A biciklizés már az első pillanattól kezdve egyenlő a szabadsággal. Amint valaki felpattan a kerékpárra, hirtelen és szinte természetesen tapasztalja meg, hogy bárhova képes eljutni gyorsan és könnyedén. Legyen szó akár kikapcsolódásról, munkáról vagy közlekedésről, a kerékpár az emberi lét egyik fontos kiegészítése a gyerekkortól egészen az időskorig minden korosztály számára. Viszont mint mindennek, ennek is megvan a maga története és kultúrája, például nem ugyanaz belvárosban, mint vidéken biciklizni, vagy éppen mást jelentett a '70-es években, mint napjainkban. A bicikli használata és a társadalmi változások kéz a kézben járnak.
Marc Augé francia antropológus A biciklizés dícsérete című írása egy óda a kerékpározáshoz, amiben egészen a 20. századi kerékpáros-kultusz kezdetéig, a Tour de France-ig nyúl vissza, hogy különböző társadalmi és kulturális változásokon keresztül meséljen arról, milyen is az ember és bicikli kapcsolata, sőt, hogy hogyan lehetne úgy átalakítani a modern várost és a közelekedést, hogy minél több kerékpár legyen és sokkal kevesebb autó. Augé egy kalandos történetet mesél és egy reményteli jövőt álmodik, miközben végigtekeri a szemünk előtt az elmúlt 100 év fontosabb behatásait a kerékpár kultúrájára. Ebben a részletben például megtudhatjuk, milyen hatással van ránk és a közösségre, ha két keréken közlekedünk.
Marc Augé: A biciklizés dícsérete (részlet)
Ford. Fáber Ágoston
Önmagunk felfedezése
A mítosz annál erősebb, minél inkább visszhangra talál azok tapasztalatában, akikhez szól. Az ötvenes években Bretagne-ban a kamaszok sprintert játszottak, egyenes úton és lejtőn úgy bravúroskodtak, hogy elengedték a bicikli kormányát, majd a nagy emelkedőkön kiálltak a nyeregből, és így tekertek, röviden: úgy tettek, mintha a teljesen hétköznapi bringáik formás versenykerékpárok lettek volna. Akárcsak a Kisvárosi ünnepben a postás, de valamivel komolyabban véve magukat, mint a nagykamasz, aki az Hulot úr nyaral című filmben naiv önelégültséggel téblábol a nyaraló párizsi leányzó erkélye alatt. Jacques Tati 1953-ban tüneményes és hasznos leckét adott az akkori kamasz fiúknak. Ugyanez a fajta humor és gyöngédség jelent meg 1969-ben, tizenhat évvel később a Pierre Barouh és Francis Lai szerezte dalban, az Yves Montand által előadott Kerékpáronban.
Nemzedékek egész sora ismert magára a dalban, amelyben fiatalkoruk valós vagy csak képzeletbeli emlékeit vélték felfedezni:
Mikor kora reggel elindultunk,
Kora reggel útnak indultunk
Kerékpáron…
Azonban a humor és a gyöngédség nem lett volna képes ilyen erővel hatni, ha a ’30-as, ’40-es vagy ’50-es évek fiataljai számára a bicikli nem a szabadság rendkívüli élményét jelentette volna.
Már az első pedálfordulat az önállóság új formájával, a szökés lehetőségével, a szabadság kézzel fogható érzésével kecsegtet, a lábujjheggyel létrehozott mozgás hatására a gép életre kel, enged a test vágyának, és azt szinte megelőzi. Néhány másodperc alatt eloldódik kötelékeitől a látó határ, a táj pedig mozgásba lendül. Máshol vagyok. Más ember vagyok, és mégis sokkal inkább magam vagyok, mint korábban bármikor; az vagyok, amit felfedezek.
Amikor csak eszembe jutnak az első kerékpártúráim, akkor mindig rájövök, hogy ezek nagyon megfontolt és rövid kirándulások voltak. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy attól kezdve, hogy megízlelhettem a kerékpárral járó szabadságot, csodálatos módon kitárult előttem a világ. Bretagne-ban az így nyert néhány többletkilométer egészen új lehetőségekkel kecsegtetett: elérhető közelségbe került egyrészt a tenger (a kisforgalmú utakon a partig, az országúton a halászkikötőig is el lehetett jutni), másrészt a vidék és az erdő (ahol augusztus végétől gombát lehetett szedni).
Ez a közelharc a térrel a magány korábban nem tapasztalt, mégis lelkesítő próbatételét jelentette.
A közelharc magammal pedig olyan bensőséges tapasztalat volt, amely segített felfedezni saját lehetőségeimet és határaimat is.
A legkisebb elbizakodottságért is azonnali büntetés járt; a biciklim csak háromsebességes volt, de mindhárom fokozatra szükségem volt, hogy hazafelé meg tudjam mászni a nagy emelkedőt, amihez komoly kitartás kellett, nehogy szégyenszemre a biciklit magam mellett tolva érjek a faluba. Megtanultam tanulni, fegyelmeztem magam, és amikor a nyár végére anélkül voltam képes harmadik fokozatban feltekerni a templomtérre, hogy kiálltam volna a nyeregből, tudtam, hogy sokat erősödtem.
Ahogyan az úszást, úgy a biciklizést sem lehet elfelejteni. De nem csak erről van szó. Önmagunk fokozatos megismerése, ami a biciklizni tanulással jár, kitörölhetetlen és tudattalan nyomokat hagy bennünk. A dolog eredetisége paradox jellegéből fakad: az idő és az örökkévalóság paradoxonából, ha tetszik. A fiatalok, akik nyeregbe pattannak, megtapasztalják saját testük hódító erejét. Hódító erőről beszélek, mivel, ahogyan mondani szokás, ekkor vannak erejük teljében. Ezek a többé vagy kevésbé izmos, többé-kevésbé gyors vagy tehetséges fiatalok, akik elviekben kivétel nélkül élénk ifjak, annak a térnek a kitüremkedéseihez viszonyítják magukat, amelyben előretörnek; tisztában vannak vele, hogy nincsenek mindig ugyanolyan formában; érzik, hogy van, amikor jobban „benne van a boogie a lábukban”, ahogyan egy igen szemléletes népies kifejezéssel élve mondhatjuk. Ez az érzés idővel halványulni kezd, és átadja a helyét a fáradtságnak. De az életkorral is fogy a lendületünk, főleg, ha nem vagyunk edzésben.
Ebben az értelemben a biciklizés azt is jelenti, hogy az ember megtanul gazdálkodni az idővel, a nap vagy az etap rövidebb idejével és az egymást követő évek hosszabb idejével egyaránt.
És mégis (ebben áll a dolog paradox jellege) a kerékpározással az örökkévalóságot is megtapasztaljuk. Kicsit olyan ez, mint amikor csukott szemmel fekszünk a tengerparton a homokban, és megelevenednek bennünk gyerekkori emlékeink, pontosabban azok az érzések, amelyeken, mivel kortalanok, nem fog az idő vasfoga, hasonlóképpen ahhoz, mint amikor valaki több év kihagyást követően, kezdetben kicsit félénken, kerékpárra ül, és azonnal „visszajönnek a mozdulatok”, ahogy a sportolók mondanák, utalva ezzel arra, hogy amint elkezdenek edzeni, rögtön ismét megtapasztalják saját testüket és képességeiket, de mindenekelőtt benyomások egész sorát (az örömöt, amikor az ember csak úgy gurul lefelé a lejtőn, hallgatja az aszfalt zaját a gördülő kerekek alatt, az arcát simogatja a szél, a táj pedig lassan mozgásba lendül), amelyek mintha csak erre az alkalomra vártak volna, hogy ismét felszínre törhessenek.
Mások felfedezése
Azzal a cseles indokkal, hogy ez majd formában tartja őket, az idősebbek közül sokan ülnek biciklire, és ha nem is napi rendszerességgel és egymagukban, de vasárnaponként csapatokat alkotnak, sőt, olykor még a mai versenyzők mezét is magukra öltik, mintha csak érdekeltek lennének vagy örömüket lelnék abban, hogy egyik-másik európai bank, hitelintézet vagy telefonszolgáltató dicshimnuszát zenghetik.
Persze csak játékból, mert valójában inkább a kiskorukban átélt örömöket és a gyerekek közt ismert cinkos összekacsintást keresik.
Beceneveken szólítják egymást, tréfálkoznak a másikkal. A vicc kedvéért az aktuális bajnokokhoz mérik magukat, és egy ügyes szimbolikus aktussal, amelynek talmi voltáról minden gyorsítási kísérlet során meggyőződhetnek, ezeknél a fiataloknál is ifjabbakká válnak. Tudatosan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy még mindig fiatalok, mert így egy kicsit tényleg azok is maradnak.
A kerékpár fontos eszköze a vidéken élő idős emberek társasági életének. Van valami szeretetreméltó és hősies abban, ahogy a régi szép napok bajtársiassága megelevenedik a nyugdíjasok körében, amennyiben büszkén dacolnak az öregedéssel és a halállal. De ugyancsak lehetőséget ad az eltérő nemzedékek közötti aktív összetartásra és kapcsolódásra is, mivel a biciklis csoportokban mindig akadnak fiatalabbak, akik diszkréten magukra öltik a mentor szerepét, ügyelve rá, nehogy túl látványos módon érzékeltessék idősebb társaikkal saját erőfölényüket. Az egyedülléttel járó mámoros érzés tehát nem zárja ki a társas élet különböző formáit, és azt hiszem, hogy ez a kerékpározás egyik nagy erénye. Már a nagy bajnokok esetében is meghatódva néztük a szolidaritás megnyilvánulásait, amelyeknek semmi közük sem volt a fegyelmezett csapatmunkához (Coppi és Bartali például egy kegyetlen hegyi szakaszon a Pireneusokban megosztották egymással a vizüket, és Coppi a lovagiasság szabályai szerint átengedte a szakaszgyőzelmet Bartalinak, aki aznap ünnepelte harmincötödik születésnapját).
A kerékpárosok között a legalapvetőbb szinten van egyfajta összetartás, a közös erőpróba és időtöltés tudata, azé a valamié, ami mindenki mástól megkülönbözteti őket, és csak az övék.
Nem is kell erre jobb bizonyíték annál, mint hogy azok, akik már szereztek némi tapasztalatot a párizsi Vélib’ bérbicikli-hálózattal, mennyire előzékenyen fordulnak az újoncok felé, akik még csak most ismerkednek a rendszerrel. Amikor a tapasztalatlanok a kezelőoszlop körül tolongva próbálják megérteni a regisztráció folyamatát, a tapasztaltabbak készséggel adnak tanácsot és magyarázzák el nekik, mi hogyan működik. Az életkori hierarchia ilyenkor megszűnik, vagy egyenesen megfordul: mivel a legfiatalabbak élnek leghamarabb az új lehetőséggel, úgy érzik, már rendelkeznek bizonyos fokú hozzáértéssel azt illetően, hogy miként működnek az előfizetések a kezelőfelületen, valamint maguk a biciklik, amelyek egyszerű, ám kissé nehézkes szerkezetek, és kiválasztásuk, eloldozásuk, leparkolásuk és dokkolásuk is megkíván némi szakértelmet. A fiatalok boldogan osztják meg mindezeket az ismereteket a kezdőkkel, és ez teljességgel új jelenség egy olyan városban, ahol nem magától értetődő, hogy az ember könnyen létesít kapcsolatot idegenekkel.
Ezért tehát nemcsak az individualitáshoz való visszatérést kell a kerékpár számlájára írnunk, hanem a könnyed, baráti, vagy adott esetben csak kérészéletű emberi kapcsolatok ismételt megjelenését is, amelyekben mégis mindig benne van az élet szeretete. Ezenfelül minden bizonnyal van valamifajta kapcsolat a magunk és a mások jelenlétének tudatosulása között. És mivel a kerékpározás, habár epizodikus az ember életében, lehetőséget ad egy identitás (némi időbeli folytonosság) megtapasztalására, eközben azt is lehetővé teszi, hogy figyelemmel forduljunk mások felé (a várakozás, a jövő iránti nyitottság formájában). Elég csak megnézni az utcán azokat, akik nemrégiben váltottak biciklire: beszédbe elegyednek egymással (megvitatják az útvonalakat, a tájat, az időjárást), vagy együtt tekernek szótlanul, de (szinte) sosem veszik elő a mobiltelefonjukat. Az eléjük táruló látvány a szöges ellentéte annak, ami manapság nap mint nap bármelyik kávézó teraszán tárul elénk: két ember ül egy asztalnál, ám mindkettő láthatatlan valakikkel társalog a maga okostelefonján. Az utcák, a presszók, a metró és a buszok tele vannak szellemekkel, akik szüntelenül beleavatkoznak azok életébe, akiket kísértenek; távol tartják őket maguktól, és közben meg is akadályozzák, hogy az illetők gyönyörködhessenek a látványban, vagy érdeklődéssel fordulhassanak hús-vér utastársaik felé.
Egyelőre azonban ezek a szellemek még nem tudnak biciklizni.
A kerékpárosok inkább a közvetlen emberi kapcsolatokat választják, és átmenetileg még a médiát is hanyagolják. Bárcsak így maradna! – kiálthatnánk fel bizakodva. Bárcsak képes lenne a kerékpár diszkréten és hatékonyan visszahozni az emberi viszonyokat, a beszélgetéseket és a szívélyes mosolyokat!
Fotó: Wikipédia / Bookline
