Vlagyimir Putyin Oroszországa az elmúlt években összehangolt akciók egész sorozatát indította azzal a céllal, hogy kiterjessze a hatalmát és meggyengítse a Nyugatot - elég csak az amerikai választások befolyásolására, a szélsőséges politikusok támogatására vagy az Ukrajnában zajló háborúra gondolni. De hogyan kezdődött mindez, és kik állnak a folyamatok hátterében?
A Putyin emberei az orosz elnök szűk körének eddig ismeretlen történetét beszéli el: hogyan élte túl a KGB-hez köthető csoport a Szovjetunió összeomlását, miként tett szert óriási vagyonokra, nyerte vissza pozícióját, és milyen események hatására vált először az orosz, majd a világpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé. A szerzőnek, Catherine Beltonnak sikerült eljutnia az elmúlt húsz év legfontosabb kulcsfiguráihoz, az egykori bennfentesekhez, akik jól tudják, mi zajlik a Kreml áthatolhatatlannak tűnő falai mögött. Az ő beszámolóik alapján egy kegyetlen, pókháló finomságú rendszer rajzolódik ki, amely embereket emelhet a magasba vagy taszíthat a mélybe, dollármilliókat tüntethet el nyomtalanul, és egész nemzetek sorsát alakíthatja a saját érdekei szerint.
Sz. Bíró Zoltánnal, Oroszország-szakértővel, a Putyin Oroszországa című könyv szerzőjével beszélgettünk emlékezetpolitikáról, hatalmi játékokról és felemelkedéstörténetről.
Belton egyedülálló részletességgel megírt munkája dermesztően izgalmas összefoglaló, amely segít megérteni, milyen erők formálják korunk legjelentősebb politikai változásait.
Catherine Belton: Putyin emberei (részlet)
Az újdonsült vallási buzgóság nagyrészt csak máz volt. Oroszországban az egyház és az állam egyesülése csak egy újabb lépés volt a demokrácia maradványait felszámoló úton; azáltal, hogy az uralkodó elit visszakanyarodott az ortodox értékekhez, újabb felhatalmazást éreztek arra, hogy ellehetetlenítsék mindazokat, akik az ő rendszerükön kívül működnek. „Ez az ortodox talibán – mondta Ljudmila Naruszova, Putyin egykori mentorának, Anatolij Szobcsaknak az özvegye. – Olyan, mintha visszamentünk volna a középkorba. A vallást használják arra, hogy meggyengítsék az alkotmányt, és korlátozzák az orosz állampolgárok alapvető jogait.”
Putyin belső körében Jakunyin és a többiek már régóta készültek erre a taktikai lépésre.
Amikor Jakunyin beállt a KGB-hez, arra az osztályra került, ahol a disszidensek, a melegek és minden másképp gondolkodó ellen vették fel a harcot. Most ugyanazokat a módszereket alkalmazták, hogy beszivárogjanak a nyugati politikába. A Családok Világkongresszusával való kapcsolat remek lehetőséget teremtett Putyin embereinek, hogy eljussanak az Egyesült Államok konzervatív jobboldalához. Jakunyin például közeli kapcsolatba került Dana Rohrabacherrel, azzal a republikánus kongresszusi képviselővel, aki arról volt ismert, hogy gyakran Putyin pártját fogta, míg Malofejev és Serge de Pahlen a kongresszuson Rand Paullal barátkozott össze, azzal a republikánus szenátorral, akinek libertariánus édesapja, Ron Paul a Tea Party mozgalom megalapításához adta az inspirációt.
Ezeket a taktikákat megint csak a szovjet időknek azokból a forgatókönyveiből vették elő, amikor a KGB ügynökei beférkőztek az Egyesült Államok atomellenes mozgalmaiba,
és csatlakoztak a vietnámi háború ellen szervezett tüntetésekhez. Csak most Putyin szövetségesei a primitív populizmust, a bevándorlókkal és a kisebbségekkel szembeni sztereotípiákat lovagolták meg. Márpedig ez az üzenet sokaknak imponált, akik úgy érezték, hogy a globalizáció és a multikulturális trendek térhódítása számukra nem hozott semmit, és nosztalgiával gondoltak vissza azokra az időkre, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt – e csoport létszáma pedig a 2008-as pénzügyi válság után, amely tovább mélyítette a szakadékot szegények és gazdagok között, folyamatosan emelkedett.
De azt még Jakunyin is elismerte, hogy amit ő a „civilizációk csatájának” nevezett, valójában nem más, mint a régi geopolitikai csatározás új köntösben. A tét most is ugyanaz, mint a hidegháború idején, Oroszország vagy a Nyugat legyűri a másikat. „Ha korábban két ideológia állt szemben egymással, nevezetesen a kommunizmus és a kapitalizmus… akkor tulajdonképpen ma is két eszmerendszer feszül egymásnak: a hagyományokra épülő humanista társadalom, illetve a totális konzumerizmus. Én azt nem vitatom – tette hozzá –, hogy Oroszország ezt a csatát arra használja, hogy helyreállítsa korábbi globális pozícióját. Természetesen az eszmék csatája mindig az állampolitikában érhető tetten, és jó, ha az egy konkrét célt követ. De szeretnék visszautalni Putyin müncheni beszédére… – mondta, mert képtelen volt megállni, hogy felhozza azt a pillanatot 2007-ből, amikor Putyin először tárta fel a világ előtt, hogy a KGB-klánja milyen mély sérelmeket hordoz a lelkében a Nyugattal szemben: a NATO-bővítés egészen Oroszország határáig, a rakétavédelmi rendszer telepítése Romániában és Lengyelországban, valamint a különböző színű forradalmak egész sora, amelyek az egykori szovjet tagköztársaságokat a Nyugat felé fordították. – Putyin nyíltan elmondta, hogy mi aggasztja Oroszországot. Nem titkolózott. Nem küldte ő sehová az orosz titkosszolgálatokat… Ő maga állt ki, és azt mondta: »Nézzétek, gyerekek, ez az, ami nekünk nem tetszik. Ez az, ami szerintünk igazságtalan.« Ezután a többiek kiközösítették, mondván: nem közéjük való. Érti?”
Ez volt tehát a magyarázat Oroszország egyre növekvő aktivitására,
ezért akarta a Kreml mindenáron megosztani és szétzúzni a Nyugatot, hogy alapjaiban megváltoztassa a hidegháború után kialakult világrendet.
Putyin helyet kért Oroszországnak a globális biztonság felett őrködők asztalánál, de úgy érezte, hogy nem vették komolyan. Míg Barack Obama valóban nyitott Oroszország felé, amikor Dmitrij Medvegyev volt az elnök, az Egyesült Államok kormánya Putyinnal és az embereivel szemben sokkal távolságtartóbban viselkedett, mintha azt remélték volna, hogy így visszaminősíthetik őket az elmúlt rendszer szintjére. Putyin meg volt győződve róla, hogy az Egyesült Államoknak benne volt a keze azokban a tüntetésekben is, amelyek személy szerint ellene irányultak, amikor visszatért az elnöki székbe.
A müncheni beszédében Putyin figyelmeztette a Nyugatot, hogy jobban tenné, ha odafigyelne Oroszország, India és Kína növekvő gazdaságára. A Nyugat viszont mindig is úgy tekintett Oroszország gazdaságára mint egy erőforrás-alapú, elmaradott valamire, amely képtelen akár csak megközelíteni is a nyugati termelékenységet. Csakhogy aki ezen a szemüvegen keresztül nézte Oroszországot, az nem vette észre Putyin állambiztonsági embereinek rövid távú céljait. Ugyanis őket nem különösebben izgatja az ország állampolgárainak gazdasági jóléte, nekik annyi bőven elég, ha a gazdaság olyan szinten működik, hogy ők megtarthassák a hatalmat, és ezt a hatalmat globális szintre is kiterjeszthessék.
Oroszország GDP-je ekkor már elérte az 1,6 billió dollárt, Putyin KGB-s emberei pedig ennek legalább a felét kiszórták az offshore bankszámláikra.
Ez volt az, amit Jakunyin szeretett időnként tisztázni, noha ő azért volt annyira óvatos, hogy ennél valamivel finomabban fogalmazott. Elmondott egy történetet arról is, hogy elnökségének első napjaiban Putyin és a belső kör tagjai találkoztak Zbigniew Brzezinskivel, aki a hidegháború idején az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Ő említette nekik sajnálkozó fejcsóválások közepette azt a sok milliárd dollárt, amit az orosz elit tengerentúli bankszámlákon tartott. Brzezinski ekkor tette fel a híres kérdését, hogy ha az a rengeteg pénz a Nyugat bankszámláin áll, akkor úgy mégis kinek az elitjéről beszélünk? – utalva ezzel arra, hogy Oroszország valójában a Nyugat ellenőrzése alatt áll. Az oroszok teljesen kikeltek magukból, amikor ezt meghallották, ráadásul egy hidegháborús harcos szájából. De most, tette hozzá Jakunyin csendesen, „fordult a kocka”. Ugyanis annak a pénznek a nagy része most már Putyin embereinek kezében van.
Egyes kommentátorok szerint
a Panama-akták kiszivárogtatása többek közt Putyin haveri körének bankszámláiról volt az, amiért Putyin úgy döntött, hogy beleavatkozik a nyugati politikába.
De úgy tűnik, ők nem látták át a dolog lényegét. Putyin KGB-s embereinek harca a Nyugattal sokkal korábban kezdődött. Már az előtt készültek rá, hogy a Szovjetunió összeomlott, amikor a KGB egyes részlegei próbálták átmenteni hálózataikat a piacgazdaságra való átállás utáni időkre, és ezek voltak, akik később hatalomra segítették Putyint.
„Bush bejelentette, hogy a hidegháborút a Nyugat megnyerte. Kész – mondta Jakunyin. – Ha pedig ők győztek, ők diktálhatnak, nem igaz? Csak aztán kiderült, hogy nem mindenki hajlandó ezt a rendet elfogadni. Putyin próbálkozásait élből elutasították. Ma ennek a rövidlátó nyugati politikának isszuk a levét mindannyian.” Az Ukrajnába történő [2014-es] bevonulás után Oroszországgal szemben életbe léptetett szankciók pedig csak tovább rontottak a helyzeten, tette hozzá. „Maga elég jól ismeri az oroszokat. Gyakran előfordul, hogy lusták vagyunk, sőt nem vetjük meg a piát sem. És képesek vagyunk addig szurkálni magunkat, míg a vér is kiserken a bőrünk alól. De ha külső fenyegetést érzünk, akkor nemtől és kortól függetlenül mi visszavágunk. Ez a génjeinkben van. A szankciók erősebben összekovácsolták az orosz társadalmat, mint a Kreml bármilyen kampánya. Miért kellene ölbe tett kézzel tűrnünk, hogy leköpködnek minket? A szankciók életbe léptetése felért egy hadüzenettel.”
