A mai Oroszország antihőse a szaunákban dorbézoló temetkezési vállalkozó

A mai Oroszország antihőse a szaunákban dorbézoló temetkezési vállalkozó

A sírásót egyes helyeken vakondnak nevezik. Mihail Jelizarov könyve a Vakond története. A sírásó egy komikumot sem nélkülöző filozofikus regény, amely megnyitja az ajtót a misztérium és az ismeretlen felé. Olvass bele a posztszovjet Oroszország mindennapjait bemutató kötetbe!

Könyves Magazin | 2024. július 03. |

Vlagyimir Krotisev, a huszonegy éves, oroszországi rövidlátó fiatalember, született sírásó. Már gyerekkorától rabul ejti a temetők világa, első sírját katonai szolgálata alatt ássa. Mikor a Moszkva-közeli kisvárosban, Zagorszkban állást kap féltestvére temetkezési vállalkozásában, a sorsa végképp megpecsételődik.

mihail jelizarov
A sírásó
Ford. Iván Ildikó, Európa, 2024, 809 oldal
-

Az ásáshoz remekül értő, de a mindennapokban nehezen eligazodó Vologya nemcsak szerelmi viszonyba kezd bátyja barátnőjével, aki megszállottja a halálnak, az elmúlás ezoterikus és filozófiai tanainak, de a temetkezési cégek ádáz, akár fegyveres összecsapásokba torkoló küzdelmeibe is belekeveredik.

Miközben közelről megismeri a temetők, a bonctermek és a szaunákban dorbézoló temetkezési bűnbandák világát, az élete állandósult halálközeli élménnyé változik.

Néha már maga sem tudja, élő-e vagy holt.

A „Szovjetunió holttestén” élősködő évezredfordulós Oroszországban felcseperedő generációnak a gyermekkor az egyetlen hozzáférhető mítosza, a továbblépés, a karrierépítés lehetősége erősen korlátozott. Az Orosz Nemzeti Bestseller díjat elnyert regény ennek a posztszovjet embernek a kialakulási folyamatát mutatja be, ahogy a barátság, a szerelem, az árulás, a lét és a halál bonyolult kérdései és kihívásai révén a tapasztalatlan tinédzserből önálló döntéseket hozó felnőtt válik.

Jelizarov regénye egészen túlvilági szórakozást kínál az orosz szellemi tájakon keletkezett halál- és temetkezési kultúra komikumban bővelkedő festői leírásával – a földhözragadt misztikus babonáktól kezdve a legmodernebb temetkezés-technológiai eljárásokig és filozófiai tanításokig.

Mihail Jelizarov író, zene- és dalszerző, előadóművész a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkban született 1973-ban. Előbb operaénekesi, később bölcsészeti, majd filmrendezői diplomát szerzett; a kilencvenes években operatőrként dolgozott. Jelenleg Németországban él. Első novelláskötete 2001-ben jelent meg, Nogtyi (Körmök) címmel, és az év legjobb szépirodalmi debütjének választották. Paszternak című regényének (2003) szatirikus hangvétele és avantgárd írásmódja miatt kritikusai hol elátkozták, hol Umberto Eco újító szellemével rokonították. A Bibliotyekar (A könyvtáros) című regényét Orosz Booker-díjjal jutalmazták, és 2023-ban filmsorozat készült belőle.

A sírásó (2019) című, regénye – a szerző szerint „költői punksanzon” – elnyerte az Orosz Nemzeti Bestseller díjat.

Mihail Jelizarov: A sírásó (részlet)

Fordította: Iván Ildikó

A parcella sivár szürkesége Hruscsov korabeli külvárosi lakótelepet idézett, alacsony panelházakat, amelyekben a nemlét koldusai leltek menedéket.

– Tiszta nyolcvanas évek – magyarázta komótosan Jura. – Ezt már a sírkövekből is meg lehet mondani. Mindegyik olyan szerény, semmi túlzás...

Hógalléros, egyhangú sírlapok között lépkedtünk. Csupa ismerős forma – négyszögletes „kisajtók”, csapott „jégtáblák” az épphogy letűnt szovjet korszakból, márványzúzalékból.

Azért az egyik tágasabb bekerített helyen, két sírkő között ruháitól megfosztott madárijesztőre emlékeztető kereszt nyújtogatta sovány, rozsdás ujjait.

Az egykor kék vagy zöld festék már lepattogzott a kerítésekről, a csupasz fém foltokban megfeketedett. A zománcos oválisokban az arcok egységesen ügyetlen retusálás nyomait viselték – rikító, világító színekben pompáztak, ettől a sápadtak és a pirospozsgásak ugyanúgy az élettelenség apoteózisává lényegültek át.

Látható volt, hogy azelőtt itt egy mező terült el, mert a sírok között kibukkanó fák vézna sihederek voltak csak, lyukas, fekete sapkában – harmincéves nyárfagaleri, erdei- és lucfenyők kíséretében.

Havazni kezdett, és a temető pár perc alatt belemerült a fehér, ködszerű gomolygásba.

– Mintha a bejáratnál egész mutatós sírkövek lennének – mondtam. – Még rózsaszín márvány is van.

– Akad az is – helyeselt Jura. – Az a zeneszerző. A felesége állíttatta a követ, ő három éve halt meg. A repülősöknek is szép köve van, egy repülőgép-turbina van rajta. Akkor zuhantak le, amikor tesztelték. Ahol meg csernobiliak fekszenek, egy gránittömb van atomot ábrázoló szoborral. – A kezével mutatta, hogy fonódnak egymásba az ellipszisek. – Kovácsolt bronzból...

Jura mögött, kissé lemaradva lépkedtem, toltam a felpakolt talicskát. A „bányászlány” hosszú nyele úgy meredezett elöl, mint egy orrárbóc. A zúzmarás ösvényen a nyikorgó kerék szakadozott, csíkos nyomot hagyott.

A széles sétányról Jura lefordult egy keskeny ösvényre. A kerítések mellett nőtt bokrok belénk kapaszkodtak, mint a koldusok.

A roskadó hókupacokból rögtön begyűjtöttem a havat a sportcipőmbe.

– Legalább levágjuk az utat... – nyugtatgatott Jura. – Itt már az ötös rész kezdődik.

– Hogy a fenébe tudsz itt tájékozódni? – kérdeztem őszinte elismeréssel. – Egyik rész olyan, mint a másik, eltéved az ember...

– Csodálkozol? Tizenkét hektár! – felelte Jura. – És a városvezetés pár éve kijelölt még négy hektárt.

– Te az egészet bejártad?

– Igen – mondta Jura minden dicsekvés nélkül. – Ennyi év alatt?

Hát, talán nem ismerek minden sírt név szerint, azért itt több mint harmincezer ember nyugszik! De nem nehéz eligazodni, ez egy modern temető, nem csak úgy összevissza növekedett. Tervezve van az egész temetkezési terület... Most egyébként éppen beérünk a gengszterek utcájába. Ez az egész a testvériség nyughelye. Vagy húsz sír. A kilencvenes években végig temettek ide. Én kilencvennégy végén jöttem ide ásni. És megmondom, mi van. Félévente temettek valakit. Volt egy nap, amikor hármat is. Egy egész családot, a Jakovlev fivéreket. De az nem is gyilkosság volt, hanem valóságos baleset, kisodródtak az országúton... Itt nem férsz át a talicskáddal, inkább arról kerüld meg!

Újra kiértünk a rendes útra. Jura megállt, megvárta, amíg kikotrom a sportcipőmből az összegyűlt havat.

– Látod azt az oszlopot a római számmal? – mutatott Jura egy betontönkre. – Az a részt jelölő szám. Ha rendes számmal van írva, az a parcella. Az aszfaltozott sétányok, utak rajta vannak a vázlaton. Az ösvényeket jegyezd meg. És vedd figyelembe, hogy világítás csak a központi sétányon van! Úgyhogy sötétedésig végezned kell. Reggelenként inkább járj be fél kilencre, hogy legyen egy órád pluszban.

Jura megállt egy kerítés mellett, amely kovácsoltvas láncokkal összekötött betontömbökből épült.

– Ezt nézd meg, ha érdekel. Tekintélyes ember volt...

A síremlék egy minimum két méter magas, egy méter széles gránitlap volt. Egy széles vállú, öltönyös férfi képe volt rajta. Magabiztosan állt, terpeszben, a lábán elegáns cipő – az egész megjelenése laza volt és méltóságteljes. Alacsony homlokát rövid tüskehaj keretezte. Az arca eltökélt volt, az egyik szemöldökétől az arccsontjáig ferde sebhely húzódott végig. A gallérja alatt két gomb nyitva, alatta látszott a kereszt. Bal keze a nadrágja zsebében, jobb kezének ujjai között füstölgő cigaretta.

A gravírozás annyira tökéletes volt, hogy egy pillanatra úgy láttam, a sírkő fekete felülete felett kékes füst száll.

Jobb válla mögött az Angyali üdvözlet-székesegyház hagymakupoláira ismertem, balra a Kereskedőudvar előtti tér látszott, és egy fehér Mercedes. Kicsit lejjebb vésett felirat: „Grigorij Afanaszjevics Kerzacsenko, 1957–2001”.

A sírkő alapja mellett kőváza állt, és egy egyszerű vas mécsestartó piros üveggel.

– Nicsak... – dünnyögtem. – Kirza.

– Tudod, ki ez? – csodálkozott Jura. Aztán észbe kapott: – Mit is kérdezek? Hiszen te képben vagy. Na, őt lelőtték. Se a killert, se a megrendelőt nem kapták el. Kigyönyörködted magad? Akkor gyerünk tovább...

Toltam a talicskát, és nézelődtem. A sétány mindkét oldaláról halott maffiózók néztek vissza rám. Csupa életnagyságú, borzongatóan élethű alak, mintha csak a megfagyott tükörképük lett volna. Úgy tűnt, láthatatlan szellemük haláluk után önmagát csodálja a kövek fényes felületén, és nem tud betelni a látvánnyal, ott ragad a sír mellett. Ott álltak visszaverődve: a karambolozott Jakovlev család, az emberi triptichon, a kővitrin, mögöttük gyilkosuk, a hatszázas merdzsó, az idősödő, tetovált Pimenov rövid ujjú ingében, a kigyúrt Barabolja, ismétlőpuskával a vállán, a nevető Likov Adidas melegítőben, guggolva, a kezében szivar és pisztoly, a morcos, kövérkés Tabancsik, pórázon vezetett pitbulljával...

– Jura – kérdeztem, csak hogy véget vessek a süket csöndnek –, neked milyen végzettséged van?

– Mozdonyvezető-segéd.

– Dolgoztál a szakmádban?

– Egy Máskán pöfögtem úgy egy évet...

Akaratlanul elmosolyodtam.

– Mostanában valahogy folyton Másákba botlom!

– Gőzmozdony – magyarázta Jura. – 2M62, közkeletű nevén Máska.

– És miért nem maradtál vasutas?

Jura úgy nézett rám, mintha valami elképesztő ostobaságot mondtam volna.

– A depóban dolgozni anyagilag teljes csőd volt! Két nap meló szünet nélkül, utána két nap otthon, egyet átalszol, másnap lazulsz. Megnősültem... A családot, ugye, el kell tartani? El hát. Filléreket fizetnek. Úgy voltam vele, basszátok meg az ilyen melót!

– Nemrég olvastam, hogy a metrónál jól fizetik a vonatvezetőket. Hatvanezret kapnak egy hónapban!

– Az lehetetlen! Valami átverés! Több mint két lepedőt?

– A metrókocsiban lógott egy hirdetés, a saját szememmel láttam. Azt írták: „Betanítással”. Az ösztöndíj tizenhatezer.

– Hááát, nem tudom – ingatta a fejét hitetlenkedve. – Az én időmben nem voltak ilyen fizetések. Na, mindegy, én először a Hovanszkojei temetőbe kerültem ásni, ismerősök révén. Ott lébecoltam egy ideig, aztán a családunk ideköltözött Zagorszkba. A feleségem idevalósi. És hát ítéld meg magad, tíz év alatt lett egy rendes lakásunk, kocsit vettünk, ruha, cipő jut mindenkinek... Ez a cigányok utcája! – váltott témát, és pár látványos sírhely felé bökött: gránit, aranyozás. – Kilencvennyolcban csecsenek költöztek ide, és a cigány főembereket lelövöldözték a vajdájukkal együtt. Akik itt a boltot vitték...

– Min vesztek össze?

– Hát narkón, mi máson? A cigányok régóta kavarták itt a szart.

Tolvajnépség, tiszta sor. De pont ezeknek itt valahogy elavult erkölcseik voltak. Kihívták amazokat, és aztán késekkel vonultak oda! Na, mit tippelsz? Úgy értem, papírforma. A csecsenek előkapták a Kalasaikat, és ennyi – fejezte be lesajnáló hangon.

Jura megállt, belenézett a noteszébe.

– Várj egy kicsit, gyorsan megjelölök valamit.

Kivette a talicskából a kisbaltát, és egy keskeny ösvényen besétált a kerítések közé, menet közben szedte elő a zsebéből a karókat. Ott maradtam a sétányon, egyedül, mint az ujjam. Lehunytam a szememet, aztán kinyitottam. Ha nem láttam volna a fűről kifelé vezető lépteink nyomát jelző kis ösvényt, azt hihettem volna, hogy késő délelőtt keveredtem ide. Minden irányból zománcos oválisok bámultak rám, mint megannyi csodálkozó, kikerekedett szem. Az újabb sírköveken gravírozott arcképek is akadtak, ezek leginkább az utcai rajzolók műveire emlékeztettek.

A sírkövek mintha figyeltek, lestek volna engem.

Az idő, amely addig a szokásos mederben csordogált, minden egyes másodperccel egyre nehézkesebb és lassabb lett. Hosszan kifújtam a levegőt, de nem láttam párafelhőt. Szótlan csendesség vett körül, monoton temető-bánat, egykedvű szomorúság. Csak a hó mikroszkopikus szemcséi köröztek súlytalanul, belepték a nyomokat, a gondolatokat, az érzéseket. Velem együtt dermedt meg az egész téli természet, és ez a mozdulatlanság egy karácsonyi gömböt idézett, egy üvegvilágot, melybe a holtak városának örök hóviharát zárták...

Felkárogott egy varjú, reszelős-rekedten, mint egy láncdohányos, aztán elrúgta magát az ágról, zajos szárnycsapásokkal felröppent.

A bokrokra ragacsos, nehéz hó hullott. Nem tehettem róla, de összerándult a gyomrom, mintha egy meredélyről néznék lefelé. A megtorpant idő újra nekilódult, mint egy elbámészkodott ló az ostorcsapástól.

A kerítések mögött feltűnt Jura kék háta. Hideg, szikár koppanások hallatszottak, mintha egy lomha temetői harkály adta volna ácsmunkára a fejét. Leraktam a talicskát és közelebb mentem, hogy megnézzem, mivel foglalatoskodik.

A kerítés egyik kovácsoltvas-csipke oldala le volt szerelve, a legközelebbi fának támasztva állt. A lekerített részben egyszerű beton síremlék állt, kő ovális akrilkeretbe foglalt öregasszonyarccal. Elolvastam a dőlt betűs feliratot: „Valentyina Joszifovna Sukalova, 1902–1984”. Mellette a földből kicsavart vaskereszt, alig olvasható névtáblával, meglepően hosszú, egyméteres „lábbal”, amelyet fekete rozsdával vont be az idő és a föld. Aztán előhúzott a zsebéből egy gombolyag spárgát, és ügyesen, mint egy matróz, összekötötte a karók végét, kijelölve a készülő sír kerületét.

– Milyen gondosan jelölsz mindent! – csodálkoztam.

– Másképp nem megy! – emelte rám Jura kipirult arcát. Felállt, lesöpörte a havat a térdéről. – Ráadásul én itt felügyelő is vagyok, többek között! Minden az én dolgom. A sírok, a temetkezés nyilvántartása, a kőállítások dokumentációja, engedélyeztetése, a papírmunka. Meg kell hagyni, baszott nagy felelősség!

Megfordult a fejemben, hogyha valaki spekulálhatna Penuskin posztjára, az nem más, mint Jura.

– Kénytelenek leszünk lepréselni a tatát – mutatott a levert cölöpökre.

– Hogyhogy lepréselni?

– Hát, rárakni a koporsót... Rátemetkezés családi sírba. Az egészségügyi szabályozás szerint csak húsz év elteltével engedélyezhető. Hát itt a válasz, miért kell két méter mélyre ásni a sírt. Igazából mindenki ellazázza, elügyeskedi, lespórolják az alját, azt hiszik, szemmagasságig is elég. De van egy olyan, hogy temetői ciklus – az a bizonyos húsz év, amíg az oszlás végbemegy. Van, ahol kevesebb, van, ahol több, a talajtól függ. De a temetőt, azt... – Jura malmozott a kezével, ahogy a megfelelő kifejezésen gondolkodott – két termelési ciklusra tervezik. Negyven évig kell működnie! Itt, Zagorszkban az 1. Számú Városit a nyolcvanas évek közepén zárták be, csak rátemetkezés van. Moszkvában még erről se lehet szó! Ott gyakorlatilag minden temetőt bezártak már! Koporsó, még mit nem! Csak hamvasztás, urna! És még így is sokat legombolnak rólad!

– Hát, Moszkvában nem olcsó a föld – mondtam. – Logikus.

– Talán hallottad már azt a mondást, hogy „A föld ingyen van. A kerítés kerül pénzbe.” Érted a célzást?

– Nem igazán.

– Földet nem vehetsz a temetőben. Azt nem árulnak. A földet a város bérbe adja korlátlan időre, addig, amíg a sírt gondozzák. Ha egy sírt elhagyottá nyilvánítanak, újra lehet bele temetni.

– Szóval akkor a kerítésért fizetnek?

– Minden viccben van valami vicc. – Jura visszarakta a baltát a talicskába. – Tulajdonképpen azért, hogy a vezetőség által meghatározott időben a sírnál tartózkodhassanak, vagyis akár minden áldott nap, reggeltől estig. Amit az ügyfelek a temetői kasszába fizetnek, az ásás díja, a temetés járulékos költségei, a temetkezési terület rendben tartása...

– De akkor honnan erednek a pletykák, hogy a temetőben szemérmetlenül üzletelnek a sírhelyekkel?

Jura képe kaján mosolyba torzult.

– Mit lehessen tudni? A felelőtlen dolgozók talán itt-ott megsértik a törvényt. Nálunk minden átlátható. Minden munkára szabályozás van, mint egy gyárban...

– Akkor az mi volt, amikor Gapon az Elíziummal nyomult a temetőben? – kérdeztem. – Ha itt minden törvényes?

Jura ledermedt képéből rájöttem, hogy beletrafáltam, mégpedig elég érzékeny pontot találtam el. Borúsan elhallgatott, a jegygyűrűjét forgatta az ujján, mintha megpróbálná feszesebben, jobban rátekerni.

– Na, és végül is mit ért el? Idehozta az ásósait, azok meg szívóztak Zsora bácsival. Pedig aki őt megüti, az aztán tényleg lelketlen. Vagy Szurencsiket. Ők teljesen védtelenek. Ki tehet arról, hogy a mi Penkinünk, Jevgenyij Vitaljevics nem állt a sarkára, mert ő olyat nem is tud? Egyszerűen hagyta elfajulni a helyzetet... Már régen azt rebesgetik, hogy a temetőt le akarják választani a kombinátról...

– Jura arcán hirtelen kétértelmű vigyor jelent meg. – De hát minek is mesélek én neked, ezt te magad is nagyon jót tudod... Különben nem jönnél ide dolgozni, nemde?

Megemeltem újra a talicskát, és elindultam vele Jura nyomában.

– Szuren ugyan kótyagosnak látszik, de igazából szívós. Rendes pasas, csak nagyon iszik. Nyugalmazott zászlós. Örményországból dobbantott ide. Még Karabahban is harcolt. Erről ma már nem beszél. Mit vigyorogsz?

– Penkin... – mondtam. – Az exemnek volt egy papagája. Penkinnek hívták. Egy buzi hullámos. Véletlenül rácsaptam az ajtót!

Azt hittem, Jura legalább elmosolyodik, de oda sem bagózott.

– A Penuskin hosszú. Ezért lerövidítjük, Penkin... Szurennek arany keze van, azt az elcseszett traktort is mindig megjavítja.

– És Zsora bácsit honnan szedtétek?

– Ágrólszakadt ember. Laknia nincs hol, mindenhonnan kidobták. Mihez kezdhetne? Hát ott lakik a bódéban.

A fák és bokrok ritkulni kezdtek, aztán teljesen elfogytak. Sírkövekkel és keresztekkel teletűzdelt mező tűnt fel a fehér pusztaságban. Rögtön szelesebb és hidegebb lett. És mindezek mellett itt sokkal nyomasztóbb volt. A csenevész kiserdő legalább egy minimális meghittséget kölcsönzött a temetőnek.

A jelzésekből ítélve épp a harminchatos parcellában lyukadtunk ki, ott, ahol előző nap Szuren gürcölt. Az itteni sírok újak voltak. A sírkövek közül a legtöbb a Rekviemtől került ki, megismertem őket a „kőszerű” fényükről, amire Servic olyan büszke volt. 

A mezőhöz közeledve már csak fejfák voltak, fa- vagy acélkeresztek.

– Jura, és honnan van a földben beton?

– Még a háborúból maradt. Erődítési vonalak – lövészárkok, lőrések. Persze, ezeket a légierő meg a tüzérség szétkapta, de néha olyan darabokra bukkanunk, hogy csak na! Töltényhüvelyeket találtunk, sisakokat is ástunk ki. Nem akarlak átverni, fegyver nem volt. De amúgy könnyű a talaj, homokos agyag. Nyáron én átlag két óra alatt könnyedén megások egy sírt...

Jura megállt. A hullámzó mező volt előttünk, gödrökkel, árkokkal. A kiszáradt, zúzmarás gyomok úgy álltak ki a hókupacokból, mint a korhadó nyílvesszők. Jobbra, szinte beleolvadva a hóködbe, az országút vörösbarna szalagja tekergett. A másik oldalon kis gyufaskatulya-házak látszottak – Zagorszk határa, vagy valami falucska.

A szélső sírok egészen frissek voltak – beborították őket a virágos koszorúk. A fejfák fakeresztjei árbócokra hasonlítottak, amelyekről a szél leszaggatta a lobogót és a vitorlát. A kissé régebbi sírok már le voltak takarítva, és olyanok voltak, mint a durva öltésekkel összehúzott forradások, hegek. Áradt belőlük a megháborgatott föld fagyos göröngyzsigereinek szaga.

Jura előszedte a „bányászlányt”, és pár rövid perc alatt lehúzta a havat a munkaterületről. Aztán magához vett egy mérőszalagot, és nekifogott kimérni a földet. Gondosan kijelölte a távolságot a környező sírokig, aztán megmarkolta a baltát.

– Ilyen precízen? – kérdeztem.

– Mit gondoltál? – Jura két ütésre, profi módon verte be a karókat. – Minden méter számít.

A lábam kicsit kezdett megdermedni.

– A föld ezen a helyen tényleg hidegebb, vagy csak nekem tűnik úgy?

– Nem csak úgy tűnik. Az oszlás hőleadással jár. Ez meg itt új rész, kevés a halott. Rosszul fűtenek...

Az égből hullt a hó, de el sem jutott a földig, röptében olvadt, parányi jeges tűdarabok záporoztak az arcomra, fehér, csillogó szemcsék ültek meg a kabátom gallérján és ujjain.

Jura végzett a spárgával, felemelkedett.

– A temető földje más, mint a többi. Nem szabad bevinni a házba, úgyhogy kötelező a váltóruha. A régi temetőkben ez tényleg alapszabály, ott mindent átitatnak a hullamérgek. Itt, a mezőn a föld többé-kevésbé tiszta. De elvileg ugyanaz van: munka után átöltözünk. És még egy tanács a jövőre nézve – vigyél magaddal termoszt, pár korty forró löttyöt. A szeszt viszont nem ajánlom.

– De hát én nem is iszom...

– És még egyszer, a sír nem vizesárok. Abban egy ember fog nyugodni, elvben az utolsó ítéletig. – Amikor ezt mondta, ironikusan felhúzta a szemöldökét, amiből rögtön rájöttem, hogy Jura nem hívő. – Tisztességesen kell kinéznie. Ide történetesen egy tizenöt éves srácot fognak temetni.

– Van gyakorlatom – nyugtatgattam. – Megbirkózom vele.

Kihúztam a talicskából a „Mását”, és a vállamra dobtam.

– A kivett földet rendezd el szépen. Ne nagyon kerüljön belőle a szomszédos sírokra...

– Jura, és az lehetséges, hogy én csak ássak, de a temetéseken ne vegyek részt?

– Hogyhogy? – gyújtott rá, a tenyerével védve a lángot. – Félted az idegeidet?

– Nem annyira...

– Beszarsz, ha gyászolókat kell nézned?

– Ki mondta, hogy beszarok? Csak hát...

– Te ásol – mondta Jura jelentőségteljesen –, és te is földeled el a halottat. Még arra is figyelsz műsor közben, hogy a rokonok közül senki ne ugorjon bele a sírgödörbe. Amikor fiatalokat temetek, csak győzze az ember elkapdosni az anyukákat! Viszont a koporsót még nem neked kéne leeresztened, nehogy elbénázd, felborítsd. Bár végül is az sem egy nehéz ügy, csak egy tempóban kell a másikkal engedni, ennyi az egész.

– Értem – vetettem oda komoran. – Ezek szerint te hozzászoktál.

– Ez nem szokás kérdése – mondta pöfékelve. – Ha itt ragadsz egy évre, utána tudni fogod, miről beszélek. Ott van Zsora bácsi, ő mindenkit megsajnál, ezért is iszik. Én meg csak dolgozom... Ha kész vagy, menj a bódéba melegedni. Visszatalálsz, itt nehéz eltévedni. De a kisbaltát megtartom, ugye, nem bánod? Neked ott a saját guillotine-od.

Jura két gyors szippantással végzett a cigijével, elnyomta a csikket, de nem a legközelebbi hókupacba dobta, hanem a talicskába.

– Itt nem szemetelünk – magyarázta.

Megvártam, amíg a háta a fejfák girbegurba sorfala előtt fel-felvillanó kék ruhafoszlányokká olvad, aztán eltűnik a szemem elől.

 

Ott álltam a téli pusztaság közepén. Valahol nagyon messze, vagy egy kilométerre innen, kamion robogott el, léghajószerű, ezüstös tartállyal. Magasan felette, a szürke fellegeken fehér foltként derengett át a nap.

Sötét megindultság lett úrrá rajtam: „Hiszen én most pont az élők és a holtak világának határán állok!” A szívem nyugtalanítóan elnehezedett.

A tekintetem most egy behavazott hasadékra tévedt.

A falait mintha gubancos szőr nőtte volna be, és az egész olyan volt, mint egy elhagyott sír.

Határnak itt híre-hamva sem volt – a temető már régen kiterjedt ezekre a hullákkal még nem beültetett hektárokra is, ezeket is elérte már a lassú métely. A sápadt havon és a sírok csenevész flottilláján kívül itt nem volt semmi.

– Ez velem egyszer már megtörtént – suttogtam. A rám telepedett belenyugvás leginkább déjà vu-t jelzett. Igaz, én mást se csináltam, csak vájkáltam: magamban, az emberek lelkében, a földben...

Eszembe jutott, amit Alina arról mondott, hogy a temető hely, de nem tér. Felsóhajtottam, ahogy belém vágott: „Mi van, ha mégis tér? Odalent, a föld alatt, vagy egy kicsivel a keresztek és a sírkövek felett?”

A mező felől áradt a magányos síkság dermesztő lehelete. Elővettem a telefonomat, és megnéztem az időt – negyed tizenegy volt. Ideje volt hozzáfognom a munkához.

Odaléptem a kihúzott spárgához. Erővel belevágtam a földbe az ásót. Az él egynegyedéig becsúszott. Jó ez a Mása!

Gyorsan felástam a sír kerületét. Egyélnyi mélyig kötött volt a föld és fagyos, de lejjebb már homokos, porhanyós.

„Ötre megleszek!” – tűztem ki a célt. De még korábban elkészültem a sírral, már négyre.

Nyitókép: Európa Könyvkiadó

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Sofi Oksanen: Oroszországban a nők azt mondják, amit az elnyomóik várnak tőlük

A finn író új könyve kapcsán beszélt egy interjúban a háború, a népirtás, az Oroszországban uralkodó nőgyűlölet és a nemi erőszak összefüggéseiről.

...
Nagy

Navalnijt meggyilkolták – így reagáltak orosz emigráns írók a halálhírre

Alekszej Navalnij február 16-án közölt halálhírére elég élesen reagáltak olyan emigrációban élő szerzők, mint Borisz Akunyin, Masha Gessen, Mikhail Hodorkovszkij vagy Mihail Siskin.

...
Hírek

Elhunyt a kormánykritikus orosz költő, Lev Rubinstein

A szovjet underground irodalmi élet egykori kulcsfigurája és az ukrajnai háború kritikusa napokkal azután halt meg, hogy Moszkvában elgázolta egy autó.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ezért érdemes edzened a képzeleted „izmait”

Egy új könyv szerint a gazdag képzelet nem valami isteni adottság, hanem fejleszthető tulajdonság. Le is írja, hogyan.

...
Zöld

Klímaváltozás helyett „halálos klímapusztítás”: ez a csere téged rávenne a cselekvésre?

Nem elég hatékonyak a jelenlegi kifejezéseink, amikor a klímaváltozás fenyegetéseiről beszélünk, állítja az ELTE PPK kutatója. Forgács Bálint új nyelvhasználatot javasol, hogy súlyának megfelelően kezelhessük a problémát. Mi könyveket ajánlunk a hír mellé.

...
Zöld

Kreatívabbak a babák, mint eddig gondoltuk + 5 könyv a kreativitásról

Magyar babák vettek részt abban a kutatásban, melyből kiderült, hogy a babák elég korán képesek kreatív módon kombinálni különböző fogalmakat. Könyvek hírek mellé.

A hét könyve
Kritika
Szeretnék-e Murakami Haruki szomszédja lenni?
...
Nagy

Senki sem fogja elolvasni a könyvedet: 5 érvünk van, hogy miért

Ez is eljött: a cikk, amiben lebeszélünk a könyvkiadásról.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ezért érdemes edzened a képzeleted „izmait”

Egy új könyv szerint a gazdag képzelet nem valami isteni adottság, hanem fejleszthető tulajdonság. Le is írja, hogyan.

...
Zöld

Klímaváltozás helyett „halálos klímapusztítás”: ez a csere téged rávenne a cselekvésre?

Nem elég hatékonyak a jelenlegi kifejezéseink, amikor a klímaváltozás fenyegetéseiről beszélünk, állítja az ELTE PPK kutatója. Forgács Bálint új nyelvhasználatot javasol, hogy súlyának megfelelően kezelhessük a problémát. Mi könyveket ajánlunk a hír mellé.

...
Zöld

Kreatívabbak a babák, mint eddig gondoltuk + 5 könyv a kreativitásról

Magyar babák vettek részt abban a kutatásban, melyből kiderült, hogy a babák elég korán képesek kreatív módon kombinálni különböző fogalmakat. Könyvek hírek mellé.

Polc

Szeretnék-e Murakami Haruki szomszédja lenni?

...

A Nagy Svájci: eszelős vágy, hazugságok és a traumaipar görbe tükre

...

Tove Ditlevsen önéletrajzi trilógiája gyógyszerfüggésről, abortuszokról, íróvá válásról mesél

...

Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír

...