1921, Pinang. Lesley Hamlyn és férje, Robert egy régi, fiatalkori barátot várnak magukhoz vendégségbe: „Willie” Somerset Maugham érkezik és titkára, Gerald. A magánéleti és alkotói válság elől menekülő, világszerte ismert író új téma reményében érkezik a Maláj-félszigetre, és Lesley személyében nem várt szövetségesre talál. Éjszakai beszélgetéseik során olyan történet bontakozik ki előtte, amelyben botrányok sora, a kínai forradalom hajnala és egy, a helyieket lázban tartó rejtélyes gyilkosság ügye is összeér. A valós eseményeken alapuló regény a szerelem és a barátság bonyolult természetét vizsgálja egy gyarmatbirodalom árnyékában.
Tan Twan Eng: Az ajtók háza
ELSŐ FEJEZET
Willie
Pinang, 1921
Somerset Maugham levegő után kapkodva ébredt. Hosszan, hevesen köhögött. A szúnyoghálóval körbekerített ágyban fekve várta, hogy a köhögés alábbhagyjon, és végre ismét rendesen tudjon lélegezni. Szájában iszap keserű ízét érezte. Nyelt egyet, és megnyalta az ajkát, amitől a kellemetlen íz távozott. A fejét még mindig az ágy támlájának vetette.
Azt álmodta, hogy hatalmas hullám sodorja őt egy bárka fedélzetén, átbucskázik a korláton, és belezuhan egy áradó folyóba. Sáros víz önti el a nyelőcsövét, befolyik a tüdejébe, és ő egyre mélyebbre merül a vadul hömpölygő vízben. Ekkor a saját rémült horkantásától riadt fel. Fáradtabbnak érezte magát, mint amikor lefeküdt.
Felült, kifordult az ágy szélére, szétnyitotta a szúnyoghálót, és lábát a padlóra tette. A földön hevert a lábtámaszként szolgáló nagy párna, amelyet nyilván lerúgott.
Biztos volt benne, hogy álmában kiáltozott is, és csak remélte, hogy senki sem hallotta.
Félrehajtotta a fejét, és figyelt, de csak a partot nyaldosó hullámok surrogása hallatszott. A szobája berendezése nagyon egyszerű volt: az ággyal szemben, az ablaknál egy rattan karosszék állt, az egyik falnál egy tölgyfa komód, valamint egy régi és sárguló könyvekkel megrakott könyvespolc. A másik oldalra egy alacsony, hosszú almáriumot állítottak amelyre ő a bőröndjét és a kisebb utazótáskáit fektette, az ágyhoz legközelebbi sarkot pedig egy fémállvány foglalta el, rajta porcelán mosdókagylóval.
Pillantása az édesanyja éjjeliszekrényen álló fényképére esett. A szomorú barna szempár ma reggel még annál is melankolikusabbnak tűnt, mint ahogyan az emlékeiben őrizte. A keretet egy kicsit elfordította, hogy az arcot több fény érje. Felemelte a földről a vánkost, és visszatette az ágyra, majd mezítláb átment a szobán.
Kitárta a félig nyitott spalettát, és kihajolt. Az ég még tintakék volt, amitől minden elmosódottnak, szürkének látszott, de a látóhatár szélein már sápadt fény derengett. A ház első emeletének sarkán lévő szobájából nagyszerű kilátás nyílt a kertre. Balra, tőle körülbelül tíz méterre az ingatlant a strandtól elválasztó határt jelző alacsony fakerítés indult, és húzódott végig a kert oldalán.
Egy magas kazuárfa árnyékában kovácsoltvas kerti pad állt. Távolabbra nézve felismerte Lesley Hamlyn alakját. A vízhez egészen közel állt, és a tengert bámulta. Egy pillanattal később megfordult, és elindult vissza a ház felé.
Bejött a fakapun, végigsétált a pázsiton, és eltűnt a veranda alatt anélkül, hogy felnézett volna rá.
A háziszolga meghozta a forró vizet a borotválkozáshoz. Amikor végzett, Maugham leöblítette az arcát a mosdónál, majd friss ruhát vett elő a komód egyik fiókjából: egy hosszú ujjú fehér pamutinget, egy khaki színű nadrágot és egy krémszínű vászonkabátot, amelyeket előző este vasalt ki a dhobi*, miközben ők vacsoráztak. Fényesre suvickoltcipője a szoba ajtaja előtt várta.
Hamlynék hálószobája a széles lépcsősor túloldalán volt. Fél emeletet lesétálva a tágas nappaliba ért. A helyiség három oldalán lévő ablakok a ház előtti füves területre, illetve a kocsifelhajtóra néztek. Ezen a szinten volt a vendégfürdőszoba és mellette Gerald szobája. Az ő bakancsát is kipucolták és az ajtó elé tették.
Továbbment lefelé a lépcsőn, és időnként megállt, hogy tanulmányozza a falon lévő akvarelleket. Helyi üzleteket ábrázoló képek voltak. A szinte építészi pontossággal megrajzolt vékony, fekete vonalak visszaadták a bejáratok és a kirakatok minden apró részletét, az élénk színű ecsetvonások pedig életet vittek a képekbe, művészien megragadva az ázsiai szegénynegyedek lármás, nyüzsgő hangulatát. Mindegyik festmény jobb alsó sarkában ott volt a mű címe: Moulmein Road, Bangkok Lane, Ah Quee Street, A kötéltáncos és a többi, valamint Lesley Hamlyn szignója.
Az alsó szintre érve Willie átvágott a világos, szellős előtéren, a hátsó terasz felé. Biccentéssel köszönt a szolgáknak, akik félreálltak, hogy utat engedjenek neki.
Robert és Lesley már a reggelizőasztalnál ült, az újságjaikat válaszfalként maguk elé tartva.
Az ajtóban megállva szemügyre vette őket. Robertre úgy emlékezett, mint egy jóképű, magas és széles vállú férfira, ezért az előző nap délutánján megdöbbent a veranda alatt őt fogadó, fáradtan ziháló, aranyfejű bambusz sétapálcára támaszkodó, görnyedt alak láttán. Robert egykori dús haja eltűnt, fejének fénylő, kopasz búbja olyan volt, mint egy bazilika kupolája. A füle fölött csak egy keskeny, ritkás ősz hajsáv maradt. Régi barátja hangját sem ismerte fel: az erős, férfias bariton, amelyet mindig irigyelt, egy bizonytalan, gyakran elcsukló, fátyolos hanggá silányult. A Robert lábánál fekvő doberman felkapta a fejét, és vakkantott, amikor az író az asztalhoz közeledett. A férj és a feleség is leengedte az újságot.
– Ne légy goromba, Claudius! – mondta Robert, és lenyúlt, hogy megsimogassa a kutya fejét. – Jó reggelt, Willie! Friss vagy, és üde. Jól aludtál? – kérdezte.
– Mint a… bunda – felelte az író kissé bizonytalanul.
– Szolgáld ki magad! – mondta Robert, és állával a kredenc felé bökött. Willie felemelte a tálalóedények fedelét. Ahogy várta: lazac, szalonna, kolbász, tojás és pirítós volt bennük. Mellettük sorakozott néhány tányér sajtokkal és helyi gyümölcsökkel: banánnal, mangóval és karambolával. Csak félig rakta meg a tányérját, és leült az asztalhoz.
– Ne légy szégyenlős, Willie! – mondta Robert.
– Érthetetlen számomra… – itt az álla megállt, és küszködnie kellett, hogy ki tudja ejteni a következő szót –, hogy ti, itteniek, hogy…vagytok képesek ennyit enni – mondta ki végül, legyőzve a torkában lévő akadályt, ami az emberekben általában szánalmat és türelmetlenséget keltett iránta. – Ez a halom étel itt… minden étkezésnél, ebben a… hőségben. – Majd Lesley felé fordult: – Láttam a… parton.
– A szokásos reggeli sétám. A titkára… Gerald is fenn van már? A második szó utáni pillanatnyi megakadás nem volt feltűnő, de Willie észrevette. Az asszony szemébe nézve azt felelte: – Ő nem az a korán kelő típus. Remélem, ezzel nem okoz majd kellemetlenséget maguknak.
– Ne butáskodj! – felelte Robert, és Lesley-hez fordulva hozzátette:
– Kérlek, drágám, mondd meg a szakácsnak, hogy tegyen félre neki valamit minden reggel! Rendben?
Robert vágott egy cikket a camembert-ből, és odaadta a dobermannak. A kutya egy harapással eltüntette, és kidugott nyelvvel követelte a folytatást.
– Claudius szereti a sajtot – vigyorgott Robert, miközben még egy darabot megetetett a kutyával. Willie felfigyelt rá, hogy Lesley ajka vékony, feszes vonallá válik.
– Látogatónk van – mutatott a hibiszkuszsövény alól előbukkanó szalagos varánuszra.
A csupa izom, vastag farkú lény körülbelül egy méter hosszú volt. Gyorsan, kecsesen kúszott feléjük, a nyelvét nyújtogatva. A fűben csipegető verebek felröppentek.
– Ó, ez csak Monty! – mondta Robert. – Néhány éve jelent meg nálunk. Mindennap megmártózik itt, a szomszédban, Warburtonék medencéjében. Szóval mi a mai program, öregfiú? Lesley örömmel megmutatja neked a látnivalókat. Mielőtt a vendég válaszolhatott volna, Lesley közbevágott:
– Ma találkozom a templomnak gyűjtést szervező hölgyekkel, és utána el kell intéznem néhány dolgot George Townban.
– Nos, akkor majd később – mondta Robert. – A nejem igencsak jól ismeri a sziget történelmét. Mindent tud róla. A külföldről érkező barátainkat mindig körbekalauzolja. Nemrégiben annak a német írónak tartottál idegenvezetést, amikor itt járt Pinangban, ugye? Hogy is hívják, kedvesem? Hesse, ha nem tévedek. Úgy van! Hermann Hesse.
– A legszívesebben csak csendesen lustálkodnék a strandon – mondta Willie. – Van egy rakás könyv, amit el kellene olvasnom, és Gerald sem gyógyult meg teljesen. Pihenésre van szüksége, sok… pihenésre.
– Szegény fiú tegnap este elég ramatyul nézett ki. – Robert a szemüvege fölött az íróra nézett. – És te is, ha nem haragszol, hogy ezt mondom.
– Az elmúlt néhány hetünk meglehetősen… kimerítő volt. Hermann Hesse is járt Pinangban?
– Tizenegy vagy tizenkét éve. Soha nem olvastam tőle semmit. És te?
– Ismerem pár írását. Ha végeztél az újsággal, Robert…
Barátja átadta neki a Straits Timest, majd csendben elfogyasztották a reggelijüket. Amikor Robertnek indulnia kellett az irodába, Lesley is elnézést kért, és visszavonult. Willie az asztalnál maradt, és kortyolgatta a teáját.
Egy csikorgó zaj arra késztette, hogy átnézzen a korlát fölött. A ház sarkánál egy atlétatrikót és rövidnadrágot viselő, ősz hajú tamil fordult be, és egy talicskát tolt. Megállt a pázsit szélén, és a talicskában lévő szerszámok közül kiválasztott egy rövid nyelű sarlót. Bágyadt tempóban kezdte lendítgetni. A penge fölött minden suhintás után vastag fűcsomók röpködtek.
Felfelé menet Willie megállt Gerald szobája előtt, és az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Nem hallott semmit.
– Gerald! – kiáltotta félhangosan. Nem érkezett válasz, a legcsekélyebb nesz sem hallatszott odabentről. Aligha meglepő, gondolta Willie, ha figyelembe vesszük az előző este elfogyasztott italok mennyiségét. A szobájában magához vette a naplóját, majd visszatért a földszintre. A háziszolgák már letakarították az asztalt. Kilépve a házból úgy döntött, hogy követi a kavicsos utat, és felfedezi a kertet.
A kacskaringós ösvény azt a keltette, hogy a terület nagyobb, mint amilyen valójában. Ezt az illúziót erősítették a magas, lenyűgöző szépségű fák is: egy fügefa, amelynek a föld felett futó gyökerei mintha ékként támasztották volna a törzsét; terebélyes lombú szerecsendiófák, a szigetnek ezt az oldalát egykor borító fűszernövény-ültetvények maradványai; néhány pinangfa, amelyekről – emlékezett rá, hogy valahol olvasta – a sziget a nevét kapta. És ott állt az az esernyő alakú sámánfa is, amellyel Robert dicsekedett előző nap.
– Háromszáz éves, Willie! Az egyik legrégibb fa a szigeten.
A törzse olyan vastag, hogy három férfira van szükség ahhoz, hogy körülölelje. Walter, a városi botanikus kert felügyelője rendszeresen hoz ide embereket, hogy megmutassa nekik. Maugham a kemény, krokodilbőrhöz hasonló kéreghez tapasztotta a tenyerét.
Elképzelte, ahogy a gyökerek lassan, egyre mélyebbre hatolnak a földbe, hogy függőlegesen tudják tartani a hatalmas fát. A törzse csaknem húsz méter magasan nyúlt az ég felé, és filigrán ágak meg levelek kusza hálózata nőtt ki belőle, ami az orvos-írót a hörgők és a tüdőhólyagocskák bonyolult rendszerére emlékeztette.
Folytatta a sétáját, és intett a Humbert a garázs előtt tisztogató sofőrnek. A garázs mögött teniszpálya terült el, amelynek a kopott fehér vonalait itt-ott levélkupacok és tócsák szakították meg. Egy varjú ült az egyik rozsdásodó hálótartó rúdon, és jobbra-balra forgatta a fejét, mintha egy mérkőzést vezetne.
Odaért a kazuárfa mellett álló padhoz. A fa környéke tele volt gallyakkal és apró, szúrós magokkal. Lehúzta az egyik lógó ágat, és hüvelykujjával megvizsgálta a vékony, szürkészöld gallyakat meg a bőrszerű leveleket. A kertész ledobta a sarlót, és odasietett. Megragadta a meztelen vállára vetett rongyot, és erőteljes mozdulatokkal letörölte a harmatot a padról. Amikor végzett, Willie megkínálta egy cigarettával. A férfi vámpírmosollyal fogadta a gesztust. Az író megborzongott.
Az elmúlt hónapokban körbeutazta Malajzia szövetségi államait, de a bételdió levétől vérvörösre festett fogak látványától még mindig viszolygott. Letelepedett a padra, és új oldalt nyitott a naplójában. Lehúzta a töltőtoll kupakját, és a jobb felső sarokba felírta a dátumot: 1921. március 2.
A tolltest végével megkocogtatta a fogát, majd szép kézírásával folytatta:
Tegnap délután megérkeztünk a Kazuár Házba. Még mindig fáradt és gyenge vagyok, de ma már sokkal jobban érzem magam.
Végig hordozta tekintetét a házon. Gerald ablaka nyitva volt, szellő mozgatta a függönyöket. Egy pillanatra elgondolkodott.
A Kazuár optimális méretű, kétszintes villa. Hasonlít azokhoz az angol-indiai stílusú házakhoz, amelyeket Malájföldön építettek. A tegnap, a kikötőből jövet a Northam Road mentén látott, korinthoszi oszlopokkal, tornyokkal díszített többemeletes kastélyokhoz képest igénytelennek tűnik. Egy nyugodt, szerény otthon.
Gondolkodott egy kicsit, majd hozzátette: A terrakotta tetőcserepei olyanok, mint egy tobzoska pikkelyei.
Visszalapozott ahhoz a bejegyzéshez, amelyet több mint egy hónapja, azon az estén írt, amikor Geralddal Kuchingba érkeztek. Átfutott néhány bekezdést, majd megállt. Az események még mindig túl felkavaróak voltak ahhoz, hogy felidézze őket.
Fotó: YouTube
