A szörnyek népszerűsége töretlen, sőt felfelé ívelő: rémeink elválaszthatatlan részei mindennapi életünknek. De vajon mennyire értjük a szörnyeket, amelyeket mi magunk hozunk létre, csodálunk és félünk? Látjuk-e, mi köti össze a múlt ikonikus, frankensteini szörnyét a jövő mesterséges intelligenciájával? Mi köze van Marvel Kapitány macskájának az Alien-sorozathoz és miért félnek annyira a Star Trek kemény férfi karakterei az univerzum női szörnyeitől? Miért nem egyfélék a vámpírok, és miért kezdtek el fejlődni a zombik? Milyen szorongásainkat tárják fel az állati szörnyek és a különféle állat-ember és növény-ember hibridek?
Míg a középkorban a szörnyek a veszélyes ismeretlent jelölték a színes térképeken, ma már egész tudományág alapul a szörnyek feltérképezésén. Ebből ad ízelőt ez a népszerű regényeket és filmeket elemző tanulmánykötet - hogy minél jobban eligazodjunk saját világunk szörnyekkel teli térképén, vagyis jobban értsük félelmeinket és önmagunkat: a szörnyek által meghatározott embert.
A kötet szerzői: Benczik Vera, Fodor András, Gyuris Norbert, Kérchy Anna, Limpár Ildikó, Panka Dániel, Pintér Károly, Rusvai Mónika, Sohár Anikó, Szujer Orsolya, Vancsó Éva
Róluk lesz szó: Mary Shelley: Frankenstein; Jurassic World-filmek; Ex Machina; William Gibson: Neurománc; 2001. Űrodisszeia; Én, a robot, Mátrix-trilógia és Terminátor-sorozat; H. G. Wells: Világok harca; Star Trek - The Original Series; Batman; Pókember; Marvel kapitány; Angela Carter: Esték a cirkuszban; Terry Pratchett: Vadkanapó; China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás, Richard Matheson: Legenda vagyok; M. R. Carey: Kiéhezettek; Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete; Robert Holdstock: Lavondyss; Siobhan Dowd és Patrick Ness: Szólít a szörny
Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű (részlet)
Előszó
Limpár Ildikó
Szörny, szörnyeteg – azaz monstrum. A latinból származó szót a monstrare (megmutat, avagy demonstrál) és a monēre (figyelmeztet) igék gyökeréhez kötjük etimológiailag, és ez teljes összhangban áll funkciójukkal: figyelmeztetnek, rámutatnak valamiféle veszélyre – vagy éppen veszélyes, tiltott vágyakra irányítják figyelmünket. Megjelenési formájuk, megnyilatkozásuk felér egy demonstrációval, azaz láthatóvá teszik, milyen félelmeket vagy vágyakat testesítenek meg.
A pontosan be nem azonosítható, vagyis az ismeretlentől való félelmünket is szörnyekkel jelezzük
– gondoljunk csak az egyik legismertebb földgömb, az 1504-es állapotokat rögzítő Hunt–Lenox glóbusz „Hc Svnt Dracones” (Itt sárkányok vannak) feliratára, mellyel a még feltérképezetlen területeket jelölte a földgömb készítője, vagy számos olyan régi térképre, amelyen nem felirattal, hanem a szörnyek berajzolásával jelezték a veszélyes, még nem ismert vidékeket.
Amióta létezik művészet, nem szűkölködünk a különféle szörnyábrázolásokban; a szörnyek, úgy tűnik, elválaszthatatlan részét képezik életünknek, így fontos történeteinknek is. Sokszínűségük, változatosságuk lehengerlő: az új korszakok új szörnyeket hívnak életre, de az is jól megfigyelhető, hogy ugyanaz a típusú szörny – mondjuk a sárkány – nem ugyanazt a jelentést hordozza egy ősi mítoszban és egy kortárs fantasyregényben, sőt a különféle kortárs szövegekben sem. Egy szörnytípushoz nem rendelhető hozzá egyetlen kizárólagos, fix jelentés, mert a komplex értelmezést mindig a szövegkörnyezet határozza meg. Könnyen belátható hogy bár Bram Stoker Erdélyből érkező, Angliát felforgató és londoni ingatlanokba fektető magányos Drakulája és Stephenie Meyer luxusautókat gyűjtő, családbarát, napfénytől csillogó amerikai Edwardja egyaránt a vérszívók nagy rasszába tartozik, mégis olyan különböző veszélyeket, félelmeket és vágyakat személyesítenek meg, hogy a vámpír címke mindössze kiindulópontként szolgál értelmezésükben: különbözőségeik olyan jelentéseket tárnak fel, amelyek rávilágítanak arra, hogy milyen kor lenyomatai ők – vagyis
rólunk mesélnek, és a környezetünkről, amely minket is formál.
Az irodalmi vagy filmes művekben előforduló szörnyek többsége ugyan értelmezhető metaforaként, ám valójában komplexebb jelenségek, ezért mára már önálló tudományággá fejlődött az elemzésük. Erőteljes vonulat ezen belül a pszichoanalitikai megközelítés, mely elsősorban Sigmund Freud kísérteties (németül: unheimlich, angolul: uncanny) fogalmát, Carl Gustav Jung archetípus-elméletét, valamint Julia Kristeva tisztátalan (abject) fogalmát használja. Ezt a vizsgálódási módszert erősíti meg az a szemlélet, amely a szörnyeket kulturális képződményeknek tekinti, és ezért elválaszthatatlannak tartja attól a történelmi-kulturális közegtől, amelyben keletkeztek. E kétféle szemléletet ötvözi Jeffrey Jerome Cohen 1996-os esszéje, amely lefektette a szörnyelméleti vizsgálódások modern alapjait, és amely a kötetben olvasható esszék visszatérő hivatkozási pontja. Ez az az elméleti keret, amelyet mára már evidenciaként kezel a tudomány, és amely sikeresen ráirányította a figyelmet arra, hogy a szörnyek hibrid természete kínál kulcsot jelenségük megértéséhez, hogy a különféle kategóriák, területek határait jelzik, és hogy létezésük nem választható el alkotójuk létezésétől.
Ebben az antológiában arra vállalkoztunk, hogy közérthető módon, mégis tudományos módszerekkel vizsgálódva, esettanulmányokban mutassuk meg, milyen sokféleképpen értelmezhetőek a szörnyek, és hogy a szörnyek „dekódolása” milyen sokat tesz hozzá a mű élvezetéhez, megértéséhez. A tanulmánykötet ötlete a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Populáris kultúra és fantasztikum az angol nyelvű országokban kutatócsoport egyik megbeszélésén kezdett körvonalazódni, így a szerzők többsége – Benczik Vera, Limpár Ildikó, Panka Dániel, Pintér Károly, Rusvai Mónika, Sohár Anikó, Vancsó Éva – a kutatócsoport tagjai közül kerültek ki. Mivel számos tag egyben az ELTE popkultúrával foglalkozó (EASPOP) kutatócsoportjának is tagja, adott volt az együttműködés, és így csatlakozott a projekthez Szujer Orsolya az EASPOP csoportból, majd olyan, más egyetemeket erősítő irodalomtudósok, akik időről időre szívesen foglalkoznak szörnyekkel: Kérchy Anna, Gyuris Norbert és Fodor András.
Arra törekedtünk, hogy a hazai közönség számára ismerős művek elemzésével a szörnyek minél szélesebb választékát mutassuk be e kötet lehetőségein belül. Az elemzésre választott művek a populáris kultúra részét képezik, ezért irodalmi és filmes alkotások egyaránt terítékre kerülnek. Panka Dániel nyitóesszéje a modern szörnyirodalom kiindulópontjára, Mary Shelley Frankenstein című regényére fókuszál. Panka arra keresi a választ, hogy mi tesz klasszikus értelemben vett frankensteinivé egy művet. Sorra veszi a Frankenstein-mítosz alkotóelemeit, az Istent játszó, sajátos elveket valló tudóst, a tudós teremtményét, a tudós és teremtménye közötti interakciót, valamint az események tragikus (de legalábbis valamely szereplő számára kedvezőtlen) kimenetelét. Gondolatmenetét kortárs példákkal szemlélteti: Michael Crichton Jurassic Park (1990) című regényét és Alex Garland Ex Machina (2015) című filmjét állítja érdekes párhuzamba Mary Shelley klasszikusával.
Az ember alkotta szörnyeteg témáját viszi tovább Gyuris Norbert tanulmánya, amely a mesterséges intelligencia (MI) szörnyűséges aspektusait vizsgálja. A tanulmány központi eleme az MI mint az eldönthetetlenség, a meghatározatlanság és meghatározhatatlanság, a kategóriákon felül álló létező, technológiai vívmány, amely túlnő az emberi dimenzión, meghaladja a hagyományos emberi léptéket. Kiemelt témái a gépi etika emberekre gyakorolt hatása (William Gibson: Neurománc), a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése és az ember evolúciós érdekeinek ütközése (Terminátor-filmek, Én, a robot, Resident Evil, 2001: Űrodüsszeia és Mátrix), valamint a gépi és az emberi gondolkodásmód közötti különbségek (Her, AI, Ex Machina és Alien 4). Az emberi nagyravágyás frankensteini szörnyei után az ember kicsinységét láttató szörnyek, a földönkívüliek vizsgálata következik két olyan tanulmányban, amely egyszersmind arról is elgondolkodtat minket, hogy a szörnyek valóban mennyire függnek a kortól, amely kitermeli, megalkotja őket. Pintér Károly esszéje H. G. Wells 1898-ban megjelent, Világok harca című regényének adja szörnyközpontú elemzését és szedi alkotóelemeire azt az iszonytató idegenséget, amely átértékeli az ember univerzumban betöltött szerepét, az ember 9 saját magáról alkotott képét.
Vancsó Éva már egy modernebb kor populáris termékében, az 1966–69 között sugárzott Star Trek: The Original Series három epizódjában vizsgálja az idegen lényekhez való viszonyulásunkat, különös tekintettel a női szörnyekre, amelyek erősen árnyalják a Mássághoz való viszonyt az 1960-as években, amikor a patriarchális szemlélet markánsan rányomta még a bélyegét a női karakterek ábrázolására. A Star Trek világának rendjét felbolygató szörnykarakterek elemzése után két másik tanulmány is a nőiség és a szörnyűséges összekapcsolódását vizsgálja. Szujer Orsolya a képregények világába kalauzol minket, és a macskákkal asszociált női szörnyeken keresztül mutatja be, hogyan változik a Marvel- és a DC-világok koncepciója. A prototípusok – vagyis a Macskanő és a Fekete Macska – erősen szexualizált antihősök és femme fatale-ok, a szörnyű nőiesség megtestesítői, akik bár általában a bűn oldalán állnak, a hősöket és az olvasókat egyaránt megkísértik. A képregényes macskák újabb generációja azonban fordulatot hoz ebben a szemléletben: a főszereplők mellett feltűnő macskaalakok szörnyszerűbbek, viszont összességében pozitívabb benyomást keltenek az olvasóban; példa erre Marvel Kapitány macskája, Csubi.
A képregények után a mágikus realizmus terepére érkezünk: Kérchy Anna Angela Carter Esték a cirkuszban című regényében vizsgálja a madárnő, Fevvers mutatványát, amely a karakter kettős szerepköréhez kapcsolódik: a freak show fellépőjeként és narrátorként is képes arra, hogy megformálja azt a képet, amit láttatni akar közönségével, és folyamatosan elbizonytalanítsa nézőit és hallgatóságát a valótlan és a hihetetlen közötti határt illetően. A carteri madárnő kiváló példáját adja annak, hogy a szörnyűséges megtapasztalása nem feltétlenül köti gúzsba a karaktert: a Másság lenyűgözheti a környezetet, felszabadíthatja a szörnyet.
A következő két tanulmány a kortárs fantasztikum két, idehaza is nagy népszerűségnek örvendő képviselőjének munkásságát tárgyalja. Sohár Anikó Terry Pratchett Korongvilág-regényein belül a Vadkanapó szörnyeit kategorizálja és elemzi. Az esszé azt a kérdést járja körül, hogy a Pratchett regényeiben szereplő szörnyek veleszületetten rémek-e, avagy a neveltetésük folytán válnak azzá. Ez a fókusz egyúttal jelzi Pratchett előremutató szörnykoncepcióját, amely egyik korai példáját adja a szörnyek humanizálásának. Ennek a szörnyfelfogásnak az ellenpéldáját veszi górcső alá Fodor András, aki China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című regényében vizsgálja a hatalmas póklényt és az általa létrehozott szörnyűséges teret. Miéville a humanizálást teljesen elutasító szörnyábrázolásával idézi meg a lovecrafti horrort és mutat rá arra, hogy a szörnyűséges csak a szörny szemszögéből válik – ám akkor is csak korlátozottan – értelmezhetővé, és hogy a szörnyűségest, a Másságot a nézőpont határozza meg. Benczik Vera és Limpár Ildikó fejezetei az élőholtak szörnyűségét tárják az olvasók elé.
Benczik Vera írása Richard Matheson 1954-es, Legenda vagyok című regényében és annak filmváltozataiban elemzi a szörny megjelenítését saját koruk történelmi-politikai kontextusához kapcsolódva. A regény egy olyan korszak terméke az Egyesült Államokban, amelyet többek közt a kommunizmustól való rettegés, a McCarthy-éra boszorkányüldözései és a közelgő atomkatasztrófa látomása határoz meg, és ez a tematika tükröződik Matheson vámpírkaraktereinek megalkotásában is. A filmek saját koruk kérdéseire, kihívásaira keresnek válaszokat, így a regénytől való esetleges eltérések, hangsúlyeltolódások, a szörnyek ábrázolásában fellelhető „mutációk” érdekes lenyomatát adják a kor elvárásainak. Hasonló érdeklődést mutat Limpár Ildikó esszéje, amely azt vizsgálja, hogy a kortárs popkultúrában jól megfigyelhető szörnymutáció – a fejlődőképes zombik megjelenése – milyen módon közvetít a társadalomban lezajló változásokról. M. R. Carey a Kiéhezettek című regényében a Pandóra-mítosz újragondolása olyan jövőképet vázol fel, amely összefonódik az emberiség végső pusztulásával. Daryl Gregory Stony Mayhall második élete című regényében viszont a végletekig bomló zombi nem elpusztítója, hanem életben tartója lesz az emberi nemnek, így teljesen kifordítja a zombi alakjához eredetileg rendelt, a poszthumán létezéshez kapcsolt negatív elképzeléseket, félelmeket.
A lebomló zombik testének gondolata mintegy átvezet minket a következő fejezetben taglalt növényhorrorhoz, amely a természet körforgásába kerülés félelmével hozható kapcsolatba. Rusvai Mónika tanulmánya Robert Holdstock Lavondyss című regényében vizsgálja a főszereplő, Tallis átalakulását. Holdstock Mitágó-világának alapvetése, hogy a növényvilág a Ryhope-erdőben képes a rengetegben bolyongó emberek tudatához kapcsolódni, és így új létformát, ember-növény hibrideket (mitágókat) létrehozni. A természettel való összefonódásnak különleges példájává válik Tallis, aki nemcsak tudatán keresztül, hanem fizikailag is kapcsolatba lép az erdővel, és egy időre képes növényi nézőpontból tekinteni a világra.
A növényi szörnyeknél maradva, a kötet zárótanulmányában Limpár Ildikó egy különleges, többnyire tiszafa alakban megjelenő rémet elemez Patrick Ness Szólít a szörny című regényében. A főszereplő fiú tudatalattijának kivetüléseként is elemezhető szörny egyszerre ad testet a természet gyógyító, regeneráló erejének és a természet körforgásából adódó halál, elmúlás, pusztítás hatalmának. Ez a kettős szerep összeköti azzal a lelki traumával, amely életre hívta: az anya haldoklásának gyötrő tényével. A szörny mesélő és meséltető lény, így a traumát a képzelet, a történetek erejével oldja – és ezáltal arról is mesél, mennyire meghatározó szerepet töltenek be életünkben a fantasztikus történetek, és miért olyan fontos, hogy megismerjük, megértsük saját szörnyeinket. Ma már nincsenek szörnyekkel jelölt, feltáratlan területek a világ tájait jelző atlaszainkban; a legfontosabb térkép azonban mindenki számára saját életének mentális térképe, és az bizony mindig is hemzsegni fog a szörnyektől. Reméljük, a kötet iránytűként használható azok számára, akik érteni szeretnék a sokszor egyszerűnek tűnő, rémes popkultúrát, amelyben élünk, és segíteni fog abban, hogy olvasói megfejtsék azokat a félelmeket és vágyakat, amelyek nemcsak az itt vizsgált művekben, hanem mindennapi szörnyeinkben tükröződnek.
