Az agyunk a nap végén nagyobb, mint reggel - olvastam Dr. Scott A. Small Felejtés - A nem emlékezés jótékony hatásai című könyvében, ami az orvostudomány friss és paradigmaváltó tudását adja át arról, hogy a felejtés egy határig nagyon is normális, és alapja az egészséges testi, lelki, valamint társadalmi működésünknek, de még a kreativitásunknak is. Small elképesztő szakember, volt szerencsém interjúzni vele - amíg az megjelenik, összegyűjtöttem öt olyan érdekességet, amit a könyvéből tanultam. Mi köze van az álomnak a felejtéshez? Miért jó a bonobóknak? Miért jó, hogy látjuk a fától az erdőt?
Small a New York-i Columbia Egyetem Alzheimer-központjának vezetője, neurológus-agykutató, az Alzheimer és a kognitív öregedés szakértője, aki emellett praktizál is. Úttörő szerepet játszott a nagy felbontású funkcionális MRI-technikák kifejlesztésében és alkalmazásában is, amelyek képesek pontosan meghatározni a hippokampusz öregedés és betegség által leginkább érintett részeit.
A könyve olvasmányos, és úgy szórakoztató, hogy egy pillanatra sem felszínes, de ami a lényeg, hogy elismerésre méltóan jól strukturáltan és magyarázva ad át tudást - korábbit és újat is. Az agykutatás pedig az orvostudomány egyik legdinamikusabban fejlődő területe, a technológia vívmányai (MRI, digitalizáció) az utóbbi másfél-két évtizedben szabályosan berobbantották.
Mivel az Alzheimer-kutatás egyik jelentős amerikai műhelye Small laborja,
tőle tanulni a legfrissebb felismerésekről igazán jó lehetőség, nemcsak az olyan agykutatásra kattant olvasóknak, mint én, hanem valójában bárkinek. Mert - és ez a mert itt sajnos elég fontos - a legtekintélyesebb orvosi szaklap, a The Lancet jelentése szerint jelenleg mintegy 50 millió ember él világszerte demenciával, ám ez a szám 2050-re körülbelül 152 millió lesz. A növekedés elsősorban az alacsony és a közepes jövedelmű országokat érinti majd, ahol a demens betegek kétharmada él. Magyarország az ENSZ kategóriái szerint magas jövedelmű országnak számít, itt jelenleg 200-250 ezer ember él demenciával (ez egy Debrecennél valamivel nagyobb város lakosságának felel meg), illetve Alzheimerrel - a különbségről később -, ez a szám viszont nálunk is nőni fog.
A felejtést nagyon sokáig az emberiség és így az orvostudomány is elsősorban negatív folyamatként értelmezte, és arra voltunk kíváncsiak, hogyan őrizhetjük meg és javíthatjuk a memóriánkat. Anekdoták szólnak legendás emlékezőtehetségű emberekről, és itt már az elnevezésben benne van, hogy míg az emlékezést értéknek tartjuk, a felejtést kevésbé.
Stanislas Dehaene francia agykutató segítségével beható ismereteket szerezhetünk (intuitív) tanulási folyamatainkról, hogy agyunk lehetőségeit alaposabban megismerjük és kihasználjuk. Olvass bele!
Orvostudományi oldalról ez az álláspont a közelmúltban fordult nagyot, amikor az agyi képalkotó eljárások és a komplex kutatások kétséget kizáróan elkezdték alátámasztani, hogy egy bizonyos mértékű felejtés nemcsak jót tesz nekünk, hanem kifejezetten javítja a kognitív, fiziológiai és szociális működésünket, sőt, az agyunk konkrétan összeomlana nélküle. Small a könyvében ezért elmagyarázza az emlékezés-felejtés fiziológiáját és beavat, mely agyi területek hogyan vesznek részt a folyamatokban. Majd kifejti, hogyan hat a normális felejtés jótékonyan a kognitív és a kreatív képességeinkre, az érzelmeinkre, az emberi kapcsolatainkra, sőt, a társadalmunkra is. Különösen értékeltem az “Alázatos elmék” című fejezetet, amiben az önreflexiós képességünkről ír, illetve arról, hogy milyen kognitív sablonokat és torzításokat alkalmazunk nap mint nap a gondolkodásban.
“Az intellektuális alázat tulajdonképpen a metakogníció kiterjesztése: nyitottá teszi az egyént a lehetőségre, hogy az első ítélete akár téves is lehet.”
Small egyébként egészen inspiráló interjúalany, pont olyan megnyerő személyiség, mint ahogy az a könyve alapján kirajzolódott. Vág az esze, nyitott az új vagy a szokatlan megközelítésekre, illetve, ahogy említettem már, nagyon jól magyaráz. Ráadásul - mint az kiderült - részben magyar származású és nagy rajongója Szabó Magdának. Az interjúnk megjelenéséig, íme, öt dolgot, amit a Felejtés című könyvéből tanultam:
1. Nem gonosz, hanem demens
Régi, főleg 19. századi és annál korábban született regények, elbeszélések, mesék stb. gonosz-vén-emberei nem valamiféle írói-mesélői diszkrimináció teremtményei, hanem azé a szomorú tényé, hogy mennyire sokáig keverte össze az emberiség a patológiás kognitív hanyatlást a tudatosan immorális viselkedéssel. Ma már tudjuk, hogy a viselkedés megváltozása, mint például a dühkitörések vagy a gyanakvás, a demencia szomorú tünetei közé tartoznak.
Pedig a demencia nem része a normális öregedésnek, hanem az agysejtek károsodása miatt alakul ki.
Mivel ma gyakran együtt emlegetik az Alzheimer-kórral, érdemes tisztázni, hogy a demencia egy általános definíció, ami azt írja le, amikor a szellemi képességek csökkenése már a mindennapi életben komoly problémákat, akadályokat okoz. A demencia leggyakoribb oka az Alzheimer-kór, ami egy konkrét betegség. A demencia viszont egy gyűjtőfogalom, amely többféle eredetű állapotot jelöl.
Dr. Alois Alzheimer már 1906-ban leírta a később róla elnevezett kórt, sőt, az ő eredményei tettek pontot a vitára, hiszen bebizonyította, hogy a demencia élettani eredetű, nem a beteg személyiségbeli gyarlósága. Ezzel együtt az Alzheimer-kórt a 20. század során - Small megfogalmazása szerint - “botrányos módon elhanyagolták”, Dr. Alois Alzheimer felfedezéseire pedig csak az 1970-es években csodálkoztak rá újra. Akkor viszont egy ideig mindenkiről, aki megtapasztalta az öregedésben normális módon a memória enyhe romlását, azt feltételezték, hogy az Alzheimer-kór korai stádiumába lépett.
2. Mindenre emlékezni? Kész rémálom!
Small nagy irodalomrajongó, az interjú során előkerült Salman Rushdie és Szabó Magda is, de már a könyvét egy Jorge Luis Borges-novellával indítja. A Funes, az emlékező egy olyan férfi története, aki egy baleset következtében mindenre emlékezni kezd. Borges felismerte azt, hogy tényleg mindenre emlékezni átok - és nem áldás. Míg Funes képességei először irigységet ébresztenek a környezetében, a pszichéjében egyre nagyobb zűrzavar alakul ki. Majdnem megfullad egy pohár bortól, mert az emlékek túláradó özönét hívja elő benne (helló, Proust) az összes jelentéktelen kis részlettel együtt. De az is problémát okoz neki, ha lát egy kutyát oldalról, majd kicsit később egy kutyát szemből, és kiderül, hogy ez ugyanaz a kutya. Small szerint
Borges minderre bámulatosan ráérzett,
hiszen a mai idegtudósok például azt vizsgálják, mennyire befolyásolja hátrányosan a gondolkodási folyamatainkat, hogy az elménk képes egészen aprólékosan részletes képeket készíteni és raktározni. Szegény Funes végül a hátralévő életét kénytelen egy lesötétített szobában, csendben és magányosan eltölteni.
3. Fától az erdőt, avagy a nagy gestalt
A felejtés egyik legnagyobb előnye számunkra egy olyan működésünk, amit annyira természetesnek veszünk, hogy észre sem vesszük. Ez a kognitív általánosítás képessége, és minden nap folyamatosan használjuk például az arcfelismerésben. Az egészségesen működő elme összeköti az azonos emberhez tartozó arcokat, hiába változtak a fényviszonyok, nőtt szakálla vagy rúzsozta ki magát az illető. Borges novellájában Funes elméje viszont, mivel elvesztette a felejtés képességét, minden észleletet külön kategóriába tett, ezért okozott számára nehézséget, hogy tudja, ugyanazt a kutyát látta kétszer.
Helytelen embert ölni? Remélhetőleg a legtöbb ember számára a válasz „igen”. Vajon tartózkodnunk kell a tudományos gondolkodásmódtól, mikor értékrendről, erkölcsről beszélünk? Az ökológus könyvespolca Sam Harris The Moral Landscape című könyvével folytatódik.
A gestaltpszichológia, azaz alaklélektan alapvetése, hogy az egész alak észlelete több a részek egyszerű összegénél, és az egész a részekhez képest prioritást élvez. Ez érvényesül az arcfelismerésben azáltal, hogy az agyunk elhanyagolja a nem fontos részleteket: hiába látjuk az adott pillanatban, az agyunk nem tárolja örökké az összes szőrszálat, azok hosszúságát, a kialakuló ráncok aktuális mélységét, a rúzsok valamennyi árnyalatát. Ezek a jótékony feledésé lesznek azért, hogy az arcfelismerésben résztvevő agyi központoknak csupán a valóban nélkülözhetetlen információkat kelljen elraktározniuk.
4. Sövénynyíró álmaink
Miközben életünk jelentős részét alvással töltjük, a kutatók nagyon sokáig nem tudták, miért kell aludnunk. Márpedig az állatvilág alszik: az emlősök (az embertől a rágcsálókig), sőt, valójában minden gerinces (a madaraktól a halakig), ráadásul a gerinctelenek is (férgek, rovarok). De miért töltünk ilyen sok időt egy - a veszélyességét tekintve - evolúciósan látszólag nem túl kifizetődő állapotban? Erre a tudomány több hipotézist felállított, az elmúlt évtizedekben pedig az egyikre egyre több bizonyíték érkezett. Ezt az utóbbi években sikerült érdemben tesztelni és megerősíteni a technológiai fejlődésnek köszönhetően. Röviden:
azért álmodunk, hogy felejtsünk.
Az emlékezetünk idegi összekapcsolódásait a neuronokon növekvő apró tüskék, a dendrittüskék teremtik meg. Az agykéreg milliárdnyi idegsejtje egyenként több ezer ilyen tüskét növeszt. Ez történik bennünk nap mint nap, míg a felkeléstől eljutunk a lefekvésig, tehát az agyunk - még ha mikroszkópikus méretben is - növekszik a nap során.
Az olyan fizikai problémákról nem beszélve, mint hogy a kemény koponya véges mennyiségű növekedést tud befogadni, ha minden nap minden eseményének minden részletére folyamatosan emlékeznénk, miközben újabb és újabb emlékeket építünk, az egyszerűen kognitív összeomlást okozna. A tüskék is elérnék ugyanis a növekedési határaikat, és ilyenkor az történik, hogy a korábbi emlék-pillanatfelvételek kifehérednek és megkülönböztethetetlenné válnak. Small ezt egy olyan digitális fényképhez hasonlítja, aminek pontjai közt már nincs elég kontraszt. Az agykéreg kifogyna a tüskékből, nem tudna új felvételeket létrehozni. Közben az észleleteink torzulnának a bejövő információtúlterhelés miatt.
A neuroplaszticitás az agyunk fontos képessége, azt jelenti, hogy az új tapasztalathoz alkalmazkodva megváltoztatja a szerkezetét és a funkcióit. Az alvás, és különösen az álmodás, ehhez kapcsolódva kettős feladatot lát el: a hippokampusz rögzíti a fontosnak ítélt tüskéket, a többi pedig összezsugorodik, mintha visszanyírnánk a sövényünket. A hipotézist eredetileg kidolgozó Nobel-díjas tudós, Francis Crick egyik volt tanítványát idézve:
“Az alvás »az ár, amit fizetnünk kell« egy olyan idegrendszerért,
mely annyira sóvárog a tanulásra, hogy ingerekre rendkívül fogékony, a külvilágra csiklandósan érzékeny dendrittüskéket fejlesztett ki”.
5. Miért jó a bonobóknak?
A szex miatt, vágják rá a fenti kérdésre azok, akik gyakran néznek/olvasnak etológiai tartalmat, és most az agyműködés szempontjából sem járnak messze az igazságtól. Azt tudjuk, hogy tulajdonképpen unokatestvérek vagyunk a bonobókkal és a csimpánzokkal, hiszen a génjeink 99 százaléka közös. Ám ha közeli rokonainkat figyeljük, azt látjuk, hogy a csimpánzok kegyetlenségéhez és agressziójához képest a bonobók sokkal önzetlenebbek, empatikusabbak, kedvesebbek és toleránsabbak egymással. És ahelyett, hogy státuszharcokat vívnának, inkább szexszel múlatják az időt. Hogy miért? Az ok a tudósokat is érdekelte.
2012-ben aztán MR-vizsgálatot végeztek egy-egy nagyobb csimpánz- és bonobócsoporton, és azt találták, hogy az agyuk között alig néhány területen mutatkozott eltérés, ezek viszont mind a társas viselkedéshez kötődnek. A legnagyobb különbséget az amigdalánál találták: a csimpánzoké sokkal nagyobb volt. Ez azért érdekes, mert
az amigdala az agy “veszélykezelő főparancsnoksága”.
A félelememlékek is az amigdalában keletkeznek és tárolódnak a kisgyerekkorunktól fogva, és minél több ilyen emlékünk keletkezik, az amigdala annál nagyobb aktivitást mutat. Ez közös emlősműködésünk. Az amigdala feladata, hogy tapasztalati úton kezelje a helyzeteket azzal, hogy előhív vagy éppen elfeledtet emlékeket: “Itt már megégetted magad egyszer, vigyázz, veszély!” vagy “Az az ember még régóta nem olyan bántó, mint amikor megismerted, már nem kell félned tőle!”
A csomaggal viszont sajnos az is együtt jár, hogy minél aktívabb az amigdala, annál több helyzetben véli felfedezni a veszélyt, és utasít a harcolj!, fuss! vagy dermedj meg! parancsokkal (igen, ez a harmadik is ide tartozik, nem csak az első kettő).
A csimpánz a nála nagyobb és erősebb gorillával osztozik az élőhelyén fellelhető erőforrásokon, így sokkal stresszesebb, fájdalmasabb és félelemtelibb a túlélése, mint a bonobóké. Az evolúcióbiológusok megállapították, hogy a csimpánzok kulcsfontosságú adaptív tulajdonsága a félelem,
akinek pedig a szociális alkata félelemre és ebből következően agresszióra hajlamosít, az kevésbé lesz együttérző, toleráns és játékos.
Small felveti, hogy érdemes elgondolkodni, vajon emberként mikhez vagyunk közelebb a családban, a bonobókhoz vagy a csimpánzokhoz? A magam részéről azt a kérdést tenném hozzá: hogy ebben a társadalomban mire kondicionáljuk az amigdalánkat? Mert szerintem túlpörgetjük.