akik megengedték, hogy mellettük dolgozzak, akikkel együttműködve szereztem tapasztalatokat. Végtelenül hálás vagyok mindazért, amit tőlük kaptam, ez sokat számított a pályámon. A tanáraimtól tanultam meg az alapokat, amelyekre aztán később építhettem.
A tanáraimtól tanultam meg, hogyan kell kérdezni, rácsodálkozni valamire, felfedezni valamit, önállóan gondolkodni.
A tanáraimtól tanultam meg, hogyan haladjak előre: hogyan használjam fel a megszerzett tudást arra, hogy valami újat alkossak.
A tanárok munkája tette lehetővé, hogy a háború utáni kommunista Magyarország egyik alföldi kisvárosában két munkás gyermeke jobban megértse a világot, hogy aztán a maga módján hozzájáruljon ahhoz, hogy a világ megváltozzon.
Mezőgazdasággal foglalkozó emberek között felnőve törvényszerűen fejlődött ki bennem a magok iránt érzett feltétlen megbecsülés, hiszen a vetőmag potenciált hordoz, ígéretet jelent – és nem mellesleg táplálék. Mivel a mag sivárság helyett gazdagságot ígér, ezért elültetése minden esetben meggyőződéssel és reménnyel teli cselekedet, ahogyan a tanárok munkája is az: tudásmagot, bimbózó értelmet ültetnek el tanítványaik szívében és tudatában, abban a reményben, hogy azok hajtásokat, majd bőséges termést hoznak. Ezúton is hálás szívvel mondok köszönetet magvetőimnek, kedves tanáraimnak, akik rendületlenül hittek a magvetés fontosságában és elindítottak a pályámon.”
