Egy Spanyolországban élő pap váratlanul azt a megbízást kapja, hogy térjen vissza Japánba és derítsen fényt egy titokzatos sorozatgyilkosságra. A pap, akit korábban a szigeten szenteltek fel, de egy fiatal helyi lánnyal kötött kapcsolata miatt száműzték, most fiatalkora helyszínét látogatja újra. A nyomozáshoz testőrt is kap egy vidéki szamuráj fiának személyében. David B. Gil, a kortárs spanyol irodalom egyik prominens alakjának legújabb könyve a Nyolcmillió isten, ami egyszerre vegyíti a történelmi regény és a modern thriller elemeit. Olvass bele!
David B. Gil: Nyolcmillió isten (részlet)
Ford. Tapolczai Pál
Martín Ayala a szolgálati kijáraton át hagyta el a püspöki rezidenciát, arcát pedig a csuklyájával rejtette el. Az este hűvöse emlékeztette rá, hogy a tél még nem múlt el teljesen, s míg körbenézett, a tenyerébe lehelt. Már évek óta távol igyekezett tartani magát a Társaság ügyeitől; annyi szál kötötte az iskolai közösség világi életéhez, hogy egyes toledóiak még azt sem tudták róla, hogy a jezsuita rend tagja. A tartományfőnök levelét azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, s bármennyire is próbára tették a türelmét az ehhez hasonló ügyek – főleg akkor, amikor a rendtársainak olyannyira ínyére való titokzatoskodás közepette kerültek elé –, azt be kellett ismernie, hogy mégis ébresztettek benne némi kíváncsiságot.
Abbéli eltökéltségében, hogy az estének minél hamarabb véget vessen, elindult Orgaz gróf egykori rezidenciája, egy hatalmas, régi házakból álló épületegyüttes felé, ami a székesegyháztól nem túl messze helyezkedett el, és amit a Társaság néhány évvel azután vásárolt meg, hogy megvetette a lábát Toledóban azzal a szándékkal, hogy iskolát vagy templomot építenek a helyére – a döntés még nem született meg. A lakóházak a zsidónegyed tőszomszédságában álltak, így Ayala a Caleros-negyed keskeny kaptatóin át a Salvador tér felé vette az irányt.
Véglegesen bezárt üzletek sokaságát hagyta a háta mögött: a zsidókat száműző rendelet ellenére még maradt egy-egy héber felirat az ószeresek boltjain, az ékszerüzleteken, a kovácsműhelyeken, a zálogházakon és a kocsmákon.
Az alcanái kereskedelmi központhoz érve az éjszaka magányában úgy tűnt, mintha a területet csak árnyak és macskák népesítenék be.
A város szívében tátongó üresség megmagyarázhatatlan nyugtalanságot keltett benne. Ha hitt volna a rossz előérzetekben, Ayala azt mondta volna, hogy egy ilyen fogta el őt; összehúzta hát magán a köpenyét, és folytatta az útját.
A macskakövek fokozatosan megfogyatkoztak, és a kavicsossá váló út egy maréknyi düledező ház mellett ért véget. A helyet egykor körbevevő falból már csak egy kősor maradt, melynek magassága alig érte el egy póznáét; az Orgaz grófok régi toledói rezidenciáját maga a város nyelte el; a zsidónegyed és az új kereskedelmi központ közé szorulva már alig állt a lábán.
Ayala belépett a kísérteties épületegyüttesbe, és a központi udvarba ment, mely egy magából hányingert keltő szagokat párologtató kút köré épült. Körbenézett, szemügyre vette a házak lerombolódott tetőit és a súly alatt beomlott homlokzatokat, miközben azt kérdezte magától, hogy mit keres ezen a helyen. A tartományfőnök levele nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire fontos, hogy diszkrét legyen, de nem szolgált magyarázattal arra vonatkozóan, hogy mit várnak el tőle. Mielőtt még sötétebb gondolatok szállták volna meg, észrevette, hogy az egyik ház zsalugáterei mögül gyenge fény szűrődik ki. Félretette az aggodalmát, és az egyetlen használható ajtóhoz ment. Mivel nem hallatszottak ki hangok, elege lett az elővigyázatosságból, benyomta az ajtót, és átlépte a küszöböt.
Két férfi várta őt a házban, mindketten a jezsuiták fekete köpenyét viselték.
Egyiküket, aki hátratett kézzel állt, mintha nem sokkal azelőtt körbejárkált volna, jól ismerte: Aurteneche atya volt az, a Toledóban élő jezsuiták legidősebbike. A másik kiléte azonban, aki a helyiséget bevilágító lámpás mellett ült, teljes rejtély volt a számára.
– Ayala atya – üdvözölte Aurteneche, amint meglátta, hogy belépett –, köszönjük, hogy eljött. Tudjuk, hogy a helyzet nem mindennapi, ám hamarosan megérti majd, hogy nem volt más választásunk.
– Jó estét, Aurteneche atya – válaszolta a jövevény, miközben lehúzta csuklyáját, hogy szemügyre vegye az ismeretlen jezsuitát.
– Ő itt Escrivá atya, Mercurian atya koadjutora Rómában. – Az idős ember nagy tisztelettel mutatta be társát, annak ellenére, hogy a férfi vagy húsz évvel fiatalabb volt nála.
A Társaság fő elöljárójának egyik ad providentiam asszisztense, akit azért küldtek Rómából, hogy egy gyertya fényénél tárgyaljon vele, mondta magában Ayala. Mi értelme van ennek?
– Kérem, foglaljanak helyet – nyújtotta ki feléjük nagy és inas kezét Escrivá.
Míg a római küldött az asztal közepére csúsztatta a lámpást, ők leültek a vele szemben lévő két, még üres székre. Ahogy Ayala a kezét az asztal lapjára tette, megérezte a fa elkorhadt állagát; nem csodálkozott volna, ha bármely pillanatban hamuvá porlad szét az ujjai között.
– Mondja, Ayala atya – kezdte a küldött –, mivel foglalkozik a fordítóiskolában?
Ayala habozott egy pillanatig, megpróbált rájönni, hogy mindez miért lehet lényeges.
– Van néhány tanítványom, kéziratokat fordítok, mások fordításait javítom…
– És mely nyelvekkel szokott dolgozni?
A fordító gyanakvóan pillantott oldalra.
– A portugállal, az olasszal… A latinnal és az ógöröggel is, természetesen…
– És a japánnal.
Ayala átható tekintettel nézett rá.
– Igazság szerint már évek óta nem fordítok arról a nyelvről…
– De van, aki azt mondja, hogy nem felejtette el. Ahogy azt is, hogy még mindig ír és olvas rajta; lehetőleg a saját cellájában, hogy elkerülje a kíváncsiskodókat, és megspórolja a magyarázkodást.
– Az olyan magyarázkodást, mint most ezt, így akarja mondani. – Ayala hangja kissé kihívóan csengett, ami pillanatnyi riadalmat keltett az idős Aurtenechében.
A küldött elmosolyodott.
– Igaz, hogy tagja volt Xavéri Ferenc első japán missziójának?
– Igaz.
– Ez majdnem harminc éve volt. Nagyon fiatal lehetett akkoriban.
– Tizennyolc éves voltam, amikor Malakkába érkeztem, hogy csatlakozzam Xavéri Ferenc atya expedíciójához – erősítette meg Ayala –, és tizenkilenc, amikor 1549-ben, Nagyboldogasszony napján partra szálltunk Kagosimában.
– Egy még felderítésre váró, kietlen földön… Miért akart Xavéri Ferenc egy ilyen fiatal embert a missziójába?
– Xavéri Ferenc atya azt kérte a burgosi kollégiumtól, hogy küldjenek neki egy betűvetésben ügyes novíciust… Valamiért rám esett a választás. Az atyának meggyőződése volt, hogy minél fiatalabb az ember, annál nyitottabb az elméje, és annál könnyebben tanul, főképp nyelveket és nyelvjárásokat.
– És nem is tévedett – jelentette ki Escrivá –, hisz ön készítette az első japán szótárt és nyelvtant.
– Én és Da Silva atya – pontosított Ayala. – Később pedig Juan Fernández atya bővítette ki, és látta el javításokkal.
– Hány évet töltött az ottani misszióban?
Ayala hátradőlt a székében, hogy arcát eltávolítsa a rajta táncoló fénytől.
– Majdnem húsz évet. Egy egész életet. – A hangjából úgy tűnt, mintha elkomorult volna. – Maga Xavéri Ferenc szentelt pappá Japánban.
– Engem azonban arról tájékoztattak, hogy önnek nem az evangelizáció volt az elsődleges feladata. Igaz ez?
Ayala Aurtenechére vetette pillantását.
– Megmagyarázná, hogy mire megy ki ez a kihallgatás?
– Legyen szíves, válaszoljon a koadjutor kérdéseire! – kérte az idős jezsuita.
A fordító ismét előrenézett, kezeit pedig kinyújtva az asztalra tette, így leplezve a vállaiba álló görcsöt. Várt egy pillanatot, mielőtt válaszolt volna.
– Xavéri Ferenc, később pedig az őt a misszió élén követő Cosme de Torres atya is azt kérte tőlem, hogy minden erőmmel a nyelv megtanulására és a helyiek megismerésére összpontosítsak, valamint foglaljak írásba mindent, amit megtudtam, és ami a Társaság segítségére lehet abban, hogy jó kereszténnyé váljanak. Nem róttam tehát az országutakat, és nem prédikáltam falvakban, a munkám azonban igenis a hittérítéshez kötődött.
– A könyvtárból végzett evangelizáció a hittérítés egy igencsak kényelmes módja – mosolyodott el Escrivá atya. – Ne vegye sértésnek! Pontosan ez teszi önt nagyon értékes személlyé a jelenlegi helyzetben.
– Mit akar ezzel mondani?
– Luís Fróis szerint ön sokkal inkább volt tudós, mint pap. Részletekbe menően tanulmányozta azt a hitetlen országot. Azt is mondhatnánk, hogy nincs a Társaságban senki, aki önnél jobban ismerné azokat a barbárokat.
– Nem barbárok – ellenkezett Ayala. – Legalábbis nem kevésbé barbárok, mint amennyire mi annak tűnhetünk az ő szemükben.
– Mindenki barbár, aki nem Krisztus hitében él, Ayala atya. – A római küldött előhúzott valamit a köpenye alól. – És ha nem hisz nekem, olvassa el ezt a levelet!
Escrivá az asztalra csúsztatott egy negyedrét hajtott papírlapot, amit Ayala némi bizalmatlansággal vett a kezébe. Az olasz nyelvű levelet a japán misszió vezetője, Francisco Cabral írta alá.
Everard Mercurian atyának, a Mi Urunk Kegyelméből a Jézus Társasága generálisának, Rómába.
Küldemény a Fülöp-szigeteken keresztül.
Japán tatományfőnök-helyettesétől.
Jól tudom, hogy a Generális Atyának nem áll módjában, hogy minden egyes misszió belső ügyeivel külön foglalkozzon, ahogy azt is tudom, hogy néhány hónapon belül partra száll nálunk a kegyelmességed által küldött Alessandro Valignano vizitátor atya, hogy amennyire csak lehetséges, hozzájáruljon a keresztény hittérítés szent feladatának sikeréhez. Azonban az itt kialakult vészhelyzetet tekintve, és annak reményében, hogy Valignano atya nem veszi majd rossz néven, hogy közvetlenül önhöz fordulok, értesítenem kell, hogy súlyos tragédiák érik a Társaság testvéreit e sátáni szigeteken.
Mert bár sok testvérem állítja azt Rómában, hogy itt nagyon tiszteletre méltó dolgokat látott, a valóság az, hogy az itteni emberek nem szeretik Istent, és megvetik törvényét, és így van ez azóta, hogy Xavéri Ferenc e földre lépett.
De még neki sem, akit útjain kövekkel dobáltak meg, és még így is volt hite ebben az Istent megvető népben, neki sem kellett olyan szerencsétlenségekkel szembenéznie, mint amik most történnek velünk.
Tudnia kell, hogy az elmúlt július tizedik napján az Oszaka városában található rendházunkban holtan találták Luís Mendes testvért. Olyan kegyetlenséggel végeztek vele, hogy holttestét a Társaság tagjai csak az alapján tudták azonosítani, hogy ki hiányzott közülük. Az eset nagy bánatot és félelmet váltott ki a közösségben. Azt hitték, hogy ennél rosszabb már nem történhet, amikor nyolc nappal később ugyanolyan állapotban leltek rá az oszakai Pomba atya és a szobáját rendben tartó japán segédje holttestére.
Anélkül, hogy tudtuk volna, ki követte el e gonoszságokat, az Oszaka térségét irányító uraságokhoz fordultunk, Fróis atya pedig Nobunaga király közbenjárásáért folyamodott. Azonban, ahogy azt már mondtam, ez a nép nem becsüli az idegeneket, s bár kaptunk tőlük néhány támogató szót, nem tettek sokat a további szerencsétlenségek elkerüléséért, mert épp Nagyboldogasszony napján, amikor már minden készen állt, hogy megemlékezzünk arról, hogy Krisztus szava megérkezett erre a földre, a granadai Gonzalo Sánchez atyát a tanabei rendházban holtan találták. Tanabe ugyanazon a parton található, mint Oszaka, ám több mérfölddel keletre, de a gyilkosság módja teljesen a szegény Mendes és Pomba megölésére emlékeztetett.
Bár a két hely távol van egymástól, azok, akik látták a holttesteket, bizton állítják, hogy a gyilkosságokat ugyanaz a személy követte el.
Kiszolgáltatott helyzetünket figyelembe véve ekkor arra kértünk engedélyt a part mentén élő uraságoktól, hogy testőröket fogadjunk Manilából és Új- Spanyolországból, Nobunaga király azonban megtagadta, hogy bármilyen idegen fegyveres Japán földjére lépjen. Az elmúlt napok szenvedései okozta kétségbeesés és a szent engedelmesség arra késztet, hogy támogatásért esedezzem. Kérem, küldjön hozzánk Rómából egy legalább két inkvizítorból álló testületet egy olyan személy kíséretében, aki jól ismeri ezt a népet és ezt a földet. Fróis atya szerint nincs alkalmasabb e feladatra Martín Ayala atyánál, aki megítélése szerint nyilvánvalóan a legjobban beszél japánul, és képes megérteni az itteni emberek gondolkodásmódját. Ezek a küldöttek talán a Szent Gondviselés segítségével képesek lesznek fényt deríteni a tragédiákra, a tettes leleplezése után pedig maguk a japán uraságok tudnak majd igazságot szolgáltatni saját törvényeik szerint.
Ayala felnézett a levélből. Némileg lesújtották a benne elbeszélt események.
– Ezt a levelet Nagaszakiból küldték hat hónappal ezelőtt – mondta Escrivá, miközben újra magához vette a papírlapot. – Két hete érkezett Rómába. Természetesen nem tudjuk, hogy mi minden történhetett az azóta eltelt időben.
– Teljesítik a kérését? – kérdezte Ayala komoly hangon.
– Cabral atya jó ember, akinek borzalmas körülményekkel kell szembenéznie – válaszolta a küldött –, nincs kétség afelől, hogy megfontolta a kérését, ám nem tudja, hogy a Társaság milyen helyzetben van Rómában.
– Mit akar ezzel mondani?
– A helyzetünk Kelet-Indiában bizonytalan. Főképp a ferences és a domonkos szerzetesek gyakorolnak nyomást a pápára, hogy engedélyt kapjanak a prédikálásra Malakkában, Kínában és Japánban.
Úgy tűnik, nem elégednek meg azokkal a szerencsétlenségekkel, amiket a Nyugat-Indiákon okoztak.
– Vagyis? – tudakolta Ayala, akiben ismét megütközést keltettek az egyházat felőrlő politikai nyavalyák.
– Vagyis a Szentatya előtt nem adhatjuk jelét a gyengeségünknek – jelentette ki az asztalon áthajoló Escrivá. – Ha Rómában tudomást szereznének ezekről a történésekről, sokan arra a következtetésre jutnának, hogy a helyzet kicsúszott az ellenőrzésünk alól. Inkvizítorokat küldenének, méghozzá főleg ferenceseket, akik nem haboznának arra használni ezt a tragédiát, hogy kijelentsék: a Társaság munkája végzetesnek bizonyult. Száműznének minket, hogy ferencesek vegyék át a helyünket, ön pedig jól tudja, hogy a barátok nem szállhatnak partra Japánban. Maga Xavéri Ferenc ismételte el számtalan alkalommal: azt a földet nem lehet úgy evangelizálni, mint az indiánokét. Nem tennének mást, csak lerombolnának mindent, amit korábban sok jó ember felépített.
„Pontosan – gondolta Ayala –, évtizedek munkája veszne kárba.” Ahogy a jezsuiták is elveszítenék a Kína és Japán közötti, jól jövedelmező selyemkereskedelem feletti ellenőrzést.
– Tehát a generális atya nem teljesíti a japán misszió kérését?
– Nem ezt mondtam. Ön egyedül fog útra kelni, erről pedig semmilyen esetben sem szerez tudomást senki a Társaságon kívül. A generális atya személyes küldötteként utazik majd, menlevelét a kongregáció állítja ki, és maga Mercurian látja el pecsétjével.
– Egy ilyen irat nem sok hasznomra lesz ott, nem nyitja meg előttem egyetlen kastély vagy palota kapuját sem.
– Valódi tekintélyt ad azonban a Társaság testvéreinek szemében, és erkölcsi tekintélyt a barbárokkal szemben. Ön Róma küldötte lesz, ennek pedig bőven elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy azok a királyocskák a lábai elé boruljanak.
Ayala felsóhajtott. Az emlékeit lecsendesítő, egyszerű és visszavonult élet a végéhez ért; be kellett látnia, mint a közeledő viharral szembesülő, nyílt tengeren hajózó tengerésznek, hogy nincs menekvés. Egy dolgot azonban még el akart mondani.
– Tudja, hogy száműztek a misszióból?
Míg Aurteneche atya meglepetését leplezve, lopva nézett rá, Escrivá tagadólag intett a fejével.
– Ne legyen ennyire szigorú önmagával szemben, Ayala atya! Tudomásom van róla, hogy önnek, mint az egyik legrégebb óta ott szolgálónak, azt tanácsolták, hogy hagyja el a missziót, ön pedig bölcsen elfogadta a javaslatot. Most pedig azt remélem, hogy ugyanezzel a bölcsességgel egyezik bele a visszatérésébe.
Így borult mindenre a feledés fátyla, és így nyert minden bocsánatot. Ayala beleegyezően bólintott.
– Remek – állapította meg a küldött elégedetten. – Két héten belül útra kel Sevillából. Az Indiákra tartó flottához csatlakozva a kasztíliai tengeri útvonalon keresztül jut el a lehető leghamarabb a japán partokig. Az Úr legyen önnel, mert csak maga tehet azért, hogy ne veszítse életét többé senki, aki az Ő nevét szolgálja azokon az istentelen szigeteken.
Fotó: Wikipédia
