Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, és örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is. Az őz megjelenése idején, 1959-ben úgy robbant, mint a bomba. Hermann Hesse ajánló sorai egyengették külföldi útját, azóta harmincöt nyelven olvasható.
A Szabó Magda-titok című podcast-sorozatunk következő beszélgetésének a témája Az őz lesz. Kedvcsinálónak addig is olvass bele!
Szabó Magda: Az őz (részlet)
Apát bizonyosan szeretted volna. Apáról azért nem beszéltem, mert ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság.
Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle.
Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked sem bírtam igazat mondani.
Ez például igazság, hogy apa most hozzászólna a bogárhoz, és azt mondaná: „Menj, utas, békével!” Le is guggolna mellé. Érdekes, ha rágondolok, mindig guggolva látom, ahogy gyér szőke haja elkuszálódik a rendkívül domború, szépen formált homlokán, és a szemüvege alól valami bogárra vagy virágra néz. A homlokát harmatosnak látom, mert apának mindig verejtékes volt egy kicsit a homloka, nem gusztustalanul izzadt, hanem párás, mintha valaki forró szájjal rálehelt volna valamilyen üvegre, s az most örökre megőrizné a leheletét. Mikor meghalt, ez a harmat megült a bőrén, a tenyeremmel töröltem le, mert a zsebkendőket kimostam ugyan este, de még nem száradtak meg, tél volt, ropogott a frissen mosott ruha a teregetőpadláson. Az Irma néni-féle zsebkendők voltak a legvékonyabbak, azokat szárogattam aztán ki a szenesvasalóval, hogy anyámnak legyen mibe sírnia. Irma néniről se beszéltem neked soha, pedig az ő cipőiben jártam két esztendeig.
Nem figyelted meg, hogy mikor a strandon kijövök a vízből, mindig felveszem a szandálomat? Csak a bal lábammal lépek rá a stégre, a jobbra, még szinte ki se léptem, már húzom is fel a fürdőszandált. Szolnokon, mikor felmentünk a szobánkba, s átjöttél, nem kinyújtott lábbal ültem az ágyban, hanem a sarkamra guggolva. Mikor hajnalban kimentél tőlem, nevettél, azt mondtad, szégyellős vagyok, mert ahogy meggyújtottad a villanyt, és összeszedted az órádat meg a tárcádat, magamra húztam a takarót, és lenn begyűrtem a lábam alá.
Pipi megmondhatta volna, mennyire nem vagyok szégyellős. Legszívesebben ruha nélkül járnék, ha meleg van. Pipi viszont tudja, hogy két tyúkszem van a jobb lábamon, és nem múlik el soha, semmiféle csináltatott cipőtől. Milyen dühös voltál, mikor nem engedtem meg, hogy eljöjj velem cipőt próbálni Szurduszhoz, azt a pántos, piros cipőt. Nem akartam, hogy lásd a jobb lábamat. Nem akartam elmondani neked Irma nénit.
Tegnap a jobb lábam dagadt meg, papucsban nyújtottam oda Gyuricának. A Gizike cipőjében éppoly élesen fáj most a lábam, mint a gyerekkori cipőkben, amelyeket Irma nénitől kaptam, akinek olyan pici lába volt, mint egy gyereknek, és olyan büszke is volt erre a csodálatosan pici lábára, mint egy gyerek. Első gimnazista voltam, a nyáron szétrúgtam a szandálomat, este átmentem Ambrushoz, a csizmadiához, kértem szurkos cérnát, hogy megvarrjam. Ambrus adott, de nem engedte, hogy magam csináljam, ő maga fűzte rá a talpat a felsőbőrre. „Mi kell érte?” – érdeklődtem, és Ambrus azt mondta, etessem meg a disznókat, hát kicipeltem a moslékot a két nagy kövér dögnek, majd belészakadtam, míg átemeltem a kerítésen, mert ha csak úgy beálltam volna a vályú mellé, felborítanak, hát a deszkán át kellett bezúdítani. Varrnom is kellett, egy foltot az Ambrus kék gatyájára, amelyben vasárnaponként a gyümölcsösbe járt, aztán készen voltunk egymással. Én mindenesetre azt gondoltam, nagyon megdolgoztatott a nyavalyás cérnáért. Apa kinn ült a kertben, mikor megérkeztem, mezítláb, kezemben a szandállal. „Cipő kellene!” – mondta apa, és anyám utána sóhajtotta, hogy „bizony”. Én csak bementem a konyhába, és néztem, mit fogunk enni. Cipő kellene. Hát persze hogy cipő kellene.
Majd kihúzom a tanévet valahogy. Nincs cipő.
Akkor este jött át Irma néni. Apám már lefeküdt, anyám meg elővette a meggybort, amelyből apámnak nem volt szabad innia; ő sem ivott soha, csak mímelte, és ha a vendég elment, érintetlen pohara tartalmát óvatosan, cseppenként visszacsorgatta az ezüstbe foglalt likőrösüvegbe. Irma néni nagyon szeretett engem, ölbe vett, simogatott, cukrot hozott, én meg tűrtem az ölelését, mint egy kis szajha, ábrándosan néztem rá, lestem, ad-e pénzt. Pénzt nagyon ritkán adott, jóformán soha, majdnem mindig ajándékot hozott. Most egy sor piros gyöngyöt, mert már nagylány vagyok, gimnazista; a nyakamba is kapcsolta azonnal, és összecsókolt. Elképedve néztem rá. Ha eladjuk az ékszerésznek, az még kiteszi a kirakatba, és Irma néni megismeri. Klárisgyöngy! Nincs egy tisztességes szoknyám. Lecsúsztam az öléből, úgy éreztem, ma este már nem tudom tovább tűrni a becézgetését.
Ott maradtam az asztal mellett, kötényemen, alul egy elmázolódott moslékfolt, csóré[1] lábam csupasz, a nyakamon ott piroslott a korall. Irma néni végignézett rajtam, megkérdezte, miben megyek az évnyitóra. Anyám sóhajtott: a gimnázium háromféle egyenruhát írt elő, nekem egyelőre még egy se volt meg. Kitért a válasz elől, hebegett valamit. Irma néni kis buta szemét megvilágosította az öröm. Tetszéssel kinyújtotta a lábát, összemérte az én pucér lábammal, aztán a rojtos asztalterítő védelmében lehúzta a cipőjét, és felpróbálta a szandálomat. Büszke és boldog lett, hogy egy kicsit még nagy is volt neki. Azt mondta anyámnak, ne vegye sértésnek, hiszen rokonok, első édes unokatestvérek, engem úgy szeret, mint a sajátját, s ha már ilyen sajátságos véletlen adódott, hogy egyforma a lábunk mérete, hadd küldhessen nekem cipőt az évnyitóra a magáéból, ő úgyis mindjárt megunja a cipőit, újat csináltat egyre-másra, a régiek meg csak ott aszalódnak a szekrényében. Ránéztem a lábára: finom sárga bőrcipő volt rajta, félmagas sarkú. Pici volt és cifra, mint valami játék. Anyám lesütötte a szemét.
Másnap kaptam egy pár fekete cipőt, gombok voltak az oldalán, és szürke antilopbetét. Fehér ruhában mentem az évnyitóra, pedig szeles, esőre hajló volt a szeptemberi délelőtt, az osztály sötétkék, előírásos egyenruhában feszített, még úgy is fáztak néhányan, összegombolták a kabátjukat. Én edzett voltam, mint egy kis medve, mentem morcosan a menetben a templom felé, billegtem a nyavalyás gombos cipőben. Az osztályfőnöknőm félrehívott, s azt üzente anyámnak: adjanak rám kislánycipőt, ne ilyen feltűnő, felnőttnek való holmit. Megérdeklődtem, ad-e az iskola mást helyette, erre megkérdezte a nevemet, és mikor meghallotta,
elpirult, többé nem bántott a cipővel.
Az intézetet az ükapám alapította, róla is volt elnevezve; úgy hívták: Encsy Mózes gimnázium. Alapítványi helyem volt benne, oda jártam a gombos cipőben.
Egy esztendő múlva kiderült, hogy Irma néninek a jobb lába egy fél számmal kisebb, mint a bal. Eleinte csak fájt a járás, később már csak sántikálni tudtam, aztán még azt sem. Anyám sírt, mikor esténként a lábmosásnál meglátta dagadt, összetört lábujjaimat. Akkor már négy pár cipőm volt, egyik kisebb és csodálatosabb formájú, mint másik. Mikor a néni meghalt, első érzésem a megkönnyebbülés volt: nem ad már többet cipőt. Anyám mindig azt képzelte, rám hagyja mindenét – ez a minden a lakás volt, a ruhák meg a berendezés –, de nem maradt végrendelete, hát az öccse összecsomagolt mindent, és elvitte helyettünk.
Átmentem Ambrushoz, és kivágattam a cipőm orrát. Akkoriban még nem volt divatos az orr nélküli lábbeli. Apám elsápadt, mikor hazamentem a csonka cipőben, a lábujjaim előremeredtek a foltozott harisnyából. Egy darabig így jártam iskolába is, aztán az osztályfőnököm szerzett egy pár cipőt valami egyházi juttatásból, és átnyújtotta egy mise után. Kezet csókoltam, megkérdeztem, mit kell érte csinálni. Attól fogva bejárhattam az internátusba, korrepetálni a harmadikosokkal.
[1] Meztelen.
