Szabó T. Anna új novelláskötetének központi témája a szerelem és a biztonság vágya. A történetek sokféleképpen beszélnek a hirtelen feltörő vagy éppen élethosszig tartó szenvedélyekről. Minden szereplője sóvárog valami után: testi egyesülésre, hitbeli bizonyosságra, függésre, otthonosságra, anyai szeretetre vagy apai figyelemre vágyik. Tere a mi terünk, ideje a most és az elmúlt évszázad. Ismerős emberek, ismerős gondok, mégis Szabó T.-nél van, akinek sikerül kilépnie a körkörösségből, és megtalálni azt a percet, amiért érdemes élni.
Szabó T. Anna: Erősebb nálam (részlet)
Akinek füle van
A fiamnak mindene a zene, csak hallani ne kellene hozzá. Utálja a fület. Már eleve a kagyló is zavarja, az, ahogy a tenyerének nyomódik a hideg, undorító, csigaforma porc – ezt a naplójából tudom, amit a polcon a kottái mögött rejteget. Azért szoktam titokban elolvasni, mert amióta elmúlt tizenhat, alig kommunikál velem, és a kényes életkora miatt tudnom kell annyit a lelkiállapotáról, hogy féltsem-e az életét. A legjobban a szerelemtől féltettem, attól a rettenetes plátóitól, hisz más nem jöhet szóba, amit olyan jól ismerek a saját kamaszkoromból, főleg, hogy nem volt még kettesben lányokkal soha. A napló nagyon furcsa, de így legalább annyit biztosnak vélek, hogy nem boldogtalan. Mióta abbahagyta az iskolát,
a kottáit olvassa egész nap, zene szól a fejében, sokszor csak annyit látok, ha ijedtemben benyitok hozzá, hogy a fülét befogva ordít,
és ide-oda ringatózik a székén, de ilyenkor sem tudja abbahagyni az olvasást, minden erejét megfeszítve küzdi át magát a Sosztakovicson, mintha az üdvössége múlna rajta, és a végén kimerülten elalszik, másnap délig nem ébred fel.
Nem értem, miért akar mégis hangversenyre járni, mikor irtózik az emberek közelségétől. Sok mindentől irtózik még, de köztük csak kevés a szembetűnő, az például igen, hogy a borotválkozástól sajnos jobban undorodik, mint az állán a szőrtől, úgyhogy akkora bozontos szakálla van, mint egy kerti törpének. Ennek ellenére eljár zenét hallgatni, hat kilométert gyalogol Budáról Pestre.
Legelőször én is vele mentem, úgy éreztem, baj lesz. Mellé nem ülhettem, kategorikusan megtiltotta, ő felnőtt, mondta szikrázó szemmel, nem mutatkozhat többé az anyjával – azt hittem, ismerkedni szeretne, de most már tudom, hogy szégyell: nem értek a zenéhez, és érezte volna közelről, hogy feszengek. A naplójából tudom: előre felkészült, elolvasott mindent Russell Johnsonról és a terem világhíres akusztikájáról, a mennyezeti hangvető beállításairól, a legjobb helyre vett jegyet a földszinten, de ezt nem elég elméletben eltervezni. Fentről, ahol ültem, a nyitótétel első hangjainál láttam, hogy nincs jól.
„Reszketés vett erőt rajtam”, olvastam a naplójában később. Az állapota miatt pici kora óta minden idegszálammal ráhangolódtam:
a testemmel éreztem, hogy remeg, láttam, fájdalmas önfegyelemmel markol rá a karfára, hogy lefoglalja a kezét.
Tudtam, fel fog állni, és ki fog rohanni, és így is lett, ráadásul én is utánarohantam, rémületemben nem is csendesen, sajnos. A mélygarázsban kucorgott az autónknak dőlve, és sírt. Nem mertem megölelni, pedig én is remegtem belülről, szó nélkül vittem haza, azonnal lefeküdt.
Csak a naplójából tudom, hogy azóta is odajár. Olyan ez nála, mint a szerelem.
Földi nő sose bírna versenyezni ezzel a szenvedéllyel.
Valahogy elintézte, hogy megengedjék neki, hogy bemenjen egy próbára, akkor kísérletezte ki, hová kell ülnie ahhoz, hogy el bírja viselni a hangzást, de még így is előfordul néha, hogy ki kell jönnie. Már ismerik jól, nem szól senki semmit. És valami lassan megváltozott. Újabban nem ordítozik magában. Tegnap egy vastag, kézzel írt kottát találtam a naplója mellett. Nincs rajta szerző, úgyhogy nem tudom, másolta-e, vagy emlékezetből írta-e le, amit hallott, és én a botfülemmel sajnos nem bírom elolvasni sem – de ha hihetek a megérzésemnek, akkor ez saját zene, és tízéves kora óta először, végre, megint komponál.
