1916 tavaszán Cinkota rendőrfőnöke, Trauber Adolf az Osztrák-Magyar Monarchia első sorozatgyilkosságával szembesül. A háború az elkövető kezére játszik, Kiss Béla bádogos eltűnik a frontvonalon, a hatóságok azonban nem adják fel a keresést. Szigeti Kovács Viktor története, amely megtörtént eseményeken alapul, az üldőző rendőr és az üldözött bűnöző, a cinkotai rém nézőpontját is bemutatja. Olvass bele!
Szigeti Kovács Viktor: A cinkotai rém (részlet)
I. rész
1.
1918. november 13.
A romlás ma éjszaka alkotta meg mesterművét. A rendőrparancsnok, miközben becsukta a vaskos könyvet, nem a fekete kosztümbe öltözött Macbethnére gondolt, hanem arra a fehér gyolcsba bugyolált kislányra, akit valamikor ő tartott a keresztvíz alá, és aki egyike volt annak a hét lánynak, kiket megtalált a szörnyeteg pincéjében. A kinti kiabálás egyre hangosabb lett.
Nem tudta tovább elterelni a gondolatait az irománnyal, amit a nejétől kapott ajándékba, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy néha ki is kellene kapcsolódnia. A kötetben számos darab volt, köztük vidám, nevettető komédiák is az angolszász mester tollából, de ő mégis a legkomorabbat választotta, mintha csak mágnesként vonzotta volna a rossz. Immár két éve fuldokolt a bűnben, a gonosz tökéletes esszenciája volt ez, olyasvalami, amiről korábban nem is gondolta volna, hogy létezhet.
Cinkotán egy személyben ő volt a rendőrség.
Korábban két másik ember is dolgozott vele, de miután a község határában pár éve fogolytábor létesült, már csak egyedül látta el a feladatokat, mivel a kollégáit a táborba vezényelték rendfenntartó szolgálatra. Békés hely volt ez, soha nem ártott senki senkinek, még kocsmai verekedésekre sem került sor, amitől oly hangos a közeli Buda és főleg a Tabán névre hallgató mulatónegyed, ahol felfuvalkodott művészek csinálják mindig a bajt, élükön azzal a Krúdy nevű tollforgatóval. Cinkotára azonban szerencsére nem jutott el a pezsgő lárma, a hivatalos papírmunkán kívül nem nagyon akadt dolga, egészen addig, amíg meg nem történt az eset.
Az eset, amilyenről korábban még soha senki sem hallott, és pont itt, pont az ő kedves Cinkotáján.
Résnyire elhúzta a nehéz, mindig dohányszagot árasztó függönyt, és kipillantott az ablakon. Az utcákon egyre szaporodtak a piros plakátok. Huszáros tartással feszülő villanypóznák és a reménykedésbe beleroskadt házfalak hirdették, hogy Németország letette a fegyvert, a háború véget ért. A plakátokat kamaszok, de még inkább a serdülőkort el sem ért kölykök ragasztgatták szerte a városban, miközben harisnyás rövidnadrágban futkározva azt kurjongatták, hogy „Vége a háborúnak!”.
A gyerekeken kívül szinte mindenkit elvittek az elmúlt egy évben. A frissen hozott leventetörvény értelmében, aki betöltötte a tizenhatot, annak mennie kellett, de aki nem múlt el még hatvanöt, az szintén vonulhatott a keleti frontra. A végén ezekkel a gyerekekkel és aggastyánokkal vívták meg a világ nagy, hősi háborúját. Így csak a suhancok maradtak, hogy körbekiabálják a várost a jó hírrel. A nagy háború véget ért, minden visszatér a régi kerékvágásba. Az asszonyok akkor még azt gondolták, hogy hazatérnek a gyerekeik, újra megkezdődnek a dolgos hétköznapok, és lesz minden, mint volt azelőtt.
Mosoly suhant át az arcán, de nem azért, amiért másoknak.
Tudta, hogy elérkezett az ő ideje – meg fogja találni, egyedül a háború rejthette el a hetyke bajszú fiatalembert a szeme elől, a világ újra egyszerű és átlátható lesz.
Igaz, nem kis fáradság lesz meggyőzni a fővárosi detektívparancsnokot, hogy hadd folytassa tovább a nyomozást. De bizonyosra vette, hogy barátja és volt iskolatársa meghajlik majd érvei előtt, és ő végre a szörnyeteg nyomába eredhet. Jóval azután találták meg a hordókba rejtett lányok és asszonyok tetemeit, hogy a rém eltűnt a háború zűrzavarában, így ő gyakorlatilag tehetetlen maradt.
A fővárosban szinte megszűnt a közigazgatás, a bürokrácia a saját csapdájába esett, a valamikori Monarchia mindent fürkésző monoklija összetört. Az alaposságnak, hogy mindent szemmel akartak tartani, már fél évvel a háború kitörése után az lett a következménye, hogy azt se vette észre a rendszer, ami az orra előtt zajlott. A háborún kívül gyakorlatilag nem lehetett követni semmit.
Ha eltűnt egy ember, csak a vállukat vonogatták, hogy nincs erőforrás, nincs pénz, tehetetlenek, ha előkerül, előkerül, ha meg nem, akkor eggyel több kopjafa díszíti majd a háború margóját. A Béla ugyan ez alól is kivétel volt, az első hetekben félszáz nyomozó dolgozott az ügyön, vagy legalábbis tettek úgy, mintha dolgoznának.
A sajtó szinte naponta írt az esetről, köztük az a bizonyos Krúdy is, így muszáj volt azt sugallni, hogy a rendőrség a helyzet magaslatán van, és nagy erőkkel zajlik a nyomozás.
A frontvonalról írt beszámolók mellett egészen Görgey haláláig ez a hír szerepelt a legtöbbet az újságokban, de az egész leginkább csak amolyan politikai allűr volt, hogy az ország veszteségeiről eltereljék a figyelmet, és helyette az első sorozatgyilkosra szegeződjön minden tekintet. Még azt a Karinthyt is ideküldték, akinek egész Budapest itta a szavait, a vicceitől pedig metrószerelvények voltak hangosak, ám a fiatalember nem sokat törődött a dologgal. A tekintete tele volt ugyan valami különös ragyogással, de úgy tűnt, mintha a szörnyeteg tette egy sokkal nagyobb szörnyűséget juttatott volna az eszébe. „Ezzel az emberrel kezdődött el az új világ” – súgta neki, majd eltette ezüstösen csillogó tollát, és távozott a helyszínről.
– Ha él még egyáltalán – mondta ki hangosan legnagyobb félelmét, miközben visszahúzta a függönyt, és megtömködte a pipáját. Még a nagyapjától kapta az elefántcsont füstölőt, azokból az időkből, amikor a világban rend volt, és szörnyetegek sem rejtőzködtek a Monarchia zongoraszótól hangos, fehérre meszelt házaiban.
Biztos, hogy nem halt meg – szívott bele a pipába olyan erővel, mintha perzselő gondolatait próbálná a kiáramló füsttel szétoszlatni. Igaz ugyan, hogy egy szerbiai fogolytáborból visszaküldték Kiss Béla, cinkotai lakos katonaigazolványát, aki harminckilenc éves korában tífuszban elhalálozott, sőt, még a leírás is passzolt rá, de a szíve mélyén tudta, hogy nem az ő embere halt meg.
Aki ilyen rémségekre képes, azt nem öli meg a tífusz.
Az ilyen rosszabb, mint a tífusz. Az ilyen túlél mindent. A puskagolyó sem végez vele, egyedül az tudja megölni, ha az ereiben rothadó hamisságot valaki az igazság mérgével fertőzi meg. És ez a valaki ő maga lesz, Trauber Adolf rendőrparancsnok.
2.
1938. augusztus 3.
Az első írások még 1916-ban jelentek meg rólam. Karinthy Frigyes, azóta tananyaggá lett író publikálta először nyomtatásban a nevemet Az Újság hasábjain. Akár büszke is lehetnék rá, de a költőket igazán soha nem szerettem. A test igazsága nagyobb, mint bármelyik cikornyás versé. Az élettelen hús nem rímel, az ízületek egymáshoz kapcsolódásában nincsen hexameter, a halott tekintet pedig semmiféle történetet nem mesél. Csupán üresen néz, ez a semmibe látás pedig jóval több, mint amit meg lehet fogalmazni. Nincs benne semmi nagyszerű, nem fennkölt és nem romantikus, a tökéletes pontosság ez. A gyilok soha, aki ír, az mindig téved.
Több mint huszonöt év telt el azóta, és engem réges-rég eltemettettek már.
Mindenki elfelejtett, kivéve talán szegény kártyapartneremet, aki soha nem hagyott fel a nyomozással, holott hasztalan volt minden próbálkozása. Persze hogy az volt, hiszen mindent csak túlbonyolított. Azt hitte, hogy a világ és ezen belül egy aprócska tett, például egy gyilkosság, megérthető. Talán az is volna, de nem az ő, hanem az én perspektívámból.
Ugyanazt a pontot ellenkező irányból szemléltük, az ő gondolkodása arrafelé igyekezett, ahonnan az enyém elindult. A végcélja az én kezdetem volt. Az igazságban, de még Istenben is hitt, ilyen attitűd mellett pedig reménytelen volt a helyzete velem szemben. Néha egyszerűbbek a dolgok, mint gondolnánk. Az igazságot ki kell venni az egyenletből, és máris másként fest a világ matematikája. Trauber erre képtelen volt, így elkapni sem tudott. Ahelyett, hogy engem keresett volna, a tetteimet akarta megérteni, ráadásul személyes ügynek fogta fel az egészet.
Azt hitte, róla szól ez a történet, holott rólam szólt.
Akkoriban nagyobb szenzáció voltam, mint az a kibaszott háború, persze csak azért, hogy az emberek az én rémtetteimre figyeljenek ahelyett, hogy a körülöttük összeomló régi világ pusztulását néznék. Mára világossá vált, hogy egészen más időket élünk, mint 1914 előtt, és hogy ami volt, az végleg elveszett.
Gyakran mosolygok ezen – önkéntelenül is példája lettem egy új világ születésének, melyben a tetteim eltörpülnek. Néha pedig ugyanezen bosszankodok – amikor kiderült a dolog, az emberek megdöbbentek, hogy ilyesféle borzalom is létezhet. Pár évvel később már csak vállvonogatásra tarthattam számot. De hát, ahogy mondani szokták, így megy ez.
New Yorkban élek, nem szeretem itt az estéket, a hangok alig ülnek el, és reklámok fénye tarkítja a szobám falát. Emlékszem Cinkotára, ott olyan sötét volt az éjszaka, hogy szinte már anyaga volt, kenyérre lehetett kenni, mint a fagyott pörköltet. Főleg télen volt így, elkondult az utolsó harang, a kutyák még felugattak, mintha csak hideg takarót rántanának a falura, aztán elnémult minden. A csend pedig erősebben vallatja az embert, mint bármi más ezen a világon.
Emlékszem, ahogy egyszer csak megállt az idő, és nem mozdultak többet az órák mutatói. A világ új köntösében fészkelődött, és úgy kereste a saját helyét, akár később egy lövészárokban megtébolyodott a Lipót folyosóin. Talán 1911 telét koptatta a világ rongyos bakancsa, amikor a cinkotai barackfám virágba borult, hogy egy újfajta kezdetet hirdessen, pont egy évre rá, hogy a feleségem elköltözött azzal a zenésszel, és hogy Trauber azt mondta nekem, nincsen semmi baj.
Csak ritkán járok ki, leginkább a közeli kis piacra megyek bevásárolni, kenyeret és tejet veszek, egyébként otthon töltöm a napjaimat, és várok. Még nem adtam fel a reményt, hogy összeszedi magát, és egyszer csak bekopog. Ostoba, de kitartó ember, ha másért nem, az utóbbiért mindig becsültem. Megérdemli, hogy még egyszer, utoljára rászedhessem, hiszen már a csalódásra való lehetőség is hasonlatos az irgalomhoz.
