Bármelyik hollywoodi posztapokaliptikus film szólhatna a magányos ételfutárról, aki az üres utcákat járja, hogy eljuttassa az élelmet a lakásaikba és életeikbe kényszerült túlélőknek. A könnyei személyes hangvételű kötet, amely bemutatja a kiüresedett várost járvány idején, így adva nézőpontnak tágabb kontextusokat. Erdős Virág szimbolikus döntést hozott, amikor futárnak állt, mert a 24.hu-nak adott interjújában azt mondta, szerinte 2020-ban József Attila-díjjal a hátizsákban biciklisfutárkodni kevésbé gáz, mint MMA-, NKA- vagy éppen Térey-ösztöndíjból élni.
A határhelyzetek kötete ez: a járvány közepéből jelentkezik a költő, aki az állami középdíjak helyett biciklis futárkodással próbálja megteremteni megélhetését, miközben a szélsőséges helyzetben, a fogyasztói társadalom életben tartójaként szállítja ki a megrendeléseket. Amit ő lát a városból, sőt az emberek által elhagyott városból, azt más nem látja ugyanígy, de elmesélni sem tudja.
Ez a futár Erdős Virág, aki kitöltötte a Proust-kérdőívet a Literán, és betette versként a kötetbe, mert az életanyag is a költészet tárgya.
Kiderült, hogy Ádám bordájában volt a legboldogabb, a legjobb eredményének a döntetlent tartja,
a tökéletes boldogságot fenyegetőnek érzi, sehogy nem szeretne meghalni és aki a legnagyobb szenvedésnek azt tartja, hogy lát és hall. És ez utóbbit nem is csodálom, mert ettől az érzékeny érzékeléstől válik fontos kötetté. A borítón a szerző nevét és a kötet címét összeolvashatjuk: Erdős Virág könnyei. Ezután nem meglepő, ha az egyik coming outnak nevezett versben Esterházy Péter Egy nőjét is játékba hozva beszéli el egy szerelem történetét: a Van egy cigány a különbözőségen keresztül ábrázolja az egymásra találást. A Pintér József által tervezett kötetben is visszaköszönnek a könnycseppek, ahogy az utolsó, duna című verset követő (köszönő?) szövegben és illusztrációban.
Erdős Virág az első karanténidőszakban biciklis futárként dolgozott, új verseskötete ennek a tapasztalatnak a lenyomata. Olvass bele!
Az első, Viszony című versben szinte az egész kötetre érvényes szerzői utasítás olvasható: A költő megírja, hogy ő futár, nem költő: az ő nézőpontja azé az ismeretlené, aki pár pillanatra jelenik meg csak életünkben, de mindent lát, arctalan, névtelen megfigyelője az életnek. Valódi viszonyokat nem alakít ki, de érzetre mindenhol jelen van. A kötet innen néz mindenre, ami a városban történik, ahol nemcsak személyes vagy családi történetek jelennek meg, hanem sok-sok nem látható esemény is.
Képalkotásában annyira erős a kötet, hogy a vers terei bejárhatóvá válnak:
“Azóta néha észreveszem magamon, hogy / nem vagyok kivilágítva. / Nincs macskaszemem. / Random csomagocskákat dugok a táskámba” (Azóta néha észreveszem magamon, hogy),
“A biciklizésben az a jó, hogy addig se vagyok / a földön / a föld alatt / a nyolcvanas évek második felében / a kilencvenkilences buszon” (A biciklizésben az a jó, hogy addig se vagyok),
”A Pannónia utcai biciklisávban a Balzac utcai kereszteződés után van egy luk. / A számozás a körfolyosó túlsó végén kezdődik” (Honismeret),
“Lehúzódtam a padka mellé, / megnyitottam az applikációt, / és megnéztem, hogy ezúttal honnan hová, / hány kilométeres távolságra, mit kell szállítanom” (Báb),
“Egy múlt időben / két alkalmazott // szomorú de szép is: / ő is wolt / meg én is (no border)”.
Az ételfutár tapasztalata alapvetően egy nem látható, nem hallható kisebbségé, azoké, akiknek nincs története. Akiket a társadalom csak Wolt-futároknak lát a kék kabátjukban, de az egyént nem. Az első versben megnevezett futár nézőpontja határozza meg az egész kötetet, amit Erdős Virág nem szerepversként, hanem szorongató, aszfaltközeli tapasztalatként mesél el. A képviseleti költészet apoteózisa című versében konkrétan megválaszolja Erdős Virág a kérdést, “Megírtátok a sorsát és beolvastatok neki. / Valaki diktálta föntről a ritmusképletet, de ki. // Egy túlképzett, túlhájpolt, többségi, hetero rém. / És most azt kérdezitek, hogy miért // beszélek helyette én.” A könnyei hisz az irodalomban, annak szerepében, hogy mindenféle történetet elbeszéljen, ami a fősodortól eltér, tükröt tart, bemutat, közvetít. És ez az egész kötetnek nagy erőt ad.
Az ételfutár és a költő egymásból következik: a költő a megélhetés miatt megy futárkodni, majd annak feldolgozása költészetté válik. A Misszilis című versben látható, társadalmi szinten milyen kiszolgáltatott a költő:
“Szia,/ akkor fél órán belül várjuk a verset! Fizetni sajnos nem tudunk, ugye nem gond? @ Igen, ez most megint egy ilyen karitatív dolog lenne, de legközelebb bepótoljuk, eskü!”
Az ételfutár és a költő kiszolgáltatottsága itt érik össze: nincs megbecsülve a munkája, és mivel íróként az írásból ilyen piaci környezetben nem tud megélni, elmegy futárkodni.
A kötet versei foglalkoznak a kánon kérdésével, az irodalmi pozícióval (Tűz, tűz, avagy én és a kánon), de mégis olyan alapkérdések is felmerülnek, mint “Nem tervezed, hogy visszavonulsz? / És mégis mikor? / Nem lesz az késő? / Ha abbahagyod, mihez fogsz kezdeni? / Öngyilkosságon? / Gondolkodtál már? / Poszthumán líráról? / Van fogalmad? / Most őszintén. / Szerinted ez egy vers?” A Normál hangerő című versben hosszú listában mutatja be a magyar irodalmi életet, dühösen és csalódottan szólal meg a vers Allen Ginsberg üvöltését játékba hozva: “Láttam nemzedékeim legjobbjait / az ösztöndíjpályázat kuratóriumában / a szavalóverseny zsűrijében / a szakmai szervezetek által delegált személyek névsorában (...) egy mélyinterjúban / egy villáminterjúban / a műbírálat tükrében / az olvasók szeretetében / az erőközpontban / az értékhorizonton / a szakmai minőségben”.
A könnyei szép, erős és sok helyen ironikus kötet egy világról, amelyben megszűnnek a kapcsolatok, a szorongás és a félelem uralja a mindennapokat, amiben csak annak van története, aki rendel. Ha már bekövetkezett ez a világ, akkor Erdős Virág legyen az a kísérő, aki ezen végigvezet, aki megmutatja Budapest különböző rétegeit, aki valódi kapcsolatokat teremt szövegeivel.
