Egy fizikusnő, hogy elmeneküljön a kibontakozó világjárvány elől, vidékre utazik a családjához. Feláll az elméletek asztalától és visszatér oda, ahol egy sokkal hétköznapibb életnek fordított hátat egyszer. De a látogatás nem úgy alakul, ahogy számított rá, minden összetetté és félelmetessé válik, és olyan dolgok derülnek ki, amire sose számított volna. Így indul Szöllősi Mátyás Fóbia című regényének első kötete, amiből korábban mi is közöltünk részletet.
Szöllősi 2017-ben Margó-díjat is elnyerte a Váltóáram című első prózakötetével. Most pedig a Fóbia második, készülő könyvéből osztunk meg egy részletet, ahol a megszokott bűnügyi és lélektani szál mellett most a szerelem is előkerül.
A részletet az író így vezeti fel: „Küldök egy részletet, ez a Fóbia című regényem második könyvéből van, amelyen most dolgozom.
Főleg a járványhelyzettel, annak személyes kezeléséről, a betegségből való kilábalásról, az életbe való visszatalálásról szól, egy lezárultnak hitt, ám komoly meglepetéseket tartogató, illetve egy frissen bontakozó párkapcsolaton keresztül.”
Szöllősi Mátyás: Fóbia
(részlet a második könyvből)
Üres volt a kávézó, mikor beléptem. Szűrt fénysávok és hőség, csak a lábamon éreztem, hogy enyhén mozog a levegő, vehettem volna rövidebb szoknyát is. A nagy szemű lány a pultnál úgy mosolygott, mintha ismernénk egymást, vagy legalábbis gyakran járnék arra a helyre, pedig először voltam ott. A pultra tette a telefonját, aztán megkérdezte, mit kérek. Megingatott a kávé illata. Csabára gondoltam, biztos azért, mert állandóan itta, tisztán, feketén, a nap minden egyes részében, és akárhogy próbáltam az elmúlt hónapok alatt kiűzni a fejemből, nem lehetett, mert nem csak a fejemben volt. Mások is bejöttek akkor, én meg zavarba estem, idegesítő volt a hirtelen hangzavar, ráadásul azt hittem, ő is köztük van, akire várok. Fogalmam sem volt, egyáltalán megismerem-e, csak néhány képet láttam róla azelőtt.
Nem bízhattam semmiben, akkor semmi sem volt igazán valóságos, mégis, valami azt súgta, jó úgy.
Tejeskávét kértem a lánytól, aztán csak álltam, mert jólesett állni és figyelni, ahogyan virágmintát kanyarít nekem a tej habjából néhány egyszerű, magától értetődő mozdulattal. Hogy milyen szép, annál csak az zavart jobban, hogy nem merem már ott a pultnál bedugni az ujjamat a forró tejbe, hogy rögtön szétzilálhassam a mintát, pedig nagy kedvem lett volna megtenni, de tudtam, szégyellném, ha látnák a mögöttem állók. Egyfolytában szúrást éreztem a hátam közepén, mint amikor valaki figyel. Többször hátranéztem, de csak harmadjára vagy negyedjére vettem észre, hogy tényleg ott van a srác. Az ajtóban állt, táskával a vállán. Engem nézett. Azt hiszem, elmosolyodtam, talán csak reflexből, mindenesetre jó volt ránézni már az első pillanatban, és meglepett, hogy a zavarom, ahogy jön egyre közelebb, nemhogy növekszik, inkább elsimul, mintha az arcom már egy meleg tenyérben pihenne.
Jeleztem a lánynak, hogy fizetnék, de csak azért, hogy egy pár másodpercig ne a srácra nézzek, s mielőtt még szólni kellene, visszataláljak magamhoz.
Átadtam a pénzt, és akkor éreztem már, hogy mellettem áll. Muszáj volt ránézni.
De ahhoz, hogy megnyugodjak, nem telt el elég idő, és hirtelen azt sem tudtam, mi okból vagyok ott. Aztán olyan egyszerűen, könnyed tekintettel nézett rám, hogy nem volt szívem az ottlétére fogni a kétségbeesést, ami megkörnyékezett, pedig éreztem, hogy igenis köze van hozzá. A szemének, és a kezének elsősorban. Elsőre nem értettem, mit mond, annyira zajos volt egy ér a halántékom körül. Pislogtam párat, hátha az segít, és megint mosolyogtam, igen, de azt nem gondoltam át, miért, és hogy annak, amit teszek, következménye lesz.
Azt hiszem, csak engedtem, hogy figyeljen, hátha észrevesz valamit, ami számomra is újdonság lehet.
Hamar eszembe jutott, amiket írt. Hogy hány üzenetet váltottunk az elmúlt napokban, és kivételesen milyen jól emlékszem a leírt mondatokra, a saját mondataimra is, mintha tényleg jelentőségük volna, pedig az ilyen típusú érintkezés általában csak még frusztráltabbá tesz. Aztán arra gondoltam, az egész csupán pár napja tart, és annak, ami történik, hiszen egy kávézóban vagyunk, ahol rajtunk kívül még mások is tartózkodnak, már semmi köze a bezártsághoz, ami a telet és a tavaszt annyira meghatározta. A hirtelen jött szabadság érzése zavarhatott össze, s hogy nem tudom, mit kezdjek egy amúgy teljesen hétköznapi helyzettel.
Annyira elszoktam a beszédtől, hogy úgy tűnt, képtelen vagyok bármi értelmeset mondani.
És akkor egy pillanatra azt hittem, rám tör a pánik. Hogy egyszerűen csak félni fogok attól, hogy félnem kell, és ellep az a rettenetes érzés, hogy ezt az egészet én nem akarom.
Nyitókép: Valuska Gábor
