Vági János Hanghordozó című, első regénye kísérletező, merész, sokszólamú. A kötetben felvázolt helyzetek sokszor hétköznapiak és ismerősek, máskor, mint az alábbi részletben is, talán kevésbé.
Sipos Balázs így ajánlja a kötetet: „Itt az alig van, az éppenhogy, a meg sem történt. Folytonos alakulásban, rögzítetlenül. De akkor mindig minden szimpla itt és most? Nem egészen. Alig vagy éppenhogy, vagy mégsem, és mindenki bárki, senki senki – de Vági János vakmerő kísérletének éppen az a legpompásabb eredménye, hogy ezek a radikális immanencia-pillanatok, amelyekről hősei – tudtukon kívül(?) – beszámolnak a hangrögzítőnek, amelyet valaki visszahallgat, hallgat és kommentál, amit valaki (más?) legépel, amit valaki (ő és mi) elolvas, semmiképp sem záródnak magukra: attól még, hogy itt minden megismételhetetlen (nincs azonossága, amit ismételhetne), semmi sem egyszeri; és attól még, hogy minden különböző (alakulásban van), semmi sem radikálisan más, mint bármi egyéb: az alakok, a szituációk, az érzetek mintha ismétlődnének, de mintha éppenhogy másképp; mintha a váratlan, amelyet az egyik beszélő mániásan kiiktatni igyekszik, legradikálisabb formájában épp mint déjà vu törne be, ismétlésként különbözéssel, a par excellence hideglelős (Unheimlich) tapasztalataként. Legyen elég ennyi: ez a szüntelen előhívás, folyamatos expozíció, ami rendre valami valahol valakivel megtörténtet hív elő, de mindig épphogy másképp – belőlünk, az olvasóiból is. Minden bárki tapasztalata, és itt most mindez lehet, váratlanul, a miénk. Mert amit megszoktam, az nincs, még ha nézem is.”
Vági János: Hanghordozó (részlet)
A mai napon sem tehetett mást, mint hogy állt az ablak előtt, és csak a legszükségesebb teendők kedvéért szakította meg a megfigyelést, a lehető legrövidebb időre, ezt tapasztaltam akkor is, mikor beléptem a lakásba, kinyitotta az ajtót, és odalépett az ablakhoz, erre következtettem a könyöklőre helyezett tányérból,
az ablak előtt állva kanalazta a levest,
négy rövid dudálás megoldana mindent, magyarázta, mikor rákérdeztem, miért nem ül le, mindössze négy rövid dudaszó, és nyugodtan elnyújtózhatna a télikertben, kényelmesen elhelyezkedhetne a dézsában, természetesen a télikert ajtaját nyitva tartaná, kivételesen elviselné a beszűrődő zajokat, ennyi engedmény beleférne, csakhogy a filodendronokkal és a fikuszokkal lehessen, a filodendronok nem, de a fikuszok igénylik a napi gondozást, jelenlétét, valahogy mindig olyan érzése van, hogy a fikuszok a maguk módján szemrehányást tesznek a kimaradt időért, leveleiket a szokottnál mélyebbre hajtják, és ezzel egy teljes napon át büntetik őt, de nincs ebben semmi szokatlan, érthető, hiszen köztudott, a növénynél nincs érzékenyebb élőlény, még ha az ember azt is gondolja, ő a legérzékenyebb, az érzékenységi skála csúcsán ő áll, de ez merő tévedés, beteges hazudozás az emberi lét fennköltségért, semmi több, ha valóban érzékeny lenne az ember, nem is szükséges, hogy a lehető legérzékenyebb legyen, mindössze épphogy érzékeny, akkor nem robbant volna ki ekkora jelenet egy semmiség miatt, minimális érzékenységet tanúsító pénztáros nem viselkedett volna ilyen gyalázatosan, megsemmisítő módon, mikor azt mondta fennhangon, hogy minden vásárló jól hallja:
a semmi nem kerül semmibe, és felröhögött, és felröhögtek mások is,
általános jókedv terjengett a sorban, ami csak rövid időre csitította a tömeg dühét, és ekkor már egyértelműen látszott, a pénztáros nem tesz mást, minthogy hergel, azonnal felismerte, most maga mellé állíthat minden vásárlót, komédiájával bizalmukat elnyerheti, így az első munkanapján nem is adódhatott volna ennél jobb alkalom, hogy egyszerre ennyi követőre találjon, őtőle aztán zárásig állhat a pénztár előtt üres kosárral, így gondolkodott, csak a malmára hajtja a vizet, ez lehet az oka annak, hogy ekkora jelenetet rendezett, mondta még mindig a konyhapultnak támaszkodva, csakis ez lehetett, a népszerűség gátlástalan kierőszakolása, és ezt neki pontosan kellett volna tudnia, már mikor belépett a közértbe, és felismerte a változást, a pénztáros cserét, azonnal az üzletvezetőhöz kellett volna fordulnia szokásos kérésével, nem pedig beállnia a sorba, és nekifognia a magyarázkodásnak, hogy akkor ezért jött, és úgy ahogy mindig, feltehetően odakészítették a szokott helyre, és a többi, és itt be kell vallja őszintén, leginkább magának, az előtte álló távozására várva rossz érzés fogta el, ahogy amúgy minden nem megszokott, azaz új helyzetben,
baljós sejtelmei kicsaptak néhány ajtót az agyában, amiket végül gondosan visszazárt, szerencsétlenségére,
azzal áltatva magát, hogy gyors felvilágosítást követően minden úgy fog történni, ahogy azt megszokta: hátrakísérik a raktárba, a számára félrerakott csomagot átveszi, és kész, már viheti is, nekiláthat az ünnepi szertartás beteljesítéséhez, amihez az előkészületeket már kora reggel elvégezte: kikészítette a tengervízzel teli gallont, és a homokkal teli vödröt, a tölcsért és a kislapátot, a tengeri kagylókat és csigákat tartalmazó edényt, bekészítette a CD-t, a szertartáshoz nélkülözhetetlen Debussy három szimfonikus vázlatként nevezett La Mer szimfóniáját, Valery Gergiev vezényletével a Londoni Szimfonikus Zenekar előadásában, mert a londoniak előadása a legkifejezőbb, a clevelandiek túljátsszák, a berliniekről szó sem lehet, Karajan ebben a lakásban soha, a luzernieket megtűrte évekig, de csakis Claudio Abbado miatt, tehát a lehető legeredetibb, mondhatni korhű előadásmódban hangzik el a szertartás alatt a három tétel: az első tétel a homoklapátolás tétele, a második tétel a kagylószórás tétele, a harmadik a tengervíztöltés tétele, a három tétel időben tökéletesen igazodik a három, jól elkülönülő munkafolyamathoz, a kagylószórás valamelyest kevesebb időt igényel, elsősorban emiatt kapcsolódik a második szakaszhoz, a második tétel ugyanis majd két perccel rövidebb az elsőnél és az utolsónál,
megközelítőleg nyolc és fél perc áll rendelkezésre a homoklapátolásra és a tengervíztöltésre,
hat és fél perc a kagylószórásra, továbbá a második, a hullámok játéka címet viselő tétel témája összecseng a kagylószórással, a harmadik, a tenger és a szél párbeszéde című tétel a tengervíztöltéssel, ezzel a szertartás aktusai mind idejüket, mind tartalmukat tekintve összhangban állnak a művel, így érthető, hangsúlyozta egy fejbólintással, a zene elválaszthatatlan része a szertartásnak, amit azonnal meg is kezd, csak még hagy magának néhány percet, míg kitisztul a feje és a szédülés alábbhagy, mert ilyen fizikai állapotban nekikezdeni az ünnepi szertartásnak esztelenség volna, nem fogja még az ünnepi szertartást is elrontani egy efféle megrázkódtatás miatt, amit csakis a helytelen feltételezésének köszönhet, az új pénztárosba vetett téves bizalmának, hogy sikerül gyorsan megértetnie vele, miért is lépett be a közértbe, és miért éppen ebben az időben, de tévedett, nem sikerült, és most, így a szertartás előtt, ahogy csillapodik dühe, be kell lássa, a tény, hogy nem intuíciójának engedelmeskedve cselekedett, azaz nem fordult sarkon, mihelyst felfigyelt a pénztáros cserére, jobban feldühíti, mint a közértben elszenvedett kínos jelenet, tehát önmaga ostorozását kell befejeznie ahhoz, hogy teljesen lenyugodjon, tökéletes nyugalomban lehetséges a szertartás elvégzése, mert
csakis tökéletes nyugalomban képes felidézni a tengerparton történt eseményt.
A szertartás aktusa egyféle megemlékezési ceremóniának tekinthető, eszköznek arra, hogy mindent pontosan felidézzen, az esti sétát a tengerparton, az önfeledt fürdőzést, az áthatolhatatlan sötétséget, melyben csak a két szempár csillogása nyújtott eligazodást, mert azon az éjszakán feltehetően egyetlen csillag sem fénylett, amint azt hajnalban megállapította, mihelyst magához tért, tömör takaró vonult felette hihetetlen gyorsasággal, jóllehet megdermedéséhez képest látta rohanásnak, merthogy mozdulatlanul feküdt a homokban, azt felfogta, leginkább abból, hogy a végbélnyílásából szivárgó váladék lassú folyását megérezte, ez volt az a mozzanat, na és az édes és a sós nedvek bűze, ami tudatosította benne, az éjszakai hempergés a homokban egy ponton irányt váltott, mikor a fiús birkózás matatásba fordult, mert az egyik, az erősebb testalkatú nadrágjába nyúlt és megmarkolta, persze játékosan, úgy, hogy még éppen azt tudta volna mondani, hogy na ne, ezt ő nem akarja, fél, ugyanakkor oltalomra vágyik,
és ha ezt kimondta volna, még minden magyarázat nélkül egy jót lehetett volna nevetni,
hiszen mindössze ártatlan játék söpört végig, de nem mondta, mert a legtökéletesebb kiszolgáltatottság éppen attól az, hogy tehetsz ellene, de mégsem teszel, jelentette ki, miközben elindította a CD-t, és a zenekar nekilendült, az üstdob pergése után megszólalt a hárfa, majd a fúvósok is beléptek, ezzel kezdetét vette a szertartás, és láttam: tökéletesen nyugodt, nyoma sincs az imént még kitapintható dühének, elnyelte a hajnali tenger zúgása, gondoltam, elmosta a dagály, ahogy a dulakodás nyomait, mert ha meg is adta magát, némi ellenállást mégis tanúsított, teste tiltakozását nem tudta elfojtani, izmai csak később, talán a behatolás pillanatában ernyedtek el, vagy mindennek a végén, ehhez nem tud visszatalálni, ezt az űrt a kagylók és csigák csilingelésével tölti ki, mert míg a küzdelem és egyben az odaadás minden részletére emlékszik, addig a tényleges aktusra nem, azt még fel tudja eleveníteni, ahogy feltérdel és arcát belefúrja a homokba, a homokszemek sercegését fogai között, és ahogy farának vájatába nyomódik egy forró testrész, de aztán többet semmit, csak az ébredés állapotát,
azt, hogy mi történt valójában, csak sejti, a rá utaló jelekből,
a prosztatáig hatoló fájdalomból, amit megpróbált eltávolítani, mint valami fájdalomkúpot, először ujjával befelé nyomni, majd kihúzni, de a fájdalom napokig benne maradt, az érzet mindmáig, ezt eleveníti fel, a kagylóhéjak és a csigaházak üvegbe töltése közben, a második tétel alatt, mindössze ezt az érzést, és ettől kezdve teljes csendben lapátolta a tölcsérbe a kagylókat és a csigákat, egészen a harmadik tételig, ugyanis akkor a hullámokról kezdett beszélni a rézfúvósok hátterében, ahogy akkor látta a tengert: a horizont egybeesett a tenger felszínével, az enyészpont feltehetően egy halászhajóval, és akkor látta meg először, amiről ugyan tudott, hogy a föld gömbölyű, és itt le is ragadt volna, ennél a felfedezésnél, de egész egyszerűen fázott és reszketett, a nedves homoktól átázott ruhái rátapadtak, a póló és a bermudanadrág, így lassan, ugyanakkor sietve feltápászkodott, először négykézlábra emelkedett, majd felegyenesedett, amennyire erejéből futotta, aztán vissza, térdre rogyott, nem csoda, kábult volt, szédült, nem csak akkor fogja el szédülés, mikor felzaklatják, ahogy az imént, hanem mikor testileg kimerül, utalt vissza a közértben történtekre, ami a szertartás asztalától nézve jóval távolibbnak tűnt, mint a tengerparti eset, a tenger, La Mer, mondta tökéletes francia kiejtéssel, miközben befejezte az üvegek feltöltését tengervízzel,
és a zenekar fináléja is lezárult egy üstdobütéssel.
