Az opioidválság idején, a klímakatasztrófa egyre fenyegetőbb árnyékában egyszer csak megszűnik a táborok közti politikai konszenzus, és Amerika-szerte eluralkodik a káosz. A viták heves erőszakba csapnak át, felfegyverkezett, a vélt igazság nevében cselekvő csőcselék járja az utcákat. Eközben a tinédzserek előbb csak Amerikában, majd a világ többi részén is sorra öngyilkosok lesznek, és olyan mém-üzeneteket hagynak hátra, amelyeket csak ők képesek értelmezni. A piacokat nem érintik a vérengzések: az olyan szupergazdagok, mint Ty Oliver, továbbra is élvezik az életüket magángépeiken a lángok felett. Miután elveszíti a lányát, Ty beadja a fiát, Simont, a Lebegj Szorongáskezelő Központba, hogy ott dolgozza fel nővére tragikus halálát. Simon itt találkozik a Próféta nevű fiúval, aki halaszthatatlan, rejtélyes küldetésre hívja: egy fiatal lány megmentésére, akit egy milliárdos tart fogva. Simon hamarosan fura bajtársakkal körülvéve találja magát, és lehetetlent nem ismerő útjuk az egész nemzetre hatással lehet.
Noah Hawley regénye nagyívű szépirodalmi thriller korunk Amerikájáról, ami a legsötétebb zugokban is rátalál a kiolthatatlan fényre. Felejthetetlen, életteli szereplői és szélesvásznú mozifilmként pörgő, vonneguti cselekménye időtlen művé teszi a Himnuszt.
Noah Hawley: Himnusz (részlet)
Fordította Sepsi László
A Nadir család
Íme, itt vannak, Amerika jövője. Előbb külön-külön, majd mind együtt.
Brooklyn, PS 29 általános iskola. Emelkedett, csendes unalom, közkeletű nevén a gyerekek előadóestje. Csütörtök, este hat óra. Az iskola hangversenyterme olyan, akár egy kápolna, felekezethez nem kötődő szent hely, ahol a felnőttek összegyűlnek, hogy hódoljanak ígéretes ifjaik előtt. Zongora, zongora, tánctársulat, hegedűn cincogott Mozart, illetlen popballada, vörös hajú bűvész. 2009 áprilisát írunk, és beszakadt a részvénypiac. A szülők összecsukható székeken ülnek, igyekeznek kellő időre megszabadulni a munkából ide autózás alatt támadt diszkrét zaklatottságuktól, hogy átélhessék a tényleges jelenlét felemelő érzését, miközben digitális hordozón rögzítik az ifjú Sasha, Liam vagy Nicole zenés produkcióját, amelyet aztán soha többé nem vesznek elő. Mellettük ülnek magukba roskadva az idősebb testvérek, arcuk az unalom elnagyolt Kabuki-maszkjába dermedt. Elszórtan a tömegben bágyadt kistestvérek fészkelődnek és nyavalyognak a lábukat lóbálva, mert számukra már eljött a lefekvés boszorkányos órája. Két nehezen kezelhető típusuk van: akik be vannak sózva a kocsiban befalt nassolnivalóktól, és akik belesüppedtek a letargiába, akár a vajas metéltbe.
A részvénypiac 325 pontot zuhan aznap. Holnap további 325 pontot fog zuhanni.
A pánik ott van a levegőben.
Margot Nadir bírónő a negyedik sor közepén ül második férjével, Remyvel. A férfi melletti széken takaros műanyag mózeskosár. Tíz hónapos fiuk egyelőre alszik benne, miközben álmatag babanyelven csicsereg. A bírónő és férje az állandó csuklások és nyámmogások kapcsán rájött, hogy az ifjú Hadrian ezekkel a hangokkal csupán azt jelzi, hogy életben van.
Nadir bírónő. Még szoknia kell a megszólítást, tavaly év végén nevezték ki szövetségi bírónak Dél-Manhattanben töltött sikeres helyettes főügyészi karrierje után. Most – ahelyett, hogy sportcsukában küzdene a forgalommal minden reggel, miközben dobozban cipeli magával az alkalmi cipőjét – a Cadman Plazánál ölti fel a talárját, csendet, csendet, megérkezett az Egyesült Államok Keleti Kerületi Bíróságának legújabb kiváló bírája, akit fekete hivatali autóval hordanak Brooklyn Heights-i lakásából a munkahelyére.
Miután évekig kitartott a nézetei mellett, álláspontja immár a törvény szava. Döntőbíró lett. Otthon gyakran viccelődnek a hatalmán – Remy emlékezteti rá, hogy csak a munkahelyén szólítják őméltóságának. Itthon, mondja Remy, közösen hozunk döntéseket. A nő pedig mosolyog, és azt feleli, persze, mert szeretné, ha a férfi úgy érezné, hogy figyel rá. Még mindig házasságuk mézesheteiben járnak. Huszonkét hónap. Harminc, ha az udvarlást is hozzászámoljuk. Elég hosszú idő, hogy összeköltözzenek és gyereket vállaljanak, de ahhoz kevés, hogy megismerjék a másik legféltettebb titkait.
A nőnek a második házassága, a férfinek az első. Remy a lemezgyűjteményét hozta. Margot a hatéves lányát.
A színpadon meglebben a függöny, ideges harmadikosok és negyedikesek lesnek ki a résen. Nadir bírónő kinyitja a programfüzetet, amelyet egy kerekesszékes fiatal lány nyújtott át neki idefelé jövet. Átfutja a névlistát, megtalálja a lányát, Storyt, aki szombaton töltötte be a kilencet. Ő az első a tizenkét fős listán. Megkönnyebbülés önti el a bírónőt. Talán meg tudnak szökni Az operaház fantomja-egyveleg előtt, és időben hazaérhetnek egy rendes vacsorához. Még ma éjjel írásban véleményeznie kell egy ügyet, és nem akar sokáig fennmaradni miatta.
Állam kontra Gary Fey. Adócsalás és pénzmosás. Akinek van pénze, manapság ilyesmiben utazik. Kialakítanak egy fedőcégekből álló bonyolult hálózatot, és offshore számlákra irányítják a millióikat. A gazdagok válóperei nemzetközi cselszövésekké változtak.
Remy odanyúl, és megszorítja a kezét.
– Jó napod volt? – kérdezi.
– Hagyjuk… – feleli a nő, ami azt jelenti, ez nem megfelelő alkalom az élet nehézségeinek megvitatására.
A férfi bólint, elővesz egy nyalókát a zsebéből, kicsomagolja. Remynek alacsony a vércukorszintje – nem cukorbeteg, de közel jár hozzá. Ahelyett, hogy orvoshoz ment volna, kidolgozott egy meglehetősen hevenyészett otthoni gyógymódot, amelyre sokan esküdtek az interneten. Margot nem örül neki, de a házassághoz hozzátartozik, hogy szemet hunyjunk hitvesünk vitatható viselkedésmódjai felett,
hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen.
Remy és a felesége külön érkezett – Margot a bíróságról jött, a férfi pedig otthonról, időt szakítva rá, hogy megálljon egy elengedhetetlen kávéra. Mielőtt elhagyta lakásukat a Pineapple Streeten, Remy kényszeresen végigtapogatta a zsebeit – tárca, kulcsok, telefon –, majd vállára vetette mérsékelten férfias babatáskáját, és kilépett a kora őszi hűvösbe, fogta Hadrian hátrafelé néző hordozókosarát, és megnyugtató, fémes kattanással rögzítette a Nordic babakocsin.
Elhagyták a játszóteret, dél felé tartva a Henry Streeten. Ray megvárta, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa az Atlantic Avenue-n, habár a többiek szabálytalanul átvágtak az úttesten, és nem kerülte el figyelmüket, hogy itt egy fekete férfi, aki ezerkétszáz dolláros sportbabakocsit tol maga előtt egy jómódú fehér környéken. Világos bőrű, de akkor is – fekete férfi gyalogosan a Heightsban.
A kisgyerek bőre viszont olyan sötét volt, hogy Remy megdöbbent, amikor megszületett. A szülészeten vad gondolat futott át az agyán – a felesége megcsalta egy feketével? –, mígnem rájött, hogy ő maga az a fekete, és hogy fiának bőrszínét bizonyára egy anyai ágról örökölt recesszív gén okozta. Ebben a pillanatban gyökeret vert benne a fehér szülők előtt ismeretlen aggodalom. Mert hiába ül manapság egy fekete a Fehér Házban, ettől az ő fia nem lesz biztonságban. Elvégre a kampányplakátra is azt írták, Remény. Nem azt, hogy Követeljük, vagy Ezt szeretnénk. Mintha a jobb világ ígéretét még mindig kizárólag az álmok nyelvén lehetne megvitatni.
A hangversenyteremben Remy betakargatja a babát, és az űrkabint idéző hordozó sarkainál lenyomogatja a takarót. Még mindig szoknia kell. Szoknia, hogy apa, férj, mostohaapa, szoknia, hogy egy szövetségi bíró hitvese, amely státusz együtt jár az átvilágításokkal és a rutinszerű eligazításokkal a veszélyforrások felismeréséről. Ha valaki megkérdezi tőle, mivel foglalkozik, azt feleli, író, aki egy könyvön dolgozik William F. Buckley-ról, a modern konzervativizmus atyjáról.
De az igazság az, hogy otthonülő apuka, akinek problémája van az írással.
Margot-val együtt Lincoln pártjához tartoznak. A nő a Stanfordon végzett, a férfi a George Washington Egyetemen; egy vízvezeték-szerelő és egy okleveles ápolónővér gyermekeként nőtt fel, akik mindketten hittek a kemény munkában, és erősítették a szociális hálót. De a közösség, amelyben a fiatalkorát töltötte, valahogy mégsem látott ki a sértettségből és az önsajnálatból: folyamatosan azon siránkoztak, hogy a nagyember elnyomja a fekete testvéreket. Remy azt szerette volna, hogy az utcák legyenek biztonságosabbak, az osztálytársai pedig tisztelettudóbbak. Lehetőségek, vagyon, tekintély, ezek voltak az eszményképei. Elutasította a történelem terhét, amelyet állítólag cipelnie kellett volna, és leváltotta a személyes teljesítmény mítoszával. Ma már úgy véli, sikere személyes erőfeszítéseinek eredménye. Jó döntéseket hozott. Keményen dolgozott. Minden más csak kifogás.
A középső sorban egy háromfős család késve érkezik, oldalazva haladnak az ülőhelyük felé. Remy hetente párszor kosárlabdázik a férjjel, és egymásra biccentenek, ahogy férfiak között szokás. A nézőtér összefolyó háttérzajában tetőfokára hág az izgalom: szoprán gyerekhangok, nevetgélés és egymásnak mutogatott telefonkijelzők, a befektetési bankár apák ingén átüt a whiskey-szagú verejték, ahogy telefonálás közben belebonyolódnak a tagadás-harag-alkudozás-depresszió-elfogadás spiráljába, a legkisebb gyerekek szaladoznak és játszanak, fel sem tűnik nekik a szüleik arcára kiült aggodalom.
Megvillannak a fények, jelezve, hogy hamarosan kezdődik az esemény. Az emberek indulnak elfoglalni ülőhelyeiket. Egy csapat oltatlan harmadikos botladozik a padsorok között, hogy csatlakozzanak renegát családjukhoz. Biológiailag nincsenek felkészítve a mumpszra és a kanyaróra, a bárányhimlőre és a rubeolára,
de úgy hírlik, megszabadultak az autizmus állítólagos fenyegetésétől.
Nadir bírónő arra az álláspontra jutott, hogy mindenkinek van egy elmélete. Olyan meggyőződése, amelyről makacs kitartással nem hajlandó lemondani. Ilyen az amerikai életmód. Házi gyógymódok, amelyekre esküszünk, babonák, amelyeket nem adunk fel. Optimisták vagyunk vagy pesszimisták, nyitottak vagy gyanakvóak. Elméleteinkhez a világhálón keresünk megerősítést. Az interneten, amelyet arra találtak fel, hogy „demokratikussá tegye az információhoz való hozzáférést”, ehelyett azonban az önigazolás eszközévé vált. Akár abban hiszel, hogy krónikus kimerültségtől szenvedsz, akár abban, hogy 9/11-et az amerikai titkosszolgálat rendezte meg, a világháló azért létezik, hogy közölje veled, igazad van.
Mindig igazad van.
Margot-nak feltűnt, hogy így nehezebb betartatni a törvényt. A közelmúltban egyre több vádlottal találkozott, aki még a bíróság tekintélyét sem hajlandó elismerni. A tizennegyedik alkotmánykiegészítésről beszélnek, arról, hogy a szövetségi kormány csak díszlet. Mi jogosítja fel a bírókat és ügyvédeket, hogy megmondják, mi törvényes és mi nem, mi helyes vagy helytelen? Egy Abbott és Costello-kabarészkeccsbe oltott Kafka. Minden amerikai önálló intézmény, írják az önmaguk védőjeként megfogalmazott ügyvédi meghatalmazásaikban, bíró, aki képes egymaga eldönteni, melyik utat kövesse, és mit fogadjon el hiteles tényként.
Ami bár egzisztenciális értelemben véve igaz, a társadalom nem így működik. Az amerikai jogrendszert pedig – hierarchikus rendfenntartó szerveivel, jogászaival, bíróival, börtöneivel és nevelőtisztjeivel – pláne nem erre találták ki.
Szétnyílik a függöny. Miss Cindy lép ki a színpadra, idegesen mosolyog. Megköszöni mindenkinek, hogy eljöttek, és beharangozza a közelgő sütivásárt.
– Emlékeztetem önöket – mondja –, hogy jövő héten csütörtökön és pénteken nem lesz tanítás a szülői értekezletek miatt.
A tömeg egy emberként nyög fel – olyan felnőttek önkéntelen hangján, akik elhanyagoltak valami létfontosságút, ebben az esetben például nem gondoskodtak gyermekük ellátásáról a munkanapokon, amikor nincs iskola. Mire Miss Cindy egyáltalán befejezné, okostelefonok kerülnek elő, kijelzők gyulladnak fel,
és elkeseredett üzenetek szállnak a semmibe.
– És most, kérem, üdvözöljék Story Burr-Nadirt!
Ezzel Miss Cindy távozik, és az ifjú Story kilép a színpadra.
Ott áll karcsún és szőkén, a hihetetlenül kék szemével és kecses, emberi könnyedségével. Margot-nak elakad a lélegzete, ahogy ránéz. Egy kilencéves kislány súlytalan pillangó – haja makulátlanul kifésülve, a felnőtt fogak még túlméretezettek a szájában –, mégis rendelkezik valami ritka, mulandó szépséggel, akár egy újszülött csikó, amelynek lába nevetségesen hosszú, de varázslatos módon azonnal járni kezd. Annyi létfontosságú rendszer formálódik még az ebben a korban járó lányokban, identitásuk papírvékony szárnyai. Story pöttöm termetű, csak egy szempár és egy mosoly. Utál kiöltözni, szeplők kezdenek felszínre törni bőrének mélyéről. Szőke haja egy napon barnába fordul majd, megadva magát a genetikának, de most aranyló sörényt visel, frufruját szabóollóval vágták egyenesre (és rövidre), amitől az anyja még mindig elborzad.
Kilép a fényre. A mikrofon és a zongorakíséret alapján egyértelmű, hogy énekelni fog, de a dal címét nem írták ki a programba. És mint Margot ráébred, ő maga sem tudja, pontosan mit választott a lánya. Szó volt egy aktuális popballadáról, aztán egy régi folknótáról, de a hétköznapok sürgés-forgásában anya és lánya kapcsolata megszakadt ebben a kulcsfontosságú ügyben. Akár egy soha el nem készült halloweeni jelmez.
De a lány mégis ott áll, és énekelni készül.
Miközben figyeli, Margot egy pillanatra úgy érzi, hogy kizökken, hirtelen beleszédül a távolságba, mintha kilencéves lánya váratlanul idegenné válna számára – olyasvalakivé, akinek saját elméje és saját élete van (és saját elméletei). Majd a zongorista leüti a C hangot, és Story énekelni kezd.
– Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél…
Csend. Aztán futótűzként terjed a felismerés, hogy Story Burr-Nadir konkrétan a nemzeti himnuszt énekli, mire a szülők felpattannak. Előbb a katonai veteránok és sportrajongók, de a gesztus terjed – a legtöbben érthető hazafias érzésektől hajtva állnak fel, akadnak viszont olyanok is, akik csupán kötelességtudatból. Páran akár megvetéssel: Most ültem le. Megint mások iróniával:
a hazaszeretet annyira középnyugati dolog.
– …azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
Nadir bírónő úgy áll fel, mint akit külső erő mozgat. Ahogy a szőr áll fel a tarkóján, amelyet megborzolt a babonaság váratlan szele – a babonaság legtisztább, ótestamentumi formája, a megszentelt fuvallat, hogy valami helyes. Mintha a pillanat – amikor a lánya úgy döntött, hangot ad egy új nemzet háború tépázta reményeinek – és a meglepettség, hogy most hallja őt először a himnuszt énekelni, mély spirituális jelentéssel bíró egyidejűséggé állt volna össze. Nem szándékosan érez így. Nem intellektuális döntés eredményeként. A bírónő azzal tölti napjait, hogy egy emelvényen ül az amerikai zászló előtt. Ő maga is egy amerikai intézmény – Őméltósága –, amely a jelképek történelmében és hatalmában gyökeredzik.
– …azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait…
Később fagylaltozni fognak a sétányon, és figyelik az éjszakás építőbrigádot, amely előkészíti a vízpartot a további parkosításhoz. Nevetnek majd a túlsúlyos Clive Michael Jackson-utánzásán, és hogy milyen jó hangja volt Hannah-nak. Hadriant ringatva a karjában, Remy újra előadja, hogyan huzigálta Malcolm folyton a nadrágját. Április első meleg estéje. A környékbeli családok kicsődültek az utcára. A forgalom a BQE-n elcsendesedett. Csokis-mentás és színes cukordarabokkal megszórt málnafagylaltot esznek. Margot végig arról beszél, hogy milyen büszke a lányára, és hogy mennyire meglepődött.
– Láttad, hogy mindenki felállt? – kérdezi.
– Muszáj volt nekik, anyu – feleli Story. – Ez a nemzeti himnusz.
Margot összenéz a férjével, elmosolyodik. A férje visszamosolyog, egyszerre érez nyugtalanságot és elégedettséget. Elégedett, mert amikor képeken vagy idealista dalokon keresztül fogadja be, Amerika eszméje szinte lehengerli az önazonosság, a valahová tartozás érzésével. Feltör benne a nemzet iránti csodálat. És nyugtalan, mert az érzések nem tények, és a vágy, hogy tartozzunk valahová, legyünk valamik, nem váltja valóra ezt az álmot.
Remény.
A sétányról látják a Szabadság-szobrot és az Empire State Buildinget. Gyerekeket rollereken és bicikliken. Hallják a boldogan hintázó fiúkat, akik a magasba lendülnek a naplementében, kapálóznak a lábukkal – magasabbra, magasabbra! A vacsora utáni óra, amikor a dadusok hazamentek éjszakára, amikor a családokat egyben tartja a maradandóság illúziója. A szülők mindig szülők maradnak. A gyerekek mindig gyerekek.
Akár egy langyos szellő, amely magával hozza az érzést, hogy a boldogság hőfokban mérhető.
Minden rendben. Itt van anyu.
Ne aggódj. Apu vigyáz rád.
Mintha maga az idő sem falna fel minden másodpercet, az öregkor felé hajtva a fiatalokat és a halál felé az időseket. Mintha a szülők nem lettek volna valaha gyerekek, akik saját szüleik lábán csimpaszkodtak. És az ő szüleik nem lettek volna hátulgombolósok pár évtizeddel korábban. Mintha bármelyik pillanat örökké tarthatna, megállva a levegőben, akár egy kezdet és vég nélkül kitartott egyetlen hang, mint a
bátrak hona…
fölött.
