Bár a sporteseményeket ritkán elemzik irodalmárok, David Foster Wallace, a Végtelen tréfa szerzője egy elképesztően nagyszabású és átgondolt esszét írt a Federer-élményről, és ennek kapcsán a sport szépségéről, a drámai pillanatok és a tehetség erejéről, a versenyek militáns retorikájáról és az ezzel szemben álló szinte vallási élményről, amit egy igazán jó mérkőzés tud nyújtani.
Esszéje az 1749 oldalon jelent meg magyarul a US Open döntőjére időzítve, Sipos Balázs fordításában. Többek közt ilyen és ehhez hasonló gondolatokat találunk benne:
„A szépség nem célja a versenysportoknak, de a magas szinten űzött sport kiemelt terepe az emberi szépség kifejeződésének. A két dolog, durva hasonlattal, úgy passzol egymáshoz, mint a bátorság a háborúhoz.”
„Az idei Wimbledon-döntőben megvan a bosszúnarratíva, a király-versus-királygyilkos bonyodalom, a két élesen elütő karakter. Dél-Európa macsó szenvedélye Észak szofisztikált sebészi műérzéke ellen. Apollón és Dionüszosz. Szike és bárd. Jobbkezes és balos. Világelső és -második.”
„Egyvalami biztos nem igaz rá: nem közvetíthető. Legalábbis teljes egészében nem. A tévétenisznek vannak előnyei, ám ezek az előnyök hátrányokkal járnak, és ezek közt a legfőbb egyfajta illuzórikus intimitás.”
„A metafizikai magyarázat úgy szól, hogy Roger Federer azon ritka, félistenszerű sportolók egyike, akikre szemlátomást nem vonatkoznak, legalábbis részben nem, a fizika bizonyos törvényei.”
Olvassátok el a teljes írást ITT.
