„Íme, itt vannak, Amerika jövője. Előbb külön-külön, majd mind együtt” ‒ ezek Noah Hawley Himnusz című regényének első mondatai. A történet szerint 2009 áprilisa van. Beszakadt a részvénypiac, az internet az önigazolás eszköze lett, egy brooklyni általános iskolában pedig a növendékek előadóestjére készülődnek a szülők, a pedagógusok és a gyerekek. Először a Nadir családot ismerjük meg. Az ambiciózus bírónőt, a modern konzervativizmus atyjáról könyvet író férjet, közös fiukat, a pár hónapos Hadriant, illetve az anya első házasságából származó kilencéves Storyt. Aki elénekli a suli hangversenytermében az Amerikai Egyesült Államok himnuszát.
Amerika jövője áll tehát a pódiumon, pont a nyitány ígérete szerint.
Aztán a szépen szcenírozott közelik után Hawley tágabb beállításokban mesél tovább. Nem csak a látószög változik, ugrunk az időben is, néhány évvel a koronavírus-járvány után folytatódik a sztori. A középnyugati városokban tornádók pusztítanak, a reykjavíki üzletekben egymás sarkára taposnak a hordozható légkondicionálókért tülekedő vevők, és egyre több tinédzser vet véget az életének, előbb csak az Egyesült Államok területén belül, aztán a bolygón mindenfelé. A jövő – idéz a narrátor egy, a CNN-en nyilatkozó szakértőt ‒ „már nem az, ami régen volt”. Olvasunk klímaszorongásról, gonosz gyógyszervállalatokról, megismerünk egy pánikrohamokkal küzdő, jómódú kamaszoknak kitalált segítőközpontot, a narrátor elénk tár továbbá egy borzongató és szórakoztató búcsúlevelet is. Valamint sok-sok statisztikát és nem kevés tudományos elméletet felvonultatva szembesít vele, hogy akadnak aggályai Amerika jövőjével kapcsolatosan.
Hawley-t elsősorban a televíziós munkáiról ismerjük idehaza – ő írta (és részben rendezte) például a Coen testvérek azonos című nagyjátékfilmje által inspirált, kegyetlen és kitűnő antológiasorozatot, a Fargót vagy a Légió című szériát, jelenleg egy Alien-sorozaton dolgozik ‒, pedig íróként is tevékeny jó ideje. Magyarul korábban a Zuhanás előtt volt tőle olvasható, az Agave gondozásában, Sepsi László fordításában hamarosan a könyvesboltokba kerülő Himnusz immár a hatodik kötete.
A regény a címben szereplő magasztaló ének által összefogott közösség kockán forgó jövőjét énekli meg. Egy súlyosan traumatizált, életrevaló kölyökcsapatnak a felnőttek romlottságával, valamint a hatalom téveszméjével szembeni felkelését követhetjük nyomon a fejezeteiben, és annak lehetünk szemtanúi,
hogy az empátia alternatívát kínál a zéró összegű játszmák által leírható, pusztulásra érett világ helyett.
„Ez a könyv számtant tartalmaz” ‒ olvassuk a szerző bevezető megjegyzései között, és a Himnuszban tényleg ott vannak a számok ‒ a képernyőidőtől az ópiátadagokig ‒ mindenben és minden mögött. Ám mivel Hawley arról a generációról (és azt hiszem, részben annak a generációnak) ír, melynek a zöme a 2008-as gazdasági összeomlás környékén született, tizenévesen pedig a Covid miatt odahaza nézte végig, hogy újra összedől körülötte a világ, a racionalitás cölöpjeiként szolgáló számok mellett mémeket és emotikonokat használ metaforaként a kötet. Hawley előszeretettel hivatkozik a posztmodern folklór olyan imaginárius teremtményeire, mint Nagyláb vagy Slender Man, de Jokertől és a Macbethből egyaránt idéz, Frank Sinatrától, Aretha Franklintől, a Led Zeppelintől, a Black Sabbathtól és a Nine Inch Nailstől pedig dalszövegrészleteket ékel a cselekménybe. Továbbá jelentős számban felvonultat különböző kaliberű lőfegyvereket is.
Majd pedig, úgy a kötet közepe körül, a szenvtelen elbeszélői hang mellett váratlanul megszólal a szerző szólama. A szerző először az általa teremtett világ miatt szabadkozik, majd így folytatja: „[a] szerző azt is szeretné tisztázni, hogy nem állt szándékában ennyi lőfegyvert szerepeltetni a történetében, ám ez a történet Amerikáról szól. A legutóbbi összeírás idején több mint négyszázhúszmillió lőfegyver volt Amerikában (népesség: háromszázharmincmillió). Ezáltal Amerika csehovi színdarabbá válik, ahol az első felvonásban látott fegyvernek a második felvonásban el kell sülnie. Vagyis ha úgy vélik, hogy az amerikai élet következő felvonása fegyverropogás nélkül fog zajlani, akkor nem figyeltek eléggé.”
Úgyhogy az apokaliptikus kalandfilmek dramaturgiáját idéző – filmes referenciákban is dúskáló – könyv fejezeteiben bejárjuk Amerikát a vidék lakókocsi-városaitól a szenátusi irodaházakig. Szétnézünk a konteóterjesztők és lobbisták, az elnyomott ösztönök és kikapcsolt szirénával érkező mentőautók, a rendőrgyilkosok és haláltagadók, a Krisztushívő egzotikusállat-farm tulajdonosok és a szabadok országában.
Felfedezzük a csillagos-sávos lobogó által egyesített bátrak honát.
Mindebből látszik, hogy a Himnusz meglehetősen ambiciózus regény, és érzésem szerint nem bírja el maradéktalanul a magára vett narratív terheket. Miközben ugyanis globális szociológiai és pszichológiai látleletet kíván adni, és megkísérli számbavenni a társadalmi szerződés felmondásának különböző módozatait, a tudományos, a teológiai, valamint a mágikus megismerésmód is összecsap egymással a lapjain. Utóbbi felvetés egyébként amiatt roppant érdekes, mert amikor a 17. században rendeztek egymás között az életet, a világmindenséget meg mindent magyarázni próbáló eszmei pankrációt az előbbiek, sok-sok máglya fellobbanásával (és az ész trónra emelésével) ért véget a menet. Hawley azt a kérdést teszi fel, hogy mi történne, ha a 21. századi visszavágó során az újbabonások és a fanatikusok kéz a kézben rontanának a számok embereire?
A szerző kitűnően ismeri fel, hogy a magukat igaznak hirdető hírek és statisztikák mellett az armageddon küszöbén egyre nagyobb teret nyernek a felvilágosodás beköszöntével alulmaradt kuruzslók és klerikusok világmagyarázatai. Izgalmas választás tehát ez az eszmei keret, csakhogy túl egyszerűnek tűnik nekem egy ehhez hasonló komplex polémiát generációs konfliktussá egyszerűsíteni. Márpedig az alternatív tényeknek hazudott hazugságok idején Billie Eilishra bólogató, elvonási tünetek kínozta tinédzsereknek a könyvben egy Jeffrey Epsteinre kísértetiesen emlékeztető milliárdosra összpontosul a dühe. A velejéig romlott, kifogástalan öltözködésű, dúsgazdag fenevad persze a levegőt a mostani tizenévesek elől elszívó, hideg és számító brókerek, politikusok, startuptulajdonosok és ingatlanbefektetők nemzedékének a szimbóluma. Lehet, hogy én látom borúsan a helyzetet, de valahogy túlontúl idealisztikusnak tűnik nekem, hogy épp egy,
az Egyesült Államokat Scooby-Doo furgonnal átszelő, prófétai indíttatású kölyökcsapatnak sikerüljön az establishmenttel leszámolnia.
Bár tudja a fene. Hiszen a Himnusz végülis egy Varázslót, egy Boszorkányt, egy Trollt, továbbá goblinokat, valamint számos megmagyarázhatatlan jelenséget és látomást tartalmazó tanmese. Azt vezeti le, hogy a háború bennünk dúl, a szorongás luxus, a szabadság pedig hoax. A mesékben márpedig rendszerint sikerül a királylányt a sárkány karmai közül kiszabadítani. És komplex karakterrajzokat sem kérhetünk számon egy mesén. Ha mindezen túl is lendülünk valahogy, a tanulságok túl harsány hangsúlyozása akkor is többször megakaszt. Olyan kijelentésekre gondolok, mint az itt következők. „Hiszen a történelem nem más, mint tömegsír, tele a Különleges Emberek követőivel.” „A gazdagok csak akkor tesznek meg valamit, ha attól még gazdagabbak lesznek.” „Ha az ember nem is szegényen, de nyomorult körülmények között nő fel az amerikai társadalom perifériáján, akkor traumákban és sebhelyekben méri az időt.” És még több tucat magát nagyon is komolyan vevő, közhelyes gondolat.
A bevezetőben Hawley drámát és katarzist ígér, ehelyett szeretetre vágyó, javarészt kidolgozatlan alakokkal és megmondásokkal teli pörgős filmpitchet kapunk. Ami TikTok-videóként úgy lenne szerintem elképzelhető, hogy a tényeket soroló narrátor háta mögé a visszafelé lejátszott Black Hole Sun című Soundgarden-klip vetül, továbbállnak lassan az égről a fekete fellegek, a kelő nap narancsszínűre festi az érintetlen természetet és a kilencéves Story Burr-Nadir csengő-bongó szopránját halljuk halkan Chris Cornell gondterhes négyoktávja helyett.
