„A VHS-kazetta fekete téglahasábjában van valami titokzatosan diabolikus: mintha egy olyan elátkozott ládika lenne, amiből dzsinneket és démonokat lehet előhívni. Ez a misztikus hatás az egész gyerekkoromat meghatározta. Ezért is volt később, a kétezres években lesújtó azt látni, hogy a nagyobb áruházláncok olyan tempóban próbáltak megszabadulni a készleteiktől, mintha fonnyadt krumpliról lenne szó. A saját szememmel láttam, ahogy a hipermarketben a zöldséges részlegre pakolták a műsoros VHS-eket (emlékszem, ott volt a kupacban például a Dogville is) és külön mérlegkóddal, kilóra lehetett megvenni a kazettákat, akár a káposztát vagy a tévépaprikát.
Ez a könyv természetesen nem „csak” a VHS-kazettákról szól, hanem elsősorban azokról a meghatározó filmekről (és filmélményekről), amelyek a kilencvenes évek eklektikus időszakában a generációm ízlését formálták. A huszadik század utolsó évtizedének amerikai filmkultúrája tele volt határfeszegetéssel, újdonsággal és kalandvággyal. Ekkor indultak el olyan, ma is megkerülhetetlen rendezők, mint Quentin Tarantino, Paul Thomas Anderson vagy Christopher Nolan, de Hollywood látképe is sokat változott, többek között olyan filmeknek köszönhetően, mint a Jurassic Park vagy a Titanic, illetve bizonyos műfajok – mint a thriller, a katasztrófafilm vagy a sci-fi – is vérfrissítést kaptak. A VHS gyermekei ebbe az izgalmas, eklektikus filmkultúrába repíti vissza az olvasót.”
Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője, tizenegy filmtörténeti ismeretterjesztő könyv és két regény szerzője.
Lichter Péter: A VHS gyermekei (részlet)
1990: Reszkessetek, betörők! (Chris Columbus) – kedvenceim az évből: Tortúra; Nagymenők; A halál keresztútján; Total Recall – Az emlékmás; Még drágább az életed; Ollókezű Edward; Veszett a világ; Vadászat a Vörös Októberre; Vissza a jövőbe III.; Nikita.
A kilencvenes évek soha nem térhet vissza, mert el sem ment igazán.
Velünk maradt, mint a kedvenc középiskolai Nirvana-pólónk, amin több a molyrágta lyuk, mint Danny Trejo testén a tetoválás.
A kilencvenes évek volt az utolsó boldog évtizedünk, amikor önfeledten tudtunk örülni egy olyan karácsonyi vígjátéknak, aminek a „középosztálybeli” gyerekhőse egy akkora házban él, mint a martonvásári Brunszvik-kastély, és amiben a főszereplő tizenegy fős családja a pöffeszkedő, tejfehér WASP-ok (vagyis a fehér, angolszász, protestáns amerikaiak) szótári megfelelője: a csodálatosan bunkó nagybácsi, Frank (Gerry Bamman) első dolga, amikor felszállnak a transzatlanti repülőjárat első osztályára, hogy rendel magának egy pohár pezsgőt, persze csak azután, hogy megbizonyosodott arról, hogy ingyen van. Egy ilyen film ma minimum ellentmondásos fogadtatásban részesülne, de akkor az év harmadik legnagyobb kasszasikere volt.
Van abban valami mézeskalács-illatúan titokzatos, hogy a Reszkessetek, betörők! máig nem akar kikopni a popkultúra emlékezetéből, makacsul itt maradt velünk, mint Harry (Joe Pesci) aranyfoga McCallisterék szőnyegén: néhány napja elsétáltam egy plakát mellett, ami a Disney+ streamingszolgáltatót reklámozta ezzel a harmincnégy éves filmmel. Ez azért elképesztő, mert a Reszkessetek, betörők! nem állt össze egy szokásos végtelenített franchise-szőnyeggé (a film második része gyerekfejjel még egészen vállalható volt, de a további epizódok gyorsan eltűntek a straight-to-DVD filmek purgatóriumában), a film egyetlen sztárja, az akkor tízéves Macaulay Culkin pedig 1995 után gyakorlatilag teljesen lekerült a show-biznisz térképéről, legfeljebb az ikonikus szerepe miatt szokták elővenni, még most is, negyvennégy évesen. Az eltűnni makacsul nem akaró kilencvenes évek szimbólumává is válhatna a Google Assistant 2018-as reklámja, amiben a harmincnyolc éves Culkin újrajátszotta Kevin McCallister híres jeleneteit (ágyon ugrálás, hülyefilm-nézés stb.):
ez a reklám azért működik, mert mindenki érti a referenciát, attól függetlenül, hogy a film bemutatásakor élt-e vagy sem.
Az meg csak hab a tortán, hogy 1990-ben az volt a film egyik legnagyobb feszültségforrása, hogy a kiborult anya (Catherine O’Hara) kommunikálni tud-e az otthon felejtett gyerekével: ez ma már szinte egy viktoriánus korabeli problémának tűnik, nyilván a Google Assistant futurisztikusnak ható szerepeltetése is ezt hivatott érzékeltetni.
Biztos vagyok benne, hogy a Reszkessetek, betörők!-et először a tévében láttam, sőt, azóta is csak és kizárólag ott láttam: a film számomra olyan erősen összenőtt a családi Grundig tévé látványával, hogy szinte olyan érzés lenne egy telt házas moziban megnézni, mintha egy régi barátomat vagy családtagomat kéne meglesnem szexelés közben. A film magyar Wikipédia-oldala szerint nálunk először 1993. szeptember 19-én adta le az HBO, de mivel mi nem fizettünk elő a luxuscsatornára, ezért minden bizonnyal az 1994-es első karácsonyi sugárzását vettük fel kazettára. Itt gyorsan meg kell jegyeznem, hogy a film magyar szinkronja elég sokat javított az eredeti forgatókönyvön, ami főleg most, harminc évvel később érződik nagyon: Lajos Géza fordítása egész egyszerűen belevitt egy rajzfilmes, szójátékos bájt a filmbe („– Hamuripők, hol a cipőd? – Állj már üresbe, hogy van toll a füledbe?”), ami illett a blőd humorhoz és az amúgy remeklő szinkronhangokhoz is. Balázs Péter jól hozta a mogorva Joe Pesci eredeti hanghordozását – bár talán egy kicsit túl nagypapás volt hozzá –, illetve szerintem Márton András volt a magyar hangsáv telitalálata (itt emeljük meg kalapunkat a szinkronrendező, Vajda István előtt is), ő egész egyszerűen feljavította Daniel Stern játékát, aki a félnótás Marvot alakította, de a bunkó Frank nagybácsi magyar hangját alakító Rajhona Ádám intonációja is beleégett a generációm agyába.
A kilencvenes évek magyar szinkronja, ideértve nemcsak a mozifilmeket, hanem a tévésorozatokat is, megérdemelne egy komolyabb tirádát.
A legintenzívebb emlékmaradványom a Reszkessetek, betörők!-kel kapcsolatban az, hogy Kevin McCallister mennyivel felnőttebbnek tűnik nálam: bár az őt megformáló Culkinnal nagyjából egyidős voltam, mégis úgy éreztem, hogy a srác hihetetlen tetteket hajt végre. Először is, amikor a mágikus vihar (és az azt követő áramszünet) miatt másnap reggelre egy csapásra eltűnik a családja (valójában egyszerűen csak elaludnak és a nagy reggeli rohanásban őt ott felejtik a padláson), Kevin nemhogy nem pánikol be (mint ahogy én tettem volna), hanem katartikus boldogságrohamot kap: nemcsak hogy elszabadítja a korábban elfojtásra kényszerített vágyait (cipőben a szülei ágyán ugrálni, fagylaltzabálás közben „18 karikás”, harmincas évekbeli gengszterfilmeket nézni stb.), hanem egy felnőtt agglegény módjára önállósítja magát (bevásárlás, mosás stb.).
Kevin sztorija a gyerekkori vágyak (önállóság) és félelmek (egyedüllét) megzabolázásáról szól;
a két idióta betörő is ezeket a zavaros érzelmeket szimbolizálja: Harry (Joe Pesci) a páros fenyegetőbb tagja (bár alacsony termete és vénasszonyos óbégatása azért erősen ártalmatlanítja) a szorongás, míg Marv (Daniel Stern) az infantilis együgyűség megtestesítője, mintha Kevin tudatalattijának két szélsőséges pólusa, érzelmi jin és jangja lennének. Nem akarok (és nem is tudok) a film mélyebb pszichoanalitikus olvasatába bocsátkozni, de az azért elég világosan látszik, hogy Columbus rendezése is azon filmek sorát gyarapítja, amik a felnövés (és a kamaszkori „öntudatra ébredés”) egyszerre félelmetes, vonzó és összességében elkerülhetetlen perspektíváját tematizálják, csak az egész sztori be van csomagolva a „home invasion” thrillerek műfajába, pontosabban annak paródiájába.
A Reszkessetek betörők! egyik leghíresebb, legtöbbet idézett jelenetévé vált a Szennyes lelkű angyalok című „álfilm”, ami Kertész Mihály Mocskos arcú angyalok című, harmincas évek végén bemutatott gengszterfilmes klasszikusát imitálja. Ez a „film a filmben” átverés olyan jól sikerült (a magyar szinkron itt is csúcsfordulaton pörög), hogy sokan – köztük például a szintén a filmen felnőtt Seth Rogen is – abban a hitben éltek egészen a 2010-es évek közepéig, hogy a Kevin által a tévében nézett „félelmetes” film valódi. (Valóban, a rövid maffiózóleszámolást bemutató jelenet a harmincas évek aranykori Hollywoodjának trendje szerint volt snittelve, nem is beszélve a két színészről, akiknek a kisugárzása, megjelenése tökéletesen hozta a korszak hangulatát.) Az tette igazán viccessé ezt a beékelt filmtörténeti paródiát, hogy Kevin, miután persze először jól összeszarta magát rajta, a filmet mintegy kiterjesztett valóságként használta fel a pizzafutár, illetve később a betörők megfélemlítésére: végül a Szennyes lelkű angyalok is a lurkó önterápiájának eszközévé vált.
A film epicentruma egyértelműen az utolsó felvonás, amikor Kevin válogatottan szadista eszközökkel (tökön lövés, fej felgyújtása, szög a talpba, vasaló az arcba stb.),
miniatűr MacGyverként elintézi Harryékat.
(Erre a kisfiúszíveket intenzíven megdobogtató attrakcióra épül a két évvel később forgatott második rész, ami gyakorlatilag az első film dramaturgiájának szemérmetlen duplikálása: itt a csapdapoénok már azért hatnak kissé erőltetettnek, mert már nincs meg bennük az első film spontaneitása és egyszerűsége, minden egy felerősített, feltupírozott visszhangnak érződik, amit még az extragonoszként behozott Tim Curry vagy az epizódszerepben feltűnő Donald Trump sem tud megmenteni. Ezt persze csak most, az újranézéskor éreztem így, gyerekként imádtam a második részt is, sőt.) Ennek a hosszúra nyúlt „akciójelenetnek” az az elsődleges bája, hogy totálisan úgy működik, mintha a gyerekkorom kedvenc rajzfilmsorozatának, a Tom és Jerrynek lenne az élőszereplős változata: erre a párhuzamra az alkotók is rájátszottak abban a képsorban, amikor a szennyesledobón keresztül Kevin egy vasalót hajít Marv fejére, és ahelyett, hogy a szerencsétlen fickó agya Pollock-festményként fröccsenne szét a padlón, csak egy vörös vasalótalp formájú lenyomat marad az arcán. De ez a túlrajzolt idétlenkedés semmit nem ért volna más színészekkel (képzeljük el ezeket a bolondos hasra eséseket, mondjuk Robert De Niróval és Harvey Keitellel, csak hogy a Scorsese-istállónál maradjunk): a jelenet azért olyan szórakoztató, mert Pesci és Stern szenvedését egész egyszerűen jó nézni, mintha ők maguk is élveznék ezt a szado-mazo szeánszot. Főleg Pesci az, aki elviszi a vállán a jelenetet: minél ingerültebben toporzékol, minél komolyabb és fenyegetőbb a kisugárzása, annál viccesebbé válik. Itt van egy zseniális karakterszínész, aki az erőszakos dühkitörésekre építette a pályafutását (Dühöngő bika, Nagymenők, Casino), majd egy száznyolcvan fokos fordulattal képes a megszokott karakterének paródiáját is eljátszani (kilenc évvel később valami hasonlóval kísérletezett egyébként régi kollégája, De Niro is, aki a Csak egy kis pánikban csinált magából, illetve a hozzátapadt imázsból bohócot).
