Egy különleges kapszulába zárt ápolónő. Egy kamu összeesküvés-elméleteket gyártó vlogger. Egy elveszetten kóválygó, nyugdíjas politikai káder. Észrevétlenül összefonódó sorsok. Réz András karcos hangú, humoros, szatirikus regénye a mind ködösebb múltról és a felénk settenkedő jövőről. Így volt, így lesz. Vagy nem.
A szerző használati utasítása a regényhez:
1. Ez egy szatíra. A nagyon-nagyon közeli jövőben játszódik, szinte már itt is van.
2. A szatírán még nevetni is lehet/szabad.
3. A regény meg nem történt események alapján íródott. Csak nem teljesen mentes a hasonlóságoktól...
4. Ha valaki a szatíra mögött érzelmes gondolatokat vél felfedezni, nem a véletlen műve.
5. A regény szerint remélhetőleg nem kell csodának történnie ahhoz, hogy megérezzük/megértsük, milyen szerteágazó szálak fűznek bennünket egymáshoz. Ha valaki mélyen hisz a magányban, ezt a tartalmat felkavarónak találhatja.
Réz András: Para (részlet)
Bevezetés a tartalomfejlesztésbe
B. Attilának hívnak, de ebből csak az Attila igaz. (Egyébként talán az sem.) Ha megmondanám az igazi nevemet, meg kellene, hogy öljelek. Jó, csak vicceltem. Bár mégis inkább megölnélek.
Ha kitudódik a nevem, azzal a szerződésem érvényét veszti,
én pedig bukom azt a pénzt, ami egy bankszámlán gyarapszik hétről hétre. Elég rendes pénz. Ha kézhez kapom, Amerikában fogom kezeltetni a kislányomat. De csak akkor kapom kézhez, ha a megbízó lezárja a szerződésem. Addig meg csak a számlakivonaton követhetem, mennyit fizetnek a munkámért. Hogy mikor jár le a szerződésem, azt viszont nem tudom. Az Összekötő minden kedden megjelenik, elmondja, mit akar a megbízóm, megmutatja a számlakivonatot, és elhúz. Semmi írás, semmi elektronikus nyom. Illetve valaminek csak lennie kell, mert a lakásom totálisan be van kamerázva, mikrofonozva. De lehallgathatatlan és kinyomozhatatlan. Állítólag.
Ha most egy tökös duplanullás ügynököt képzelsz magad elé, rossz nyomon jársz. A kovid alatt felszedtem pár kilót. Nyaralni sem voltam. Kivéve, amikor a Megbízó küldött el. Nem is nagyon lett volna miből nyaralni mennem. A szerződésemben van egy bekezdés, amely arról rendelkezik, hogy a Megbízó fizeti a mindenkori bruttó átlagbért, plusz a gyerektartás összegét – készpénzben. Pontosan már nem emlékszem, mert az én példányomat biztonsági okokból a Megbízó őrzi. És ebben van leírva az úgynevezett „prémium” is. Ez ad ugyanis értelmet az egésznek. Nem egészen két év alatt egy kisebb lakás ára gyűlt össze rajta. Egyébként az átlagbér tökéletesen fedezi az én átlag alatti életemet. A lakás egy ócska lyuk. A nagyanyám lakott itt, amíg – a lehető legszerencsésebb pillanatban – örökre el nem távozott. Na, ebben a mondatban két kínos fordulat is van. Az „örökre eltávozott” modoros megszépítése a halálnak, és készülő regényemben természetesen nem fordulhatna elő. A halállal kapcsolatosan szerencsés pillanatot emlegetni meg szemenszedett cinizmus. Pláne, hogy a nagyanyámról van szó, aki szeretett is, amíg megismert. Amikor meghalt, éppen a válásunk közepén jártunk. Arról viszont fogalmunk sem volt, technikailag hogyan válunk el ágytól-asztaltól, mert a lakás, amelyet Anita a nagyanyjától örökölt, s egykoron már egy leválasztást megért, további darabolásokra alkalmatlan volt. A helyiségeken való osztozkodást pedig Anita kategorikusan elutasította. Egyebek között azzal, hogy már a puszta jelenlétem is jóvátehetetlenül rombolhatja Aléna pszichéjét.
A békés egymás mellett élésre nem volt esély.
Továbbá arra sem, hogy valahol béreljek egy lakást vagy egy szobát, mert akkor éppen nem nagyon volt munkám. Tapintatosan fogalmazva: karrierem ereszkedő ágon volt. Pontosan fogalmazva: totális csőd. Akkor kerültem ereszkedő ágra, amikor az „őszi nagytakarítás” zajlott. A kormányzat úgy döntött, hogy a kulturális intézményekben új, megbízható, lojális emberekre cseréli le a korábbi vezetőket. Ezt egymás között csak „fertőtlenítésként” vagy „csótányirtásként” emlegették. Nem voltam vezető. Múzeumpedagógusként dolgoztam, de az új vezető minden „fertőzésgyanús” egyedtől meg akart szabadulni, hogy helyükre a saját megbízható, lojális embereit ültesse. „Járványügyi intézkedés”, mondta a főnök, és sajnálkozón széttárta a karját. Nem mintha sajnálta volna. Kirúgtak. Sok minden nem változott. Ugyanazt a munkát végeztem távmunkában – külsősként, feleannyiért. Amíg az újak bele nem tanulnak… Az újak aztán rájöttek: senkit nem érdekel, hogy beletanulnak-e, vagy sem. Szóval beköltöztem nagyi lakásába. Ahogy volt. Kitakarítottam, de a kiült fotel, az üvege fogyott kredenc és az öregszag maradt. A következő időszakról nincs mit mondanom. Anita a gyerektartást követelte, miközben én alkalmi melókból éltem. Hamburgerező, lektorálás, mosogatás, autómosás, ügyfélszolgálat. Ilyesmik. A kovid alatt a futárkodással próbálkoztam, de nem vagyok nagy bringás. Ez érződött is az általam kiszállított pizzák hőmérsékletén. Volt úgy, hogy hónapokig nem fizettem a gyerektartást. Nem volt miből. Anitának új állása lett, normális fizetéssel, szóval a gyerek nem nélkülözött. Orvosra viszont nem futotta. Igazi orvosra. Amikor megjelentek Aléna testén azok a fura izék, máris rohant vele a bőrgyógyászhoz, aki ránézett, és azt mondta: dermográfia. Azonnal utánanéztem a világhálón, de valami nem stimmelt. Ennek ugyanis az a lényege, hogy ha valami külső hatás éri a dermográfiás bőrét, az kipirosodik, megduzzad, és csak nagyon lassan tűnnek el a nyomok. Szóval, ha egy tompa tárggyal írsz vagy rajzolsz a bőrére, az vagy fél órán át ott marad. Túlérzékenység. Allergia. Aléna bőrén azonban olyan jelek mutatkoztak, amelyeket senki és semmi nem rajzolt oda. Aztán az állami rendelők lehúzták a redőnyt. 2024-re adtak időpontot. Anita minden elképzelhető alternatív szemfényvesztőnek megmutatta a gyereket. És ezek mind mondtak valami baromságot, és Anitára sózták a porokat, oldatokat, dél-amerikai gyomnövényeket, kristályokat, amuletteket… Még az a látó volt a legrokonszenvesebb, aki megállapította, hogy Aléna indigógyerek, és a jeleket tekintsük isteni áldásnak, mert azok a jelek egy kvantummező kivetülései. Ő nem adott ugyan semmiféle varázsszert, de közölte, hogy érdemes lenne negyedévenként megismételni az auravizsgálatot és az energiaszint-ellenőrzést.
Aztán megváltozott az életem. Felhívott egy pasas, hogy üljünk le egy beszélgetésre, mert talán tudna nekem valami munkát. Alig ismertem rá. A „fertőtlenítés” idején került a múzeumba. Tőle kaptam a külsős munkákat, amíg kaptam. De most tényleg nagyon másként festett. Nagyon divatos rövid zakó, precízen tervezett borosta, ménkű drágának tűnő karóra. Gratulált. Mindig is nagyra értékelte a munkámat. Az íráskészségemet. Aztán közelebb hajolt. „Ez a munka teljes titoktartást követel. Senkinek nem dumálhatsz róla. És még csak nem is utalhatsz rá.” Most éppen ezt a szabályt rúgom fel. Nem szaporítom a szót:
hivatásos troll lettem.
Kaptam egy gépet, amelyen minden előre be volt állítva, és trollkodnom kellett. Volt rajta egy ismeretlen alkalmazás, amely állandóan frissült, és megadta azokat a beszélgetéseket, felületeket, ahol dolgom volt. És az álneveket is. Pár hónapig csináltam. És még élveztem is. Valami különös erőt éreztem, amikor a nálam műveltebb és tudósabb emberek eszmecseréjét egyetlen jó mondattal vagy egy kétlépéses trükkel szét tudtam zúzni. Kiposztoltam például egy idézetet arról, hogy olyan nemzeti érzés nincs, amely nyerészkedésen alapszik, meg hogy az éljenzéstől nem leszünk jó hazafiak. Szerettek. Aztán gyorsan kiposztoltam, hogy a gondolatok a Mein Kampfból valók. És akkor elszabadult a pokol, én pedig hátradőltem a nagyi megviselt székén, és vigyorogtam. Mint a moziban, amikor a boltban vagány srácok és kigyúrt fekák sétálgatnak a polcok között, és belép egy nyeszlett faszi álarcban, kezében egy pisztollyal, és azt mondja: „Mindenki a földre!” És akkor szépen lefekszenek.
A borostás pasas, az Összekötő hetente jelentkezett, és egy borítékban átadta a munkadíjamat. Semmit sem kellett aláírni. Egészen addig, amíg új ajánlatot nem tett. Mert a Megbízó elégedett volt a munkámmal. És úgy gondolta, hogy vloggerként is jó lehetnék. Nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsam az ajánlatot. Meg nem is volt az olyan rossz. Ahogy már mondtam: átlagfizetés plusz gyerektartás kápéban, és egy számla, amelyre a prémiumot utalják. És ami egyszer majd az enyém lesz. A szerződést aláírtam. Előlegként kaptam egy vastagabb borítékot. A pénz mellett egy vouchert, mely szerint be voltam fizetve egy egyhetes all inclusive török tengerparti nyaralásra. „Sok meló lesz”, mondta az Összekötő, „töltődj fel egy kicsit előtte.”
Amikor hazaértem a nyaralásból, először azt hittem, eltévesztettem az ajtót. A lakás ki volt festve, az egyik fala zöldre, új bútorok kerültek be, és új számítógép. Még körülnézni se nagyon volt időm, mert – most először – meglátogatott az Összekötő. Azért jött, hogy megmutassa, mi micsoda a „stúdiómban”. Igen, ezt a szót használta. És hamarosan kiderült, hogy ez tényleg stúdió – bekamerázva, bemikrofonozva, és hogy a fal azért lett zöld, mert ez egy igazi greenbox, ahol majd a háttereket is meg tudom választani. A gépre telepítettek egy WALDO nevű programot, amely tényleg elképesztő. Az a lényege, hogy én a zöld fal előtt mozgok, beszélek, a WALDO pedig ezt az egészet átviszi egy avatárra. Nem egyszerű beállítani, mert az avatárt iszonyú sok elemből lehet összerakni. A testét, az öltözékét, a kellékeit, a nyelvét, a hangját. Később aztán ez könnyebb lett a DALL-E új verziójával.
Nem engem látnak, hanem az avatáromat, pontosabban valamelyik avatáromat,
mert ebből is akármennyit lehet szerkeszteni. Szóval ott volt Hollywood a nagyi lakásában. A tartalmat viszont nekem kellett szolgáltatnom. Az összekötő annyit azért elárult, hogy a prémiumomat a kattintások és követések száma alapján kapom, és külön prémium jár, ha sikerül – így fogalmazott – „a külpiacokra is betörnöm”, ami ugye nem lehetetlen, hiszen az avatárjaim a felhasználó nyelvén is képesek megszólalni.
Elképesztő lehetőség. Már évek óta írom – próbálom írni – a regényemet. A kiadókat nem érdekli. Ezzel a technikával viszont már szinte filmeket forgathatok, történeteket mesélhetek, másképpen. Újfajta epika. Ráadásul azonnali visszajelzéssel. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, de ma már olyan vagyok, mint Ságvári Endre, aki a második világháború idején komcsi ellenálló volt. Aztán végül lebukott, a csendőrök bekerítették, és halálos sebesülést szerzett a tűzpárbajban. A komcsi legendárium szerint amikor a haldokló Ságváritól a nevét kérdezték, azt felelte: „Harminckét nevem volt, találjátok ki, melyik az igazi.”
Az első avatárom Odysseus volt. Izmos csávó, aki arcra a fiatal Brad Pittet idézte. Összvissz egy ágyékkötőt viselt – alatta hatalmas farokkal. Pórázon vezetett egy kutyányi küklopszot, és néha az okoskütyüjét nyomkodta. Úgy terveztem, hogy Odysseus majd mindenféle érdekességeket mesél a különböző kultúrákról, és ehhez válogatok a hátterekből. Úgy terveztem, hogy elsőre majd a „hamburgi mércéről” mesélek, arról, hogy a listák társadalma miért is torzít. De Odysseus hiába ment Hamburgba, aztán Nápolyba és Cherbourg-ba, senkit sem érdekelt. Próbálkoztam a gasztronómiával. Ez az avatár Piroschka volt. Bukás. Bár amikor egy kicsit átrajzoltam Piroschkát, valami halvány érdeklődés már mutatkozott. Az új avatárnak ugyanis gigantikus mellei voltak, csak egy apró köténykét viselt, amely alatt elképesztően szőrös volt. Néha megfordult, és a hátsóját mutatta a kamerának, miközben a pastramiról mesélt. Elismerem, hogy ezt még elég nehezen mozogtam le, és nem tudtam, mit kezdjek a csöcseimmel. A következő héten elmondtam az Összekötőnek, hogy még nem érzem magam elég erősnek. Biztatott. Azt javasolta, hogy válasszak keményebb, megosztó témákat: homoszexualitás, antiszemitizmus, migráció, nemzeti önállóság, az iszlám térhódítása, terrorizmus, a liberálisok diktatúrája, alternatív történelem, új gyógymódok, rejtélyek… Még azt is felajánlotta, hogy a „srácokkal” készíttet nekem egy pár ütős avatárt, és átküldi. Néhány hét vergődés után két avatár beindult. Először az Emese, a buzik pörölye. Emese úgy nézett ki, mint egy walkür és Red Sonja keresztezése. Pörölye ugyan nem volt, de egy hatalmas páncélozott műfaszt lengetett. Már az első bejelentkezése – Miről ismerjük fel a buzikat? – is elsöprő siker volt, úgyhogy ezt heteken át folytatni kellett. A Buzivírus húszmillió fölött teljesített. Hatalmas vicc volt ez is. Arra épült, hogy egy titkos laboratóriumban a tudjukkik kifejlesztettek egy olyan vírust, amely megfertőzi az egészséges férfiakat, és homárt csinál belőlük. Örültem a sikernek, és az is világossá vált számomra, hogy a regényem, ha valaki hajlandó lenne is megjelentetni, ennek az érdeklődésnek jó, ha a tízezred részét képes elérni. Ugyanakkor pedig zavarban voltam, mert
a reakciók azt sejtették, hogy nem mindenki vette észre, ez csupán vicc.
Hasonlóan sikeres volt egy másik avatárom: Fityma. Fityma nagyon férfias, erős járomcsontú férfi. Öltözéke a honfoglaló magyarokat idézi. Jobb kezében karikás ostor, bal öklén sólyom ül. A fontosabb mondatoknál csattintottam egyet az ostorral. Az egész csupán viccnek indult. Viccsorozatnak. Fityma mindig azzal kezdte: „Van valamim, ami nektek nincs, zsidrákok”, aztán elmesélt egy zsidó viccet, persze valamilyen kontextusba ágyazva. Úgy-ahogy elketyegett, sok dolgom nem volt vele, mert a vicceket egyszerűen letöltöttem a világhálóról, az ostorcsattogtatást pedig nem volt nehéz lemozogni. Gondoltam, feldobom egy kicsit a dolgot. Elég hosszú lett, mert Fityma átment TEDx-előadóba. Elmesélte a zsidók történetét – tökéletesen újszerű változatban. Az egész arról szólt, hogy egy messzi-messzi galaxisban, a JHVH bolygón megoldást kerestek a súlyos bűnözők elhelyezésére. Ahelyett, hogy kivégezték volna őket, kerestek és sok fényévnyire onnan találtak egy bolygót, amely alkalmas volt arra, hogy az elítéltek életben maradjanak, de soha ne tudjanak hazatérni. Ez a fegyencbolygó a Föld, az elítéltek pedig a zsidók, akik a Földön ugyanúgy deviánsok, mint ahogy a JHVH bolygón is azok voltak. Na, ez őrült nagyot szólt. Folytatnom kellett. A folytatásban Fityma elmagyarázta, hogy a JHVH uralkodótanácsa már az első fegyencek – zsidók – áthozatalakor kiépített a Földön egy kvantumenergia-bázist, hogy teleportálással is ide tudják küldeni a bűnözőket. És ez a bázis a mai napig működik. Ezért van az, hogy bár a zsidókat a történelem során folyamatosan üldözték, ritkították, mégsem fogytak el. Jön a távolból a bűnöző-utánpótlás. Ezt már iszonyú sokan osztották meg, ezért Fityma még leleplezte a kvantumenergia-bázist is. Ez ugyanis a Pilis hegység alatt van nagyon mélyen. És amikor azt mondják, hogy ott van a Föld szívcsakrája, nem tévednek, mert ez egy számunkra ismeretlen, de roppant erejű forrás. Jó energia. És azért van olyan mélyen, hogy a zsidók ne férjenek hozzá, mert arra használnák, hogy visszatérjenek, és pusztulásba vigyék a bolygójukat. Hiszen itt, a Földön is ezen mesterkednek. És ha valaki elmegy a Pilisbe, és kellőképpen megvilágosodott személy, érezni fogja ennek a pozitív energiának a mélyből feltörő jótékony sugárzását. Felfoghatatlan siker volt. Nem győztem folytatni. Fityma aztán jól elmagyarázta, miért nem esznek disznót a JHVH bolygón, meg hogy a zsidók nyálában van egy enzim, amely az aranyat is oldja, meg azt is, miért van annyi világhírű zsidó zenész. Fityma feltárta, hogy a zsidók másként észlelik a rezgéseket, sőt, az általuk keltett rezgésekkel képesek manipulálni másokat. Ha ráadásul még abszolút hallásuk is van, meg tudják változtatni az anyagok szerkezetét. Ahol átvették a figurát, persze igazítottak rajta. Az amcsiknál Fitymából 4skin lett. Sok országban pedig a Pilis helyett a saját szent hegyük neve hangzott el. Óriási vicc volt.
Bekerült az év tíz legjobb konteója közé.
A visszhangja azonban nem volt egyértelmű. Voltak, akik durván nekimentek Fitymának, és követelték, hogy vegyék le a világhálóról mint antiszemita uszítást. Az internet őreit nem zavarta. Akkor éppen azzal voltak elfoglalva, hogy azokat tiltogassák le, akiknek kétségeik voltak a vírus okán hozott intézkedések jogosságával vagy a vakcinázással kapcsolatban. Biztos, ami biztos, gyorsan csináltam egy új avatárt. Ő lett dr. Dornbusch, az Univerzum-felügyelő Intézet tudósa, aki leszögezte, hogy Fityma (4skin, Vorhaut, PrePuzio) elmélete csupán egy vicc, és nevetni kellene inkább rajta. Dr. Dornbuschnak azonban nem volt sikere, pedig nagyon jó fazon volt, leginkább a német expresszionista film megszállott tudósaira emlékeztetett. Meg egy kicsit Christopher Lloydra. Töröltem. A Mirrorista viszont még mindig jól működik. Ő egy migráns terrorista, akit Sacha Baron Cohen Boratjáról mintáztam. Mirrorista törve beszél minden nyelvet. Pontosabban szólva ő nem is nagyon beszél, csak átkozódik és fenyegetőzik. Lényegében a teljes magyar káromkodáskincs sűrűsödik benne. A más nyelvű változatai ezért egy kicsit színtelenebbek. Így is nagyot szólt, mert minden értelmezhető mondata az Európai Unió ellen irányult. Százezrek tiltakoztak, és ez csak növelte Mirrorista követőinek a számát.
Szóval az én történetem sikertörténet. De nem leplezhetem le magam. Egy kövérkés, nap nem látta faszi vagyok, aki csak nagy ritkán dugja ki az orrát a nagyanyja lakásából – a stúdiójából –, és még a volt feleségének és a kislányának sem mondhatja el, hogy ő nem egy lúzer, és hogy egy szép napon, amikor a szerződése lejár, más lesz az élet. Most egy finomabb történeten dolgozom, A csodák földjén. Az avatárom itt egy bajszos bácsi lesz népviseletben. Talán háromszéki öltözetben. A botjára támaszkodva mesél, néha megpödri a bajszát. Jó lett volna, ha pipázik is, de a dohányzást azonnal letiltják minden felületről. Az első története egy székely kislányról szól, akinek megjelent Rafael arkangyal, megérintette, és másnap a családja azt látta, hogy a bőrén veres rovásírással kiütközött a székely himnusz.
Lakatos Regina szeretné kideríteni, hogy hol van
Amikor magamhoz tértem, az volt az első gondolatom, hogy ezt biztos az a hülye picsa művelte velem. A Főnéni. Aztán enyhült a kábulat. Persze hogy baromság. A Főnéni rühell engem, de azért nem kábítana el. Kirúgna. De már eddig is kirúghatott volna. De nem rúg ki, mert úgysem talál ápolónőt a helyemre. Már most is kettő helyett dolgozom. És bizonyos fokig meg is értem a Főnénit, mert én sem vagyok egy egyszerű eset, és kibaszottul nem tudom tartani a pofám. És beleártom magam olyasmibe is, ami nem az én dolgom. Azon is pattogott, hogy a mosdóban megjavítottam a csapot, merthogy nem az én dolgom. Persze hogy nem az én dolgom, de a köcsög karbantartók két héten át nem tudták megjavítani. Erre én vettem egy csapbetétet – a saját pénzemen! –, fogtam egy kulcsot, és két perc alatt megcsináltam. Ja, a karbantartók mosták kezeiket, nem kapták meg a digitális munkalapot, anélkül meg nem dolgozhatnak. Na, ezek nem is dolgoztak. Tökre más itt minden, mint a megyeiben volt. Ez az első szuperkórház. Itt még a szeméttárolóban is van két lélegeztetőgép. Szuperdrága volt. Mert a pénz fele a Pereputty zsebébe ment. A maradékból azért maradt még szupertechnikára. Itt minden digitális, még a takarítók is ilyen kurva drága kütyüket kaptak, és abban kell aláírniuk, ha felmosták a klotyót. Aztán lepittyegik a budi kódját. Mondjuk, ettől még szaros marad a csésze. De azt senki nem nézi meg. A konyhán is kütyüvel dolgoznak, de a kaja pontosan olyan ehetetlen, mint tíz éve. Gondolom, ahhoz már valami szuperkomputer kellene, hogy ne egy kockasajt meg egy vizes zsemle legyen a vacsora. Hét-nyolc éve lehetett, amikor a megyeiből felhoztak bennünket egy fővárosi kórházba, hogy megmutassák a hiperfasza számítógépes rendszerüket. Hogy lássuk a jövőt. Nagyon vicces volt. A csajok persze ott is halálra gürizték magukat, és akkor még rájuk pakolták a számítógépes nyilvántartást. Állandóan a gépekhez futkostak, mert abba kellett írni mindent. Mondták, hogy ez hamarosan megváltozik, mert minden nővérnek lesz saját kütyüje. Betegpittyegető. De azért érdekes volt. És ott gondoltam rá először, hogy mi lenne, ha lenne gyerekem. Épp a szülészeten szambáztunk, és az egyik csajszi egy bébit tolt a babaszállító kocsiban. Nagyon szép baba volt. Tiszta volt a bőre, és – nem tudom, hogy mondjam, mert tudom, hogy marhaság – átszellemült a tekintete. És – a karszalagról leolvastam – szép volt a neve is: Aléna.
Na, mi már kütyüzünk, mert digitális kórlap van, amire vagy feltöltik az adatokat, vagy nem. Vagy működik a wifi, vagy nem. És ha rendszerhiba van, na, az rendesen betesz mindenkinek. A múltkor nagyviziten ott állt a csapat a beteg körül, és a Fődoki megkérdezte: „Hogy érzi magát, kedves Bakonyi Sándor?” És akkor nagy csend lett. Kurva nagy csend, mert női kórteremben voltunk, és az ágyon Évi néni feküdt, akit természetesen már nem lehet lenénizni, mióta jött ez az új szabályozás, hogy a beteg méltóságát nem tiporhatjuk lábbal.
Na, erre újra leolvasták Évi néni karszalagjának a kódját, de a rendszer ragaszkodott Sanyi bácsihoz,
akit már jó egy hete elbocsátottunk. De a rendszer már csak ilyen. Egy olyan vállalkozó csinálta, aki ilyet még nem is látott. Viszont a Pereputtyhoz tartozott. A programot lopta valahonnan, és egy csapat számítógépes rabszolgával átíratta. Nem kamuzok. Amikor idekerültem, a beteg nevét még a „munkadarab megnevezése” rovatba kellett beírni. Na, kivételesen nem pofáztam bele, így aztán olyasmi történt, amire itt még nem volt példa: a Fődoki megvizsgálta a beteget, kikérdezte, és döntött a gyógyszereiről is. Valaki elrohant egy darab papírért és tollért, hogy feljegyezze, mert annak nem lett volna sok teteje, hogy Sanyi bácsi digitális kórlapjára vezessék fel. Az, hogy a Főnéni nem tud velem kijönni, más történet. Mert a nagy pofám ellenére ő pontosan tudja, hogy húzós ló vagyok, és ha tovább bent kell maradni, én nem szoktam az órára mutogatni. És az én betegeimet meg lehet nézni. Ha „baleset” történik, azonnal kipucolom őket, úgy szúrom be a branült, hogy észre sem veszik. Beszélgetek velük, figyelek, hogy fel legyen töltve a telefonjuk, legyen mindig friss vizük. És az sem érdekelt, hogy a végén lesz-e boríték a zsebben. Leszartam, amikor betiltották a borítékot a kovidhiszti kellős közepén. Mondjuk, az orvosokkal más volt a helyzet. Megdobták őket egy jelképesnek nem nevezhető mennyiségű zsével. Egypáran ugyanúgy tolták tovább, mint addig. Az okosabbja meg számolgatott. Ha többet műt, tovább rendel, akkor is ugyanannyi a fizetése, akkor meg minek erőlködjön? A beteget leszarták. Ahogy a Fejedelem is. A főigazgató. Ő az oltáskampányt tolta ezerrel. Meg a medikákat. Pedig majdnem bekerültem vele a tévébe. Engem választottak ki, hogy beoltsam. Előtte elmentem a fodrászhoz, hogy jól nézzek ki. Nem mintha olyan lepukkant lennék, de azért más a kamera előtt. Szerintem azért választottak engem, mert olyan nagyon fiatal már nem vagyok, szóval a Fejedelmet nem lehetett hírbe hozni velem. Ja, meg szóltak, hogy a köpenyem ne legyen nagyon rövid, mert a Fejedelem arra nagyon gerjed, és olyankor dadog. De azért jól nézek ki, és még nem felejtettem el mosolyogni. Igaz, ez a maszk alatt nem látszott. Bár a felkészítésen majdnem elröhögtem magam. A vakcinás ampullába sóoldatot töltöttek, és mutatták, hogy majd úgy kell tartanom, hogy a címke jól látszódjék. A Fejedelem féltette a tyúkszaros életét. Aztán a végén a szurit kivágták. Nem lettem tévésztár. Mit is akartam mondani? Ja! Szóval a Főnéni nem hülye, csak azt nem képes elviselni, hogy néha tanácsokat adok az orvosoknak. Meg neki. Túllépem a hatáskörömet.
De hogy a picsába ne lépném túl, ha látom, hogy félrediagnosztizálnak valakit?
Hogy ezt honnan tudom? Egyrészt ugye én több időt töltök a betegekkel, mint az orvosok. Másrészt meg… Na, ez a másrészt egy kicsit bonyolult, meg hosszú is. De ha már úgyis be vagyok zárva ebbe az… akármibe, akár el is mondhatom.
Anyum szerint az egész attól volt, hogy én nem rendesen születtem, hanem a földrengés rázott ki engem belőle. Na, most ez vagy így volt, vagy nem. Földrengés az volt. Az biztos. Mint a halál. Meg az, hogy tényleg furcsa gyerek voltam – mások szemében. Én semennyire sem éreztem magam furcsának. Azért tartottak furcsának, mert észrevettem dolgokat, amiket mások nem. Etettem a csirkéket az udvaron, és szóltam anyumnak, hogy mindjárt kifut a tej a konyhában. Beszaladt. Éppen jókor. Meg észrevettem, hogy a szomszéd bácsi kocsijának lapos a kereke. Pedig nem is láttam. Éreztem. Szóval voltak dolgok. Az már felső tagozaton volt, hogy az énektanárnő felfedezte: abszolút hallásom van. Ez azért volt vicces, mert közben tök szarul éneklek. Elkezdtek vizsgálgatni. Kiderült, hogy passzív abszolút hallásom van, és kibaszott magas az IQ-m, akármilyen rossz tanuló vagyok. Volt egypár balhém is. Hatodikban például nagyon elvertem egy srácot. Akkor már mellyesedtem, ő meg a suli mögött elkezdett csöcsörészni. Az ofő behívatta anyumat. Én meg hallgatóztam. „Jó eszű kislány, de jól fel van vágva a nyelve. A magatartása tűrhetetlen. Eszébe jut valami, felugrik, mondja. És állandóan azon agyal, hogy mi igazságos, és mi nem. És ha valami nem tetszik neki, harcol. Nem tudja visszafogni magát. A jegyei is azért rosszak, mert felelés helyett vitatkozik. A tankönyvvel, a tanárokkal. Néha meg azt érzem, szándékosan hibázik, nehogy a jó tanulók közé kerüljön.” Volt ebben igazság, de nem tudtam mit kezdeni vele.
Ilyen voltam. Idomíthatatlan.
Passz. Hetedikben jött meg a mensim. Anyum rendesen felvilágosított. Tartott vagy öt percig, mert aztán kezdődött a kedvenc sorozata. Nekem bőven elég volt, mert azért nagyjából már mindent tudtam. De nem nagyon értettem, mi történik velem. Mert addig ugye észrevettem dolgokat, de onnantól ez az érzékelésem kezdett élesebb lenni. Megpróbálom elmesélni, de más mesélni, más megélni. Kezdtem rájönni, hogy én valami megmagyarázhatatlan módon olyan rezgéseket érzékelek, amilyeneket a többiek nem. Ráadásul ezek a rezgésminták megmaradtak ez emlékezetemben. Vegyük a szippantós kocsit. Miért pont a szippantós kocsit? Mert ez jutott eszembe. Mert feltűnő. Lepukkant roncs. Legalábbis nálunk ilyen volt. Büdös, mert gázolajszaga van, csöpög belőle a szar. És van egy rezgésmintája. És azt akkor is felismered, ha két utcával arrébb megy. Még azt is, hogy tele van vagy üres. Világos? A mosógép tökre másképp rezeg, ha bugyik vannak benne, mint ha törülközők. Gondolom, ez valahogy összefügghetett az abszolút hallásommal. Én voltam a kindertojásrázó. Mert a kindertojásban voltak összeszerelős játékok, meg voltak a figurák. Víziló, béka, teknős, törpe, már nem emlékszem. És gyűjtötték a figurákat. Mondjuk, én a szerelőset szerettem. És volt az, hogy ha megrázzuk a tojást, akkor érezni lehet, hogy egy darab van-e benne, vagy több. Na, én halálbiztosan megmondtam. De ez nem nagy kunszt. Másokkal is van úgy, hogy megérzik, benne van-e a kulcs a zárban, vagy hogy a busz, amin ülnek, le fog-e robbanni… Csak nálam ez erősebben kijött. Ha megálltam egy ház előtt, meg tudtam mondani, hányan vannak otthon. Ha elém tettek két lezárt dobozt, megmondtam, melyikben mi van. Nem úgy, mint egy Uri Geller, meg nem is vagyok én látó, de valahogy érzékelem a tömegét annak, ami a dobozban van. Meg az anyagát. Vicces volt az egész, de ugyanúgy nem vettem hasznát, mint az abszolút hallásomnak. Akkoriban anyum már állandóan rágta a fülemet, hogy mi szeretnék lenni. Mert nyolcadikban már tényleg el kellett dönteni, hogy merre tovább. Javultak a jegyeim, de az sejthető volt, hogy nem lesz belőlem ügyvéd vagy orvos. Meg aztán anyum egyedül nevelt, anyagilag nem bírta volna. Azt viszont mindennap elprédikálta, hogy egy jó szakma aranyat ér. Én meg mindenféle faszságot válaszoltam. Hogy elmegyek gázszerelőnek vagy szobafestőnek, esetleg kamionsofőrnek. Ő meg noszogatott, hogy legyek inkább zongorahangoló, ott legalább hasznát veszem a hallásomnak. Aztán a legjobb barátnőm, Panni jelentkezett a veszprémi egészségügyi szakközépbe. Gondoltam, nekem az is jó, és legalább nem leszek egyedül. Anyum rábólintott. Ő csak annyit akart, hogy legyen szakmám is, érettségim is, és ne segédmunkás legyek, mint ő. Azzal neki semmi baja nem volt, hogy ápolónő legyek. Az orvosi vizsgálaton majdnem elbuktam a buzgómócsing orvos miatt. Nem mintha bármi bajom lett volna, de elbüszkélkedtem neki azzal, hogy abszolút hallásom van. Na, akkor elkezdett vizsgálgatni. És én már akkor is ilyen vigyori voltam, és amikor vigyorogtam, manóképem lett. Aztán később megértettem, hogy a doki valószínűleg Williams–Beuren-szindrómára gyanakodott. A lényeg az, hogy felvettek, másodikban még a koleszba is. Nem volt egy luxusélet, de én bírtam. Például azt, hogy anyummal csak hétvégenként kellett együtt lennem. Nem mintha nem szeretném, de kurvára fárasztó tud lenni. És már akkor sem volt könnyű vele. Amúgy meg nincs baj anyummal. Lassan hatvan lesz, de jól néz ki. Mindig is olyan apró, formás nő volt. Azt mondják, hasonlítok rá. Ja. Nekem is rövid egy kicsit a lábam, de mellem-seggem rendben van. És a négy ikszből egyet letagadhatnék. Nem mintha le akarnám tagadni. Megdolgoztam érte, bassza meg! Szóval nem anyummal van a baj, hanem azzal, hogy oda született, ahova. Egy átlagos faluba. Ma már biztosan nem falu, hanem minimum nagyközség, vagy talán város.
Inkább város, mert már van körforgalom, térkő meg turulmadár. Meg átnevezés.
Amikor ünnepekkor hazaugrok, anyum mindig mesél a helyi politikáról. Legutóbb azon rugóztak, hogy át kellene nevezni a Gagarin utcát, mert az ukránok nem veszik jó néven. De kurvára nem tudták, mire. Először az volt, hogy legyen Kisboldogasszony utca. De a polgi kapott egy fülest, hogy a Pereputty Pálffy Fidél utcát szeretne. Aztán egy újabb fülest, hogy a szovjetek nem örülnének, ha Gagarint törölnék. Akkor meg elkezdtek keresni egy másik szovjetet. Találtak egy írót, valami Rodzajevszkijt, aki ugyan nem volt ukrán, de legalább harcolt a bolsik ellen. Abban viszont nem tudtak megegyezni, hogy kell írni a nevét. Ezeknek elmentek otthonról. Anyum meg nem tud elmenni sehova. Lassan rakosgattam össze, mitől is olyan elcseszett az élete. Először azt hittem, apum miatt van az egész. Hogy elhagyott bennünket. És hát a gyermekét egyedül nevelő anya, meg a magány, meg az apámfüle… De attól még pasizhatott volna. Legyeskedtek körülötte a férfiak, lett is volna alkalmas köztük, de ő, szegénykém, kitalált magának egy szerepet. Hogy ne az legyen, hogy apum csak úgy lelépett… Úgy gondolta, hogy ha már egy faluban mindenki mindenkiről tud mindent, még azt is, amit nem, majd ő kitalál magának egy történetet. Mert már akkor is állandóan a tévét nézte. És azt találta ki, hogy ő egy hős özvegye lesz. Tudom, röhejesen hangzik, de ha belegondolok, mennyi kamuval tömik a fejünket, már nem is tűnik akkora baromságnak. Először csak titokzatoskodott. Beszélt összevissza. Hogy apum megint németbe ment dolgozni, meg hogy majd mi is megyünk utána… Aztán elkezdte bonyolítani… Hogy apum titkos megbízással ment németbe, és ott volt, amikor lebontották a berlini falat… És hogy látta is őt az egyik híradófelvételen. És azért nem jöhet haza, mert a kommunista titkosszolgálatok vadásznak rá. Tiszta hülyeség volt. Mint egy fos tévésorozat. De becuclizták. Akkor igény volt az ilyesmire. Olyan rohadtul nagy igény, hogy anyumat majdnem díszpolgárnak választották, de megfúrták, merthogy bagóhiten élt apummal. Azt viszont kész tényként fogadták el, hogy apum szabadságharcos, talán már csak volt szabadságharcos, mert a kágébé biztosan kinyírta. Anyumnak semmi haszna nem volt belőle. Illetve dehogynem, mert ez az egész valami méltóságot adott neki. Csak hát egy kicsit túltolta a csórikám. Lassan kezdte elhinni a saját sztoriját. De mostanra ez a szappanopera egy kicsit bebüdösödött, mert újra spanolunk a szovjetekkel, a faluban meg attól fosnak, hogy ha anyum története kitudódik, nem kapunk tőlük gázt, és akkor nem lesz mivel fűteni. Amikor odahaza voltam, a vegyesboltban, amit most valami nemzeti közértnek vagy minek hívnak, odajön egy öreg picsa, és a fülembe súgja, hogy jobb lesz, ha anyum meghúzza magát, mert ha kitudódik, hogy apum a németeknek dolgozik, nem kap közmunkát.
Szóval a kolesz igazi megváltás volt, mert nem kellett naponta végighallgatnom a magyar 007-es ügynök történetét, ami ráadásul állandóan változott. Szabadság volt, meg csóróság, a csajokkal nagyokat marhultunk, pasiztunk. A suli is elviselhető volt, nem kellett beleszakadni. A nyári kórházi gyakorlaton meg én voltam a legjobb. Pedig az nagy történés. Ott válik el a szar a májtól. A csajok többségéről az első héten kiderült, hogy ez nem fog nekik menni. Jött egy jópofa doki, elviccelődött velünk. Emlékszem, azt mondta, „a betegen van vagy fél tucat nyílás, ahol meg nincs, oda mi csinálunk”. Mindenki röhögött. Aztán amikor azzal szembesültek, hogy mi jön ki ezekből a nyílásokból, és mit kell beléjük tolni, kiborultak. Én nem. Én csak locsolgattam a medikusokat, mert ezek se nagyon bírták. Na, gondoltam, majd ezekből is faja orvospincér lesz, aki csak dumál, hajlong, és elteszi a borítékot. Amikor harmadikos voltam, a nyári gyakorlaton már én tanítgattam őket, mert ezek a nyuszik még egy szubkutánt se mertek beszúrni. Én meg már intravénásat is adtam be, bár nem lett volna szabad vizsga nélkül, de már mindenki tudta, hogy nekem kezem van ehhez. Én még életemben nem durrantottam szét vénát. Mert érzékem van hozzá.
Mintha a bőrük alá látnék.
Olyan, mint az MRI. De mégsem olyan. Meg a rezgések… Nem beszéltem róla senkinek. De örültem, hogy valami hasznát veszem. Most viszont semmi hasznát sem veszem. Ez a cella, amiben tartanak, egy totális süket szoba. És az a vicc, hogy nem csupán hangszigetelt, hanem olyan, mintha valami rezgéscsillapító anyagba lenne ágyazva. És csak annál a zsilipszerű akárminél érintkezik a világgal, ahol a kaját, ruhát beadják. És ott is csak percekre. Szóval valami kapszulában vagyok. És ennek valamennyire önfenntartónak kell lennie. Szerintem valami alagút csatlakozik rá. Ezen jön be a víz, ezen keresztül cserélik az akkumulátorokat, szívják le a szennyvizet, és ha végeztek, leválasztják.
Mint egy sci-fiben. De ez nem díszlet, és ha nem díszlet, nem lehetett olcsó… A filmekben ilyen kapszulába szokták zárni az űrlényeket, a mutánsokat… A valóságban meg… Nem tudom… A dühöngőket elég lenne lekötözni, leszedálni… A vírusok leszarják a rezgéscsillapítást. A marslakóknak, gondolom, szétlövik a valagát. Azt hiszem, ezt az akármit egy olyan lénynek építették, aki érzékeli a rezgéseket, és valakik éppen ezt nem akarják. Nem lepne meg, ha a bejáratnál a névtáblára az lenne kiírva:
Lakatos Regina
Fotó: Bach Máté
