„Nem szeretem a túl egyértelmű történeteket, amelyekben az író nem hagy lehetőséget a gondolkodásra. Nem szeretem, ha a képembe tolják a megoldást. Azt szeretem, ha az író nyitva tart néhány kiskaput, ha megajándékozza olvasóját a szabad értelmezés nyújtotta kihívás izgalmával.
Nagy Gerzson ilyen író.
Második regényében több ilyen kaput, vagy inkább ablakot fel lehet fedezni. Az értelmezés ablakai, mondhatjuk. A történet akár egyszerű is lehetne, ha nem lennének ezek az ablakok, amelyek újra és újra elbizonytalanítják és gondolkodásra késztetik az olvasót, és valamiféle álomszerű atmoszférát kölcsönöznek a szövegnek. De közben az életről, a megtapasztalható valóságról olvasunk. Ez az igazán zseniális Nagy Gerzson regényében, hogy úgy írja meg a valóságunkat, ahogyan azt tapasztaljuk: kompromisszumok és nagy igazságok nélkül, álomszerűen, kissé homályosan, mintha egy párás, sosem mosott ablakon át néznénk.”
Böszörményi Márton
Idén már hatodik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Hagyomány, hogy interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Halmai Róbert, Babarczy Eszter, Czakó Zsófia, Szelle Ákos, Zsembery Péter, Hegyi Ede, Gáspár-Singer Anna, Nyáry Luca és Harag Anita után Nagy Gerzson mesélt a szöveg érlelésének fontosságáról, az alkotói munkát beindító saját élményekről, és arról, miért örült a női olvasóktól jött reakcióknak. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 15-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban. Fotó: Ladjánszki Máté
Nagy Gerzson: Ablak az Ontario-tóra (részlet)
(baseball)
David baseballmeccsre viszi vasárnap délután. Erősen süt a nap, a bejáratnál királykék baseballsapkát osztanak, tarajos madárfej, piros juharlevél. Mi ez a madár, kérdezi. Blue Jay, feleli David, ez a csapat neve, Toronto Blue Jays. Kólát vesznek, leülnek a palánk mögötti tizedik sorba. Megtelik a stadion, nem veszi észre, hogy a mérkőzés elkezdődött. David magyarázza a szabályokat. Base, infield, outfield, pitcher, batter, run, home run. Bázisok, mezők, dobó, ütő, futás, hazafutás. Alig ért valamit. Mi az a first base? Mi az a pitch? A home run érdekli. Repül a labda, az emberek felpattannak a székekről, ösztönösen feláll ő is, nyújtja a kezét, fehér csíkot lát, hallja a tompa csattanást, a kitörő tapsot. David szélesen vigyorog, a labda a kezében. Kinyitja a tenyerét. You want it? A labdán a varrás mellett sötét folt, a bőr lehorzsolódott. Ott ütötték meg, mondja David, szeretnéd megtartani? Nyomkodja, mintha fűrészpor volna beletöltve. Mekkora a labda sebessége? Nyolcvan-kilencven mérföld per óra, de a legjobbak száz felett dobnak. Randy Johnson pár éve kinyírt egy madarat. Madarat? Arizonában, barátságos meccsen. Eltalálta a madarat az ütés? Nem az ütés. A dobás. A videón olyan, mintha a madár teste szétporladna. Brutális, különösen lassítva.
Ennek mégis mennyi az esélye? Hogy berepüljön egy madár, és a dobó eltalálja?
Egy a millióhoz? A billióhoz inkább. Ádámnak fogja adni a labdát, Ádám imádja a baseballt.
Kóláért mennek a szünetben. Megint nem veszi észre a kezdést. A többiek sem a meccset figyelik, beszélgetnek, a fényképeiket mutogatják.
A helyettesem váratlanul lebetegedett, mondja David, ideiglenesen átveszed a feladatát. Ideiglenesen, kérdezi. Igen, amíg nem találunk helyette mást. A havi záráshoz a különböző osztályokról érkező információkat kell felügyelned. Monitor, ezt a szót használja. Miért én, csodálkozik. Csak két hónapja dolgozom itt. Ne aggódj, meg tudod csinálni. A havi zárás határideje a hónapot követő ötödik munkanap. A zárás időszakában minden reggel és este leülsz a pénzügyi, a behajtási, vevői, szállítói, beszerzési részlegek kijelölt munkatársával, és egyezteted az átadott információkról vezetett listát.
Elsőre nem érti. Mit kell ezen egyeztetni. Miért van erre szükség? Nem nyilvánvaló, ki mit ad át, és mivel tartozik? David elmosolyodik, ez azért ennél bonyolultabb.
A Blue Jays elveszti a meccset, a nézők jókedvűen, nevetgélve vonulnak ki a stadionból, eltűnnek a környező utcákban, a metrólejáróban.
Ideges az új feladat miatt. Hétfőn reggel odamegy Kim asztalához, a vállára teszi a kezét. Kim felugrik, úristen, megijesztettél.
Elmagyarázza a helyzetet. Nehezen találja a szavakat, többször megakad, Kim közben oldalra nézeget az asztalokat elválasztó paravánok felett. Aha, aha, mondja Kim, interesting.
Eszébe jut, hogy az interesting szót akkor használják, ha valami éppenséggel nem túl érdekfeszítő.
Megáll. Ne haragudj, nem akartalak zavarni.
Kim felnéz, kinyílik az ajka. Nem zavarsz. Csupa fül vagyok.
No, no, you seem to be worried.
I’m not.
Bocsáss meg, nem az én dolgom.
Kim megrázza a haját, szemüvege lecsúszik az orrnyergén, egyszerre kapják oda a kezüket, mutatóujjával hozzáér Kim ajkához. Ne haragudj, nem volt szándékos. Fájt, kérdezi.
Ja, nem, semmiség.
A körmöm nem sebezte meg?
Mondom, semmiség.
Remélem, nem vérzik.
Jól vagyok, hagyj most már dolgozni, légy szíves.
Este megérkezik az információs lista az emailfiókjába. Excel tábla, rákattint, lassan nyílik, sok-sok fül egymás mellett, 01_General, ezzel kezdődik. Átpörgeti, ötvennyolc sor. Sorszám, feladat leírása, felelős neve, telefonszáma, emailcíme, elsődleges határidő napja, konklúzió, megjegyzés.
Másnap reggel a kistárgyalóban gyűlnek össze a keleti oldalon. Felhők takarják a napot. Heten vannak, David is bejön, ugye, mindenki tudja, mi a dolga? Bólogatnak. Kick it off, then. Délután négykor érkeznek az első helyzetjelentések. Összesíti az információkat a Master File-ba, a saját területével együtt. Ötkor ismét a tárgyalóban ülnek.
Gyalog indul haza, úgy érzi, mintha kiszívták volna az agyát. Az Eglintontól a Bloorig szokatlanul hosszúnak tűnik az út, az autók sűrűn, jó tempóban haladnak, üres a járda, a temető környéke kihalt. Először érez félelemhez hasonlót, de nem félelmet, gyengeséget inkább.
Másnapra is két egyeztetést ütemeztek be, az elsőt tizenegyre, a másodikat öt órára.
Lefekvés előtt kiküldi az emailt a kérdéses pontokról.
Délelőtt tízig a legtöbb válasz megérkezik. Frissíti a kimutatást. A két nyitott pont közül az egyik a Vanessáé, aki az épület másik szárnyában dolgozik. Felveszi a telefont, beüti a számát. Három csörgést követően üzenetrögzítőre kapcsol. Leteszi. Ki kellene találni a szöveget, amit mondani fog, üzenetrögzítőre egészen más beszélni, mint telefonálni. Ez nem párbeszéd. Akkor mi, monológ. Hi Vanessa, this is Andy, I sent you an email last night, please respond or call me back, it’s urgent, thanks, írja a jegyzetfüzetébe. Ez jó lesz. Hívja Vanessa számát, sípolás, üzenetrögzítő, olvassa a szöveget.
Hülye a kiejtése, mintha kívülről hallaná magát.
Vanessa, baszd meg, miért nem tudtál időben válaszolni, gondolja.
A másik nyitott pont miatt átsétál az iroda túlsó végébe, Kim nincs az asztalánál. Mi baja lehet? Vele van baja? Tegnapelőtt reggel furcsán viselkedett. Visszafelé jövet hallja, hogy csörög a telefonja, szalad, nem ér oda időben. Felveszi a kagylót, üzenet. Helló, itt Vanessa, már hívhatsz, könnyebb ezt telefonon megbeszélni, köszi, sípolás. Hívja a számot, három csörgés, rögzítő. Ez nem lehet igaz. Mindjárt tizenegy. Leteszi, újra hívja. Rögzítő. Tartja, nem jut eszébe semmi, Vanessa majd hallgatja, ahogy szuszogok, hi, szuszog, call me back, lecsapja. Tizenegy, mennie kell.
Ülnek a hosszú tárgyalóasztal mögött, mindenki nyugodtnak tűnik, az egyik rágózik, a másik, nagyon magas vékony lány rövidre nyírt hajjal, a fülét piszkálja. Hasonlít a lányhoz, aki a Bakáts téri galérialakásban összeesett. Hány éve is? Lelőtték vagy nem is volt igaz? Nem is lőttek be az ablakon? Alig emlékszik. Gyorsan végigmennek a nyitott pontokon.
Két üzenet a telefonján. Az első Vanessától, kéri, hogy hívja vissza. Benyomja a gombokat, foglalt. Ellenőrzi az emailt, nem érkezett válasz. Újra hívja, rögzítő. Bele fogok üvölteni, mit üvöltsek bele, baszd meg, Vanessa, miért nem veszed fel a kibaszott telefont, ezt üvöltse? Magyarul? Fuck you, Vanessa, why can’t you pick up the fucking phone? Koreaiul kellene, csing-csung-csang-csung-csing-csingiling? Eszébe jut a kínai lány a bérszámfejtésről, tőle lehet a fizetési papírokat átvenni, folyton mosolyog, a hülye kérdéseken is, szépen megválaszolja a hülye kérdéseket, mosolyog, Amy Kok a neve, mondta Kimnek a múlt héten, hogy Amy Kok, Kim szabályosan összegörnyedt a nevetéstől.
Mi van, kérdezte.
Mondd még egyszer, de ne ilyen hangosan.
Mit?
A nevét.
Kinek a nevét?
Amynek.
Amy.
Her last name.
Kok.
Kim leült a szőnyegpadlóra.
Most mi van? Rosszul ejtettem?
Kim nem bírt megszólalni, mintha egy óriási mandarint tömtek volna a szájába.
Rosszul ejtettem? Nem Kok?
Halkabban, légy szíves.
Nem értem.
A cock, suttogta Kim, means dick. Lefeküdt a szőnyegre. Azt másképp kell ejteni. Úgy, hogy cock.
Amynek meg az a neve, hogy Kok. Rázkódott a felsőteste, a melle remegett.
Lehajolt hozzá, megragadta a vállát.
Azt másképp kell ejteni, mondta Kim.
Bepötyögi a számokat, csörgés, sípolás. Feláll, felgyalogol a negyedikre. Átsétál a hosszú hátsó folyosón, hívja a liftet, a kilencediken lecsippantja a kártyát, Vanessa az asztala mögött ül, azonnal észreveszi, rémült az arca. Küldtem emailt, kiáltja Vanessa, minden tisztázódott. Megtorpan, thanks, feleli, és félúton a bejárat és Vanessa asztala között visszafordul a lift felé.
A második üzenet Kimtől jött, ebédelünk?
