A Pulitzer-díjas Richard Russo frenetikusan vicces regénye ifjabb Hank Devereaux életének egyetlen, balul elsült hetét követi végig. Devereaux az angol tanszék kelletlen vezetője a nem túl magasan jegyzett pennsylvaniai rozsdaövezet egyik alulfinanszírozott egyetemén.
Viselkedése egyrészt a habitusából, másrészt abból fakad, hogy a munkahelyén vadabb a gyűlölködés és a megosztottság, mint a Balkánon. Felesége, Lily a helyi gimnáziumban igazgatóhelyettes, és van egy tűzrőlpattant lánya, Julie.
Devereaux-val egy hét leforgása alatt képtelenebbnél képtelenebb dolgok történnek: elcsúfítja az orrát egy dühös kolléga, megjelenik lelki szemei előtt a dékánnal szeretkező felesége, azon töri a fejét, hogy vajon felhívás-e keringőre a barackmag, amelyet a csábos idomú tanársegéd az asztalán hagyott. Mindeközben megbékél a szoknyabolond apjával, és azzal, hogy nem váltotta be az önmagához fűzött, ifjúkori reményeit.
A könyvből azonos címmel nagy sikerű filmsorozat is készült, amely a Maxon látható.
Richard Russo: Lucky Hank (részlet)
Fordította: Szieberth Ádám
1. fejezet
Végre elállt az orrom vére, és kidobtam a véres papírtörülközőket. Teddy Barnes erősködik, hogy hazavisz az ősrégi Honda Civicjén, amely sehogy sem hajlandó kimúlni, Teddy pedig, amilyen sóher, nem hajlandó lecserélni. June, a felesége,
akinek önnön értékébe vetett hite nem ingatható meg egykönnyen, egy új Saabbal jár.
– Az ülésed hátradönthető – mondja Teddy, miután észreveszi, hogy gyakorlatilag állon térdelem magam.
Épp megállunk a kereszteződésnél. Végigfuttatom ujjaimat az ülés oldalán, de hiába keresem a hátradöntő kart vagy kallantyút vagy akármit.
– Tényleg?
– Ott kell lennie – mondja Teddy amolyan „tudósosan”, azaz tanácstalanul.
Én is tudom, hogy ott kell lennie, de inkább a szenvedést választom. Pedig nem vagyok született bűntudatkeltő, de el tudom játszani ezt a szerepet. Teátrálisan sóhajtok, ami azt hivatott jelezni, hogy bezzeg az én kocsimban kényelmesen kinyújtózhat a lábam. Pedig a Lincolnom ugyanolyan muzeális darab, mint Teddy Civicje, de a méretei jobban megfelelnek a világ hosszú lábú William Henry Devereaux-inak, akik közül ketten, apám és én, még a föld fölött vagyunk.
Teddy észbontóan óvatos sofőr, a világért sem ösztökélné bal kanyarra a kis Civicjét, amíg autót lát az úton.
– Pont nincs köztük elég nagy térköz – magyarázza, amikor meglátja, hogy vigyorgok.
Teddy velem egyidős, azaz negyvenkilenc éves, és a vonásai kisfiúsabbak ugyan, de azért rajta is mutatkoznak már az öregedés jelei. Soha nem volt robusztus alkat, de most az eddiginél is konkávabbnak tűnik a mellkasa, és így jóval hangsúlyosabb a kis pocakja. A keze már-már nőiesen finom és szőrtelen, a cingár lába szinte elvész a nadrágjában. Ahogy méregetem, eszembe jut, hogy alighanem meggyűlne a baja azzal, ha újra kéne kezdenie mindent, azaz ki kéne tanulnia ismeretlen dolgok működését, és versenyeznie kéne meg társat keresni…
Szóval tenni, amit egy fiatal férfinak tennie kell.
– Miért kéne bármit is újrakezdenem? – tudakolja rémült arccal, mélyülő szarkalábakkal.
Abból, ahogy néz, azt szűröm le, hogy nyilván hangosan is kimondtam, amit gondoltam, pedig nem akartam.
– Nem fordul meg néha a fejedben, hogy bárcsak megtehetnéd? – vágom ki magam.
– Mit? – kérdez vissza Teddy. Megoszlik a figyelme, mert egy kis szünetet észlelt a forgalomban. Előrehajol, leveszi a lábát a fékről, és a gázpedál fölé helyezi, de nem lép rá. Végül arra jut, hogy most sem elég nagy a két autó közti távolság, és frusztrált sóhajjal hátradől.
A mozdulata valamiért eszembe juttatja, hogy akár igaz is lehet a pletyka, amely szerint a felesége, June, egy ifjú kollégával kavar. Eddig nem vettem komolyan a dolgot, mert Teddy és June tökéletes szimbiózisban él. Úgy emlegetjük őket az angol tanszéken, hogy Ginger és Fred, mert könnyedén, kecsesen, valamint a szenvedély legcsekélyebb jele nélkül haladnak közös úti céljuk felé.
Az egyetemi élet bizalmatlansággal, gyanakvással, megtorlásokkal terhes légkörében ugyanis két együttműködő,
egy célért dolgozó ember már hatalmi bázist jelent, és ezt a szomorú igazságot senki sem ismerte fel úgy, mint Teddy és June. Így aztán nehéz elképzelni, hogy bármelyikük is kockára tenné, amit együtt elértek. Ugyanakkor nem lehet könnyű egy olyan ember házastársának lenni, mint Teddy, aki folyton előrehajol, mintha készülne valamire, és folyton a gázpedál fölött imbolyog a lába, de soha nem mer beletaposni.
A Church Streeten vagyunk, amely párhuzamosan halad a Railton városát két, egyformán ronda és sivár részre osztó sínekkel. A pályaudvar itt a legszélesebb, vagy húsz vágány sorakozik egymás mellett, és szinte mindegyiken áll egy-két rozsdás tehervagon. Száz éve, amikor Railton a virágkorát élte, és lakói biztos jövő elé néztek, még tele volt az egész, de azok az idők elmúltak. Olyannyira, hogy a Church Streeten, ahol továbbra is üresben pöfögünk a balra kanyarodó sávban, egyetlen templom sincs, pedig régen állítólag öt-hat is volt. A jó ideje pusztulásra ítélt rozzant, bedeszkázott ablakú, vörös téglás építményt, amely még megmaradt hírmondónak, tavaly tették a földdel egyenlővé, miután néhány siheder betört oda, és beszakadt alattuk a padló.
A hatalmas telek, ahol a templom állt, most üres.
Railtonban épp az teszi próbára azt, aki reménykedni próbál, hogy sok az ehhez hasonló teleszemetelt, szélfútta senkiföldje. Innen, ahol veszteglünk a kocsival, látszik a sínpár, amelyre egy bizonyos William Cherry, aki világéletében a Conrailnél dolgozott, az éjszaka közepén ráfeküdt. Utána azt rebesgették, hogy ő is a hét folyamán leépítettek között volt, de kiderült, hogy nem, sőt. Cherryt ugyanis nem elküldték, hanem nyugdíjba ment, és megkapta a vasúttársaságtól minden járandóságát. A tévében nyilatkozó, nála kevésbé szerencsés szomszédjai fel nem foghatták, miért vetett véget az életének, hiszen, amint mondták, „megvolt mindene”.
Amikor már teljes biztonságban vagyunk, azaz nincs több autó a láthatáron, Teddy ráfordul a Pleasant Streetre, amely a neve dacára Railton legkellemetlenebb utcája. Az alacsony, lepukkant irodaépületekkel szegélyezett úttest ugyanis olyan meredek, hogy télen képtelenség fölkaptatni rajta, Teddy kocsija pedig most, április elején is heroikus küzdelmet vív vele. A kis Civic keservesen nyüszít kettesben, és úgy huszonöttel hasít. Félúton van egy kis fennsík, ahol némi lendületet vehetnénk, de sajnos, lámpa is van.
– Megtoljam? – ajánlkozom, amikor megállunk a pirosnál.
– Csak a hideget bírja nehezen, amúgy semmi gond, tényleg – mondja Teddy.
Igaza van, semmi kétség. Nyilván nem lesz semmi baj, sikerülni fog, haza fogunk érni. Csak tudnám, miért ilyen csüggesztő ez a tény. Nehezen szabadulok a gondolattól, hogy talán William Cherry is épp attól félt, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy kell, ha nem veszi elejét ennek valami drasztikus lépéssel.
– Azt hiszem, menni fog, azt hiszem, menni fog, azt hiszem, menni fog – skandálom, mint a híres mesekönyvben a kismozdony, amikor zöldet kapunk, és Teddy továbbűzi-hajtja a mindenre képes kis Civicet.
A télen, miután hullott egy kevés hó, botor módon megpróbáltam feljönni itt a Lincolnnal. A campusról igyekeztem hazafelé, és már majdnem éjfél volt, ezért gondoltam, megspórolom a tízperces kerülőt. Vészjósló látványt nyújtott a kihalt utca: még autók sem parkoltak a járda mellett, mert a hosszú pennsylvaniai teleken ez éjszaka tilos. A kocsim így magányosan küzdött a kaptatóval, amely az ötödik keresztutcáig tart. Ott jön a fennsík, ahol most vagyunk Teddyvel, és a sarkon van a biztosítási ügynököm irodája. Emlékszem, akkor eszembe jutott, hogy bárcsak ott lenne a fickó, és látná, hogy milyen vakmerő dolgot művelek az általa biztosított járművel.
Akkor is meg kellett állnom a lámpánál, és miután zöldre váltott, kipörögtek a kerekek.
De végül nagy nehezen elindultam, és felkínlódtam magam a második keresztutcáig, azaz a dombgerincig. Nagyjából tíz méter választhatott el a céltól, amikor megint kipörögtek a kerekek, és csúszkálni kezdett a kocsi fara, majd lefulladt a motor, és rádöbbentem, hogy a fék nem fejt ki értelmezhető hatást. Hátradőltem, és tehetetlenül figyeltem, amint a hülyeségem meghozza gyümölcsét. Mivel motorzaj, ugye, nem volt, amolyan néma balettnek voltam szemtanúja. A Lincoln kecsesen szlalomozott lefelé, majd az említett fennsíkon már-már úgy tűnt, hogy a biztosítási ügynök irodája előtt megáll, de végül megcsúszott a járdaszegélyen, és pörögve-forogva,
hol az egyik, hol a másik járdáról visszapattanva tette meg a hátralevő utat, mint a biliárdgolyó.
A pályaudvar bejárata jelentette a végállomást, és némi egyensúlyvesztéstől eltekintve sértetlenül megúsztam a kalandot. Kedves barátnőm, Bodie Pie – aki az utca elején lakik egy emeleti lakásban – állítása szerint látta balettbe illő alászállásomat, sőt esküszik rá, hogy hallotta a tébolyult kacajomat is, de ez utóbbira nem emlékszem. Csak a mostanihoz hasonló emóciókat tudok felidézni: jól emlékszem rá, hogy akkor is némi csalódottság munkált bennem. Frusztrált, hogy egy ilyen drámai eseménynek ennyire nincs következménye.
Nyitókép: Elena Seibert / Penguin Random House
