A Merítés-díjjal kitüntetett (2019) Mia&Maja írójának új regényében a "nem olyan szuper" csapat éppen kezdene visszarázódni az iskolai hétköznapokba, amikor egy új játékkal megkeresi őket egy csupa fiatal zseniből álló startup cég. A nyeremény nagyon vonzó, hipermenő a felszerelés, de kiderül, hogy egyáltalán nem olyan könnyű betartani az egyes számú szabályt, vagyis azt, hogy a csapatból senkit sem hagynak hátra.
Amíg a feladatokat teljesítik, olyan kérdésekbe ütköznek, amelyeket azelőtt soha nem tettek fel maguknak. Mi az a pont, ameddig el lehet választani a valóságot a képzelettől? Mi van akkor, ha valaki soha többé nem akar visszatérni? És egyáltalán, ki és mi alapján mondhatja meg, hogy valami igazi vagy sem?
Maksai Kinga: Névtelen Világ. Ismeretlen utakon (részlet)
Gárdos János rajzaival
– Azta! – nyújtózott nagyot az autóból kiszállva Bazsi.
– Nem semmi! – nézett szét Liza.
– Hű, de szép! – ismerte el Dorka is.
A parkolót, ahol megálltak szinte körbeölelte az erdő. Hatalmas fák mindenütt, madárcsicsergés és ragyogó napfény. Mintha valami mesebeli helyre érkeztek volna. Vagy még inkább, mintha belecsöppentek volna egy Disney-rajzfilmbe. Miután kigyönyörködték magukat, Dorka javaslatára elindultak a kapu felé. Ricsi és Bob kint maradt, de megígértették a gyerekekkel, hogy ha bármi gond adódna, rögtön hívják őket. Egyébként meg kérnek Lizától egy szmájlit tízpercenként. Alig nyomta meg a csengőt Erik, máris nyílt a kapu. Hosszú, halványbarna díszkővel kirakott sétány vezetett a házig. Útközben elsétáltak egy pingpongasztal, egy medence és egy fára szerkesztett óriási, madárfészekre hasonlító hinta mellett.
– Maradunk? – kérdezte vigyorogva Bazsi.
– Benne vagyok – felelte Liza.
Az ajtóban egy fiatal férfi várta őket. Talán Ricsiékkel egyidős lehetett.
– Sziasztok! Gyertek beljebb! – köszöntötte őket.
Volt benne valami kedves és nyugtalanító. A mozgása, a beszéde, az arckifejezése egyszerre sugárzott érdeklődést és feszültséget. Ahogy beléptek, Erik előtt egy pillanatra elsötétült minden. Nem látott és nem hallott. Csak a saját szívdobogása lüktetett, szinte szétrepesztette a dobhártyáját. Teljesen leizzadt. Habár tényleg csak fél percig tartott mindez, ráadásul közben igyekezett nem mutatni kifelé semmit, Noel észrevette, hogy valami nem stimmel.
– Jól vagy? – súgta Eriknek.
– Aha – mondta Erik.
– Igyál egy kis vizet – azzal Noel odaadta Eriknek a kulacsot, amit külön neki vitt.
Korábban is előfordult már, hogy Erik rosszul lett. Soha nem szólt, és nem is igazán beszéltek róla utána, de Noel igyekezett a barátja segítségére lenni. Így aztán nem egy, hanem két kulaccsal járt, és mindig volt nála egy plusz müzliszelet, amit persze néhány naponta pótolnia kellett, mert valahogy elfogyott. Szerencsére Erik hamar visszanyerte az eredeti színét, és nem olvadt már bele teljesen a hófehér falba.
A többiek ebből semmit sem vettek észre, túlságosan lekötötte őket a nézelődés. Hipermodern berendezés, tág terek, és mindenhol valami érdekesség. Itt egy elektromos roller, amott egy krómozott, megvilágított csocsóasztal. Amikor beértek a tárgyalónak nevezett szobába, már várták őket a többiek. Egészen pontosan még egy fiú és egy lány.
– Helló! Én Lucy vagyok. Ő itt Steve. Gondolom Greg már bemutatkozott – mondta vidáman a lány.
Erik Lucy-t nézte, és próbálta megfejteni, hogy mi olyan fura benne. Aztán kis idő múlva rájött: ugyanaz a különös mosoly ült ki az arcára, mint Gregnek. És egyáltalán, miért van angol nevük? Hiszen egyértelműen nem angolok. Vagy amerikaiak. Persze Steve még lehet az, végül is eddig egy szót sem szólt.
– Sziasztok, srácok! – nyújtotta a kezét Steve, megválaszolva ezzel a kérdést. – Kezdjük is el!
A csapat helyet foglalt. A formatervezett székek sokkal kényelmesebbnek tűntek messziről, mint amilyenek valójában voltak. Két perc után már mindenki mozgolódott, hogy találjanak egy olyan pozíciót, amitől nem megy szét a hátuk. Ez azt eredményezte, hogy végül félig feküdtek a székeken, mintha épp készülnének lefolyni róla. Dorkának eszébe is jutott egy híres festmény, amin az idő folyik el, vagyis órák, amik az időt szimbolizálják.
– Nézzétek meg a bemutatkozó videónkat, aztán beszéljünk! – mondta Greg, és bekapcsolta a videót.
Egy óriási kivetítőn nézték, tökéletes hangminőséggel és képfelbontásban. Egy új játékról volt benne szó, ami egyszerre visz ki a szabadba és repít át egy másik univerzumba. Nagyjából ez volt a filmecske érthető része. A többi csupa sosem hallott kifejezés, meg mindenféle szám és százalék, ráadásul angolul.
– Na? – mosolygott rájuk sejtelmesen Steve.
– Ö… khm… igen, ez – próbálta megtalálni a megfelelő szavakat Bazsi, aztán rájött, hogy Erik a szószólójuk.
– Ez igazán… hogy is mondjam… – folytatta Erik, aki szintén nem tudta, miként adja a tudtukra, hogy nagyjából egy kukkot sem értettek az egészből.
– Ezt a videót a befektetőknek készítettük, tudjátok, akik támogatják pénzzel a projektünket – mondta Lucy.
Ezt egy hosszú és nagyon kínos csend követte. A „nem annyira szuper” csapat tagjai úgy érezték, valami félreértés történt, és nem is őket akarták meghívni. A cég munkatársai láthatóan ugyanezt gondolták, mármint, hogy valamit nagyon félreérthettek a srácokkal kapcsolatban. Rája és Bazsi bevetették a lefelé nézős módszerüket, Dorka cukorka után kutatott a táskájában, Liza a kék hajtincsét tekergette, Noel előkapta a dugicsokiját, Erik pedig kitapogatta a zsebében a magával vitt szuperhősfigurát, SupEriket. Lucy töltött magának a narancsléből, ami az asztal közepén, egy hatalmas, szögletes kancsóban virított.
– Akkor elmondjátok, hogy miről van szó? – kérdezett rá végre Rája, az egyetlen, aki nem feszengett.
Igazából csak azért volt ott, mert nagyon unja, hogy az anyukája mindig azt mondogatja, hogy kimarad a közös programokból. Na meg egy egészen kicsit azért is, hogy megmutassa, ő a legjobb közöttük, bármiről legyen is szó.
– Elmondjuk – felelte Greg. – Fejlesztettünk egy játékot, pontosabban egy eszközt és hozzá egy játékot. Ez egy mixed reality játék.
– Az mi? – kérdezett tovább Rája, mert tényleg nem értette, miről van szó.
– Felveszel egy headsetet, és egyszerre látod és hallod a valóságot, plusz mindenféle mást is. Mondjuk, látod a parkolóban a fákat, de látsz közöttük elszaladni egy csapat szarvast. Ők igazából nincsenek ott, de mégis valóságosnak tűnnek. Ami még jobb: akár meg is simogathatod őket, ők pedig reagálnak rá.
– A képzeletbeli szarvasok? – kerekedett el Noel szeme.
– Igen – felelte Greg. – Persze érezni nem fogod a bundájukat, de ők megrezzennek, elfutnak, vagy mosolyognak.
– És mi a játék? – kérdezte Bazsi.
– A csapatból mindenki kap egy headsetet és két karkötőt, ezeket kell viselnetek, amikor végigmentek a különféle pályákon, ahol feladatokat kell teljesítenetek. Félig a valóságban, félig a virtuális térben. Öt ilyen pálya van összesen. Minden pályán szerezhettek egy valamit. Ha összegyűjtitek mind az ötöt, ki tudtok rakni belőle egy olyan szuper dolgot, ami senki másnak nincs. Ezt aztán meg is tarthatjátok, ez a fődíj. Tulajdonképpen olyan, mint egy számítógépes játék, csak itt ti vagytok a főszereplők.
– Na várjunk csak! Ezt azért nem nevezném túl konkrét tájékoztatásnak. Például mik ezek a valamik? És mi a másik valami, amit össze kell állítani? – mordult föl Bazsi.
– Épp ez a lényeg! Ez a meglepetés! Azt viszont tudnotok kell, hogy előttetek már négy csapat megpróbálta végigcsinálni a játékot, de egyiknek sem sikerült – mondta Greg.
– Hű – ámuldozott Noel. – Miért nem?
– Ennek több oka is volt. Nem voltak elég összetartók, vagy kifutottak az időből. Egy nap áll rendelkezésre minden pályánál – magyarázta Greg.
– És nektek miért jó mindez? – kérdezett Erik is.
– Mi nem tesztelhetjük a játékot, mert mi fejlesztettük. Viszont nagyon nagy szükségünk van visszajelzésekre. Hogy tudjuk, mit kell még javítani rajta, és mi az, ami működik. Mert ha már tökéletes az egész, meghirdethetjük az első versenyt – mondta Greg.
– A videojáték a múlté. A gyerekek ki akarnak lépni a megszokott közegükből. Kalandokat akarnak. Izgalmat. Valamit, ami felrázza őket – tette hozzá Lucy.
– Hű – mondta ismét Noel.
– És mi van, ha nem jutunk a végére? – kérdezte Erik.
– Semmi. Nem lesz a tiétek az a szuper valami – mondta Greg.
Most nem tűnt annyira furának. Igaz, nem is mosolygott.
– Lenne szerződésünk? – kérdezte kissé félve Erik.
– Igen. Sőt, már meg is van – azzal Lucy elővarázsolt egy jó nagy halom iratot. Gondoljátok át, olvassátok el. És a szüleiteknek is bele kell egyezniük, természetesen – közölte.
– Hajjaj – sóhajtotta Dorka.
– Akkor szerintem nincs is mit átgondolni. Tuti nem engednek el – mondta halkan Erik.
– Azért tehetnénk egy próbát – jegyezte meg Liza.
– Persze, hogy teszünk egy próbát – vette elő autótolvaj hangját Bazsi.
