Az ötéves Madison Culver Oregon állam vad és zord téli erdejében tűnt el, amikor a szüleivel karácsonyfáért indultak. Bár a hatóságok semmire sem jutnak, a szülők nem adják fel, és felfogadják az eltűnt gyerekek előkerítésére szakosodott magánnyomozót, Naomi Cottlet. Ő az utolsó reményük.
Naominak mintha valamilyen különleges képessége lenne: mintha valamilyen rendkívüli lelki kötelék kapcsolná őt össze a kiszolgáltatott, eltűnt gyerekekkel. Hiszen ő maga is volt: elveszett lélek, aki hivatásában keres megnyugvást.
Az ambíciózus detektív elszántan veti bele magát a nyomozásba, hogy a kiszámíthatatlan hóviharok és halállal fenyegető gleccserek ellenére a kislány nyomára bukkanjon. Az erdő titkot rejt, és Naomi meg akarja fejteni ezt a titkot, hiszen minden alkalommal, amikor valakit sikerül megmentenie, a saját lelkéből is megment egy darabot...
Rene Denfeld regénye egyszerre érdekfeszítően izgalmas és szívszaggatóan fájdalmas. Ahogy a New York Times írta róla: Grimm-mesékbe illően sötét és komor erdők mélyén szembesülünk azzal, milyen élmény szembenézni a halállal, és miként jelentheti a túlélést a képzelőerő és a fantázia.
Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? (részlet)
Az apró sárga ház egy üres utcában állt. Élettelennek látszott, de Naomi ezt már megszokta. A fiatal, törékeny alkatú anya, aki ajtót nyitott neki, jóval idősebbnek tűnt a koránál. Az arca fáradt volt, és nyúzott.
– A nyomkövető – mondta.
A szófán ültek az üres nappaliban. Naomi a hintaszék mellett megpillantott egy stósznyi gyerekkönyvet. Biztosra vette, hogy a gyerekszoba érintetlen: pont úgy nézett ki, ahogy a lakója hagyta.
– Sajnálom, hogy nem találtuk meg magát korábban – mondta az apa. Egy fotelban ült az ablak mellett, és a kezét dörzsölte. – Mindent megpróbáltunk. Egész idő alatt…
– Még egy jósnőhöz is elmentünk – tette hozzá a fiatal nő fájdalmas mosollyal.
– Azt mondják, ha eltűnt gyereket kell megtalálni, nincs jobb magánál – jegyezte meg a férfi.
– Nem is tudtam, hogy vannak nyomozók, akik erre szakosodtak.
– Szólítson csak Naominak.
A szülők végigmérték: erős testalkatát, napbarnított kezét, amitől nem volt idegen a munka, hosszú, barna haját, lefegyverző mosolyát. Fiatalabb volt, mint amire számítottak – még nem töltötte be a harmincat.
– Hogyan tudja megtalálni őket? – kérdezte az anya.
Naomi ragyogó mosollyal felelt:
– Úgy, hogy ismerem a szabadságot.
Az apa pislogott. Láthatóan olvasott róla meg az ügyeiről.
– Szeretném látni Madison szobáját – szólalt meg Naomi, miután letette a kávéscsészéjét.
Az anya ment elöl, az apa a nappaliban maradt. A konyha sterilnek látszott. Egy ódivatú kerámia keksztartó porosodott magányosan, domború hasán felirat: Nagyi sütötte. Naomi azon tűnődött, mikor járt itt utoljára a nagyi.
– A férjem szerint vissza kellene mennem dolgozni – mondta az anya.
– A munka sokat segít – felelte Naomi gyengéden.
– Képtelen vagyok visszamenni – közölte az anya, és Naomi pontosan értette. Hogyan mehetne el otthonról, amikor a gyereke bármelyik pillanatban hazajöhet?
Az ajtó a tökéletes szomorúság szobájára nyílt. Nagy ágy, rajta Disney-mintás takaró. Képek a falon: repülő kacsák. Madison szobája – hirdette az ágy fölötti táblácska. A kis könyvespolc mellett egy nagyobb íróasztal állt, tele tollakkal és filcekkel.
Az asztal fölött egy olvasási feladatsor lógott, rajta az óvónő megjegyzése: Szuperül olvasol. Minden könyv mellett, amit Madison elolvasott, arany csillag díszelgett – egészen addig a téli napig, amikor eltűnt.
A helyiségnek poros, áporodott szaga volt – egy olyan helyiségé, amelynek évek óta nem volt lakója.
Naomi odalépett az asztalhoz. Madison egy rajzon dolgozott. Naomi látta maga előtt, amint ceruzával a kezében a papírlap fölé hajol, majd felpattan és kirohan a kocsihoz, amikor az apja türelmetlenül hívja. A rajz egy karácsonyfát ábrázolt, telis-tele vörös díszekkel. Négyen álltak mellette: egy anya, egy apa, egy kislány meg egy kutya. A családom – állt a rajz alatt. Szokásos gyerekrajz volt, nagy fejű pálcikaalakokkal. Naomi tucatnyi ilyen rajzot látott már hasonló hálószobákban. Minden egyes alkalom egy-egy késszúrás volt a szívébe.
Felvett egy asztalról egy vonalas füzetet, és belelapozott az esetlen, de zsírkrétával gazdagon illusztrált bejegyzésekbe.
– Korához képest nagyon jól fogalmazott – jegyezte meg Naomi. A legtöbb ötéves firkálni alig képes.
– Okos lány – felelte az anya.
Naomi kinyitotta a szekrényt. A polcok tele voltak színes pulcsikkal és agyonmosott pamutruhákkal. Azt már tisztán látta, hogy Madison kedvelte az élénk színeket. Naomi megfogta az egyik ruha ujját, aztán egy másikét. A fejét csóválta.
– Mindegyik felfeslett – jegyezte meg.
– Mert állandóan tépkedte a varrást, minden ruháján. Amíg fel nem feslett a cérna – mondta az anya. – Próbáltam leszoktatni róla.
– Miért?
Az anya elhallgatott.
– Már nem is tudom. Mindent megtennék…
– Tudja, hogy Madison nagy valószínűséggel már nem él – mondta szelíden Naomi.
Az volt a tapasztalata, hogy sokkal könnyebb, ha egyszerűen kimondja. Különösen akkor, ha ilyen sok idő telt el a gyerek eltűnése óta.
Az anya megdermedt.
– Ezt nem hiszem el.
A két nő egymással szemben állt. Nagyjából egyidősek lehettek, de Naomi arca szinte kicsattant az egészségtől, míg az anyáét meggyötörte a félelem.
– Valaki elragadta tőlünk Madisont.
– Ha valaki elrabolta, és sikerül megtalálnunk, Madison nem lesz ugyanaz a kislány, mint aki előtte volt. Ezt is tudnia kell – közölte Naomi.
A nő ajka remegni kezdett.
– Hogyan fogjuk visszakapni?
Naomi tett egy lépést előre. Olyan közel állt a nőhöz, hogy a kezük majdnem összeért. Volt valami csodálatos a szemében.
– Úgy, hogy szüksége van magukra.
Naomi először azt hitte, nem fog odatalálni, jóllehet a szülők pontosan leírták, hogyan jut oda, még a koordinátákat is megadták. A hóeke nyomában az út latyakos volt, a szélén az odatolt hókupacok magasodtak. Kétoldalt végtelenül terpeszkedett a táj: sötétzöld, hósapkával borított örökzöldek, fekete sziklák és fagyott, fehér hegycsúcsok. Órák óta úton volt már, magasan a Skookum Természetvédelmi Terület erdejében, távol a várostól. A táj kemény volt, brutális. Vad, háborítatlan vidék, tele szakadékokkal és gleccserekkel.
Valami sárga villant fel: egy sárga szalag maradéka lengedezett egy fa törzsén.
Miért itt álltak meg? Ez a semmi közepe.
Naomi óvatosan kiszállt a kocsiból. A levegő tiszta volt, és metszőn hideg. Mély, megnyugtató lélegzetet vett. Belépett a fák közé, egyenesen a sötétségbe. Bakancsa talpa alatt csikorgott a hó.
Elképzelte a családot, amint egy napot töltenek azzal, hogy idáig autóznak a karácsonyfáért, majd haza. Megállnak frissen sült fánkért a Stubbed Toe Creek nevű apró faluban. Aztán a kanyargós, havas úton egyre magasabbra jutnak. Hogy megtalálják azt a duglászfenyőt, amelyik csak az övék.
Akkor is mindent hó és jég borított. Látta maga előtt az anyát, amint a kezét a kocsi légfúvója elé tartja, mialatt a kislány a rózsaszínű télikabátjában a hátsó ülésen ül. Az apa végre úgy dönt – miután feltehetően elege lett abból, hogy egyedül kell döntenie –, hogy ez a megfelelő hely. Leparkol. Kiveszi a csomagtartóból a fejszét, háttal áll feleségének, aki a fák közé gyorsan beszaladó kislányukat követi…
Egy szempillantás alatt történt az egész – legalábbis ezt mondták neki. Madison Culver az egyik pillanatban még ott volt velük, a másikban meg már nem.
Ameddig tudták, követték a nyomait, de hamarosan havazni kezdett – elég erősen –, és miközben egymásba kapaszkodva haladtak előre, a nyomok egyszerűen eltűntek.
Mire felálltak a keresőcsapatok, akkora hóvihar kerekedett, hogy elzárta az utakat. A kutatást néhány héttel később tudták csak folytatni, amikor az utakat megtisztították. A helyiek semmit sem hallottak, semmit sem láttak. Tavasszal egy holttestkereső kutyát küldtek az erdőbe, de nem talált nyomot. Madison Culver eltűnt, testét feltehetően beborította a hó, vagy ragadozók tüntették el. Ilyen sokáig senki sem maradhat életben az erdőben. Különösen nem egy ötéves kislány rózsaszínű télikabátban.
A remény csodálatos dolog, gondolta Naomi, amint felnézett a magas, szótlan fákra, és mélyen beszívta a hideg levegőt. A munkája legszebb része az volt, amikor erőfeszítéseiért cserébe visszakapott egy életet. A legrosszabb pedig az, amikor csak fájdalmat és szomorúságot.
A kocsiban belebújt egy pár új hótalpba, és elővette a hátizsákját. A fején meleg sapka volt, a testét vastag dzseki védte a hidegtől. A kocsija csomagtartója tele volt mindenféle terepre alkalmas ruhával és felszereléssel: a sivatagtól a hegyeken át egészen a városig. Minden, amire csak szüksége lehetett, a keze ügyében volt.
A városban egy kedves barátjának a házában lakott. Ott tartotta az aktáit, feljegyzéseit, még több ruhát és az emlékeit. Ám Naomi igazi élete az úton zajlott, munka közben. Különösen az ilyen helyeken, mint ez itt. Elvégzett túlélő- és különböző kereső- és nyomkövető-kurzusokat, de mindig a megérzéseire hagyatkozott. A legveszélyesebb vadont is biztonságosabbnak érezte, mint egy belülről bezárt szobát.
Pontosan ott kezdte, ahol Madison eltűnt – magába szívta a környéket.
Nem valami terv szerint állt neki a keresésnek, sokkal inkább úgy kezelte a területet, mint egy állatot, amivel megismerkedik: megtapogatja a testét, minden porcikáját, próbálván megérteni a formáját. Ez egy hideg állat volt, egy kiszámíthatatlanul viselkedő állat, éles, különös és veszélyes részekkel.
Beért a fák közé, és alig pár méter után eltűnt mögötte az út. Ha nincs nála az iránytűje, és nem hagy maga mögött lábnyomokat, pillanatok alatt eltévedt volna. A magas fenyők szinte összeértek a feje fölött, kis híján eltakarva az eget. Itt-ott a napsugarak áttörtek a lombokon, megvilágítva a földet. Naomi most már értette, milyen könnyen el lehet itt veszni pár pillanat alatt. Több olyan esetről is olvasott, amikor valaki eltévedt, és egy ösvénytől pár száz méterre halt meg.
Ősöreg fák alkották az erdőt, a hólepte földön pedig – meglepő módon – alig voltak faágak. A hó mintegy szobrokat alkotva gyűlt fel a vöröses fatörzsek körül. A talaj szelíden emelkedett és lejtett – egy kisgyerek könnyedén eltűnhetett bármelyik irányban anélkül, hogy észrevették volna.
Naomi mindig azzal kezdte, hogy megpróbálta megszeretni a világot, amelyben a gyerek eltűnt.
Olyan volt ez, mintha óvatosan kifejtett, kibogozott volna egy összecsomósodott gombolyagot. Egy buszmegálló, ami egy buszsofőrhöz, majd egy gondosan hangszigetelt pincéhez vezetett. Egy esőcsatorna, ami egy megáradt folyóhoz vezetett, partján a szomorúság várakozott. Vagy a leghíresebb ügyében, amikor egy nyolcéves, az iskola menzájáról eltűnt kisfiút talált meg három méterrel lejjebb, az éjjeliőr által kialakított titkos pincebörtönben, egy tönkrement bojler mögött. Addig senki sem tudott a helyiség létezéséről, amíg Naomi elő nem kerítette a tervrajzokat.
Minden hely, ahonnét eltűnt egy gyerek, egy kapu volt.
Ahogy egyre beljebb haladt az erdőben, egyszer csak eltűntek a fák, és Naomi egy mély, fehér szakadék szélén találta magát. A túloldalon emelkedő hegyek szédítő magasságba nyúltak. A távolban egy megfagyott vízesés olyan formát öltött, akár egy támadni készülő oroszlán. A hó fehérbe öltöztette a fákat, a mennyország egyfajta látomását jelenítve meg.
Március van már, gondolta Naomi, de még mindig fagyott minden.
Elképzelt egy elveszett ötéves kislányt, aki remegve bolyongott a végtelennek tűnő erdőben.
Madison Culver három éve tűnt el. Most nyolcéves lenne – feltéve, hogy életben maradt.
