Ahmed Szadavi könyvében tulajdonképpen minden benne van, amire az amerikai és európai olvasók felkapják a fejüket, hiszen már eleve a címmel egy olyan rendkívül erős kulturális fogódzót nyújt, amelybe könnyű belekapaszkodni. Szadavi nem is vezeti félre olvasóit, hiszen a Frankenstein Bagdadban egy széles körben ismert nyugati irodalmi toposzt ágyaz be egy – ebben a kultúrkörben – jobbára teljesen ismeretlen politikai, társadalmi és kulturális közegbe. Regény egy igazi gótikus rémmese, viszont ha lehántjuk róla a fikciós elemeket, egyben szomorú látlelete is azoknak az életveszélyes és politikailag képlékeny mindennapoknak, melyek Irakot az elmúlt bő tizenöt évben jellemezhették. Ez a hét könyve.
A Frankenstein Bagdadban cselekménye egy egészen gyomorforgató, elkeserítő és egyben szürreális élményből bomlott ki. Egy fiatalember ugyanis besétált egy iraki halottasházba, hogy kikérje a fivére holttestét, aki nem sokkal korábban egy bombatámadásban halt meg. A hozzátartozót bevezették egy terembe, ami tele volt leszakadt és szétroncsolódott testrészekkel, majd mutattak neki egy torzót. Amikor a lesokkolt férfi azt kérdezte, hogy hol találja a halott fivére többi testrészét, az empátiáját már rég elveszítő kísérő csak körbemutatott a termen, és azt javasolta: „Vigyen, amit akar, és állítson össze belőle egy testet”.
Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban
Fordította: Gellért Marcell, Athenaeum Kiadó, 2019, 343 oldal, 3999 HUF
Ahmed Szadavi a LitHub-nak idézte fel az esetet, ami aztán utóbb bele is került a regénybe. Mindez 2006-ban történt, és ez volt az a pont, amikor megszületett az iraki Frankenstein története. A 46 éves Szadavi jelenleg is Bagdadban él, jelent meg verseskötete, készített dokumentumfilmet, ez pedig már a harmadik regénye, ami aztán meg is hozta számára a kívánt áttörést: 2014-ben elnyerte vele az egyik legrangosabb arab irodalmi díjnak számító International Prize for Arabic Fictiont, a legújabb hír vele kapcsolatban pedig az, hogy jelölték az Arthur C. Clarke-díjra.
Ahmed Szadavi (forrás)
A tényleges sztori egészen akciófilmszerűen indul: hatalmas robbanás rázza meg Bagdad belvárosát, a pokolgépes merényletben sokan meghalnak, a légnyomás miatt pedig rengeteg környékbeli épület megrongálódik. A felfordulásban szinte fel sem tűnik az a jelentéktelen külsejű, szánalmas kis alak, aki hirtelen lehajol, és még azelőtt felkap valamit a véres aszfaltról, hogy a tűzoltók vízágyúval lemosnák az utakat.
Ő Hadi, az ócskás, aki apránként megalkotja a Rémet, amely aztán egész Bagdad fantáziáját mozgásba lendíti. Ha hűek maradnánk Mary Shelley klasszikusához, akkor valójában ő lenne Frankenstein, az ember, aki életet ad a holtaknak, Szadavi ugyanakkor tovább táplálva a téves interpretációt (vagy inkább behódolva annak?), a Rém és a Névtelen elnevezésekkel illetett teremtménynek adja ezt a nevet is („… pedig Mahmud váltig állította, hogy a mesélő és a történet hőse, a Rém, akit ő Frankensteinnek keresztelt, egy és ugyanaz a személy”). A Rémet egy másik pokolgépes támadásban megölt férfi bolyongó lelke kelti életre, és ezzel együtt életre kel egy legenda is egy természetfeletti lényről, akit nem fog a golyó, és akinek legfőbb tápláléka a bosszú – egészen pontosan az, hogy megbosszulja azoknak a halálát, akiknek a testrészeiből végső soron összefércelték.
A Frankenstein Bagdadban igazi erősségét azonban mégsem ez a szál adja – sőt, az az igazság, hogy pont ez az a plot, ahol Szadavi a legtöbbször megbotlik, ahol bizonyos motivációk hátterét a homályban hagyja, amikor az ok-okozati összefüggéseket túlságosan lezserül kezeli (csak egy példa: a one-man-show-ban utazó Rémnek hirtelen lesz egy komplett magánhadserege, de azonkívül, hogy követői kvázi istenként tisztelik, sokat nem tudunk meg a belső mozgatóikról). A Rémnél viszont százszor érdekesebbek azok a karakterek, akikkel Szadavi benépesíti a könyvét: ott van például a már említett ócskás, Hadi, aki a környék legnagyobb hantása és akinek már akkor sem hisznek az emberek, amikor az igazat mondja. Vagy az ő szomszédja, egy Elisva nevű asszír keresztény öregasszony, aki húsz éve várja az iráni-iraki háborúba kényszersorozással elvitt fiát.
A bagdadi Frankenstein napról napra újrateremti önmagát
Az amerikai megszállás idején, a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin Hadi, a hullarabló ócskás összegyűjti a pokolgépek szétszaggatta emberek testrészeit, és összefércel belőlük egy ép holttestet. Saját bevallása szerint így próbálja rávenni a kormány illetékeseit, hogy a testrészeket is temetésre méltó földi maradványoknak tekintsék.
De Szadavi panoptikumában természetesen helyet kapnak a zavarosban halászók is: egy újság világfinak tűnő, meggyőző modorú, majd váratlanul külföldre távozó és sikkasztással gyanúsított tulajdonosa, egy szállodatulajdonos, aki a sorozatos háborúk és merényletek miatt már tényleg csak a csodában reménykedhet, a külföldre távozott rokonok, akik mindent megtennének, hogy kimenekítsék szerettüket az országból (még ha az illetőnek esze ágában sincs elhagyni Irakot), egy spekuláns, aki kíméletet nem ismerve teszi rá a kezét minden olyan ingatlanra, amiből pénzt csinálhatna, vagy az ambiciózus tábornok, aki céljai elérése érdekében nem riad vissza az okkultizmustól sem. A sorban természetesen helyet kell kapnia Mahmud al-Szavadinak is, aki Szadavi egyfajta irodalmi alteregója, a regényben pedig egy feltörekvő fiatal újságíró, akinek valami titok lappang a múltjában. Idealista, aki hisz abban, hogy kemény munkával egy szép napon majd abba a pozícióba kerülhet, mint főnöke, a világfi laptulajdonos, és talán még a szépséges középkorú filmrendezőnő figyelmét is magára vonhatja.
Mindannyiuk életében valamilyen szinten szerepet játszik a Rém, aki idővel kitűnő céltáblája lesz a várost közösen ellenőrző különböző katonai és politikai erőknek:
„Szadrvárosban vahhábita terroristaként, Adammíjában síita szélsőségesként emlegették. Az iraki kormány szóvivői külföldi hatalmak ügynökét látták benne, az amerikai külügyminisztérium szóvivője pedig azt terjesztette róla, hogy csupán egy agyafúrt bűnöző, a régi rezsim híve, akinek az a célja, hogy az akcióival meggyengítse az amerikaiak pozícióit Irakban.”
A Rém utáni hajsza olyan, mintha metsző reflektorfénnyel pásztáznák a várost, viszont paradox módon nem az a legérdekesebb benne, amikor a golyóálló, összefércelt, poszthumanoid teremtmény feltűnik benne, hanem maga Bagdad és annak lakói. Azok az emberek, akik a 2003-as iraki háborút követő években megpróbálnak élni és túlélni ebben a nagy történelmi múltú, de mára már életveszélyessé vált városban. Ezek az emberek egy olyan disztópiában léteznek, amely történetesen a jelenben játszódik. Élnek és boldogulnak – kinek hogy sikerül éppen. Van, akinek munkával, másnak ügyeskedéssel, hízelgéssel, hazugsággal, csalással, jóindulattal, imával, kinek-kinek természete szerint. Egy rendkívül összetett és ellentmondásos világ az, amelyben élnek és mozognak, ez pedig már önmagában annyira érdekes – és számunkra sok esetben még feltáratlan –, a bemutatása pedig annyira izgalmas, hogy bármiféle, elsőre figyelemfelkeltőnek tűnő, de igazából közhelyes irodalmi toposz beemelése a történetbe tulajdonképpen teljesen felesleges.
