Lichter Péter az egyetemista tanárok mindennapi életét éli, tanít, dolgozatokat készít, tanulmányokat olvas, de egy nap megcsörren a telefonja, és filmes barátja egy furcsa nyomozásba rángatja bele. Krimirajongó filmesztétaként természetesen nem tud nemet mondani, viszont arról sejtése sincs, mibe is egyezett bele. Hanna egy szürreálisnak ígérkező színházi előadásra készült, amikor elrabolták. Egy fényűző svábhegyi kastélyban összegyűl a város gazdag és unatkozó krémje, politikusok, oligarchák, újságírók, krimirajongók és önjelölt detektívek, hogy egy furcsa detektívjátékban vegyenek részt.
Lichter Péter filmrendező, alapvetően filmes könyveiről és projektjeiről ismert, viszont 2022-ben regényíróként is bemutatkozott a Kubrick-akció című kötetével, amit abban az évben a Margó-díjra is jelöltek. Korábban készített Agatha Christie, H.G. Wells adaptációt, sőt Nemes Z. Márió Barokk femináját is megfilmesítette.
Lichter Péter: A detektív, aki tintahalakkal álmodott (részlet)
Roger ízlése a detektívregények terén összhangban állt élettapasztalatával. A krimiirodalom nagy „egyházszakadása” után, vagyis a harmincas-negyvenes években kialakuló brit és amerikai tradíció közül egyértelműen az utóbbit favorizálta. Egész egyszerűen nem volt türelme az Agatha Christie-, Rex Stout- és Ellery Queen-féle intellektuális whodunitok párbeszédközpontú pszichologizálásához, inkább Hammet, Macdonald, Spillane és Chandler tettrekész hőseivel azonosult. Ez persze még nem következett egyenesen a megélt tapasztalataiból – Wisconsinban szűken mérték a kalandokat –, sokkal inkább a közép-nyugati szocializációjából fakadt, így a klasszikus, protestáns pionírszellem szerint többre tartotta az előremutató cselekvést a múltba révedő analízisnél. Aztán amikor a hetvenes években New Yorkba keveredett, és kénytelen-kelletlen alámerült a város hírhedt posványába, Rogert a következő évtizedben annyi hatás érte, hogy később meg is próbálkozott a krimiírással: az egyetlen regénye, a Villanás a csatorna felett Chandler keserű, egzisztencialista realizmusával mesélt a metropolisz hetvenes évekbeli világáról – amit az ezredfordulóra romantikussá színezett hőskorszakként emlegettek –, annyi csavarral, hogy magát tette meg főszereplőnek.
Roger talán úgy érezhette, hogy ezzel a nem túl eredeti húzással növelheti a regénye hitelességét, de valójában az egyes szám első személyű narráció nem szólt másról, mint a nosztalgiáról: írás közben gyorsabban, nyelvi akadályok nélkül tudott visszarepülni a múltba.
Azt mégis hozzá kell tenni, hogy Roger még a Münchausen bárót is megszégyenítő mesélőkedve ellenére sem avatott be olyan történetbe, ami akár csak futólag emlékeztetett volna krimire vagy bármilyen bűnügyi történetre. Ő maga csupán egyszer, a nyolcvanas évek végén került a bűnüldözés látóterébe, amikor egy péntek éjszakai lerészegedése során, egy deliben sorban állva önkéntelenül megbámulta Harvey Keitel barátnőjének fenekét, amit a köztudottan hirtelen haragú színész sajnálatos módon észrevett. Roger soha nem tudta kezelni az ilyen helyzeteket (és a hírességektől sem volt különösebben meghatva, talán mert Sontagnál minden nap körbe volt velük véve), ezért csak bárgyún belevigyorgott Keitel indiánszigorú arcába, aki válaszképpen lekevert neki egy irdatlan pofont. Rogert sem az Upper East Side-i buborékban nevelték: kemény verekedés kerekedett az ártatlan incidensből. Mire feleszmélt, a West Village-i rendőrörs fogdájában találta magát, a szűk cella fapadján embriópózban összekuporodva, három, szintén alvó Puerto Ricó-i fiatal társaságában.
Az ehhez hasonló történetek szerencsére mindig messze elkerültek.
Engem a Roger által annyira kedvelt hard boiled krimik nem az életszaguk, hanem a pörgős cselekményük miatt izgattak (Simenont is leginkább áramvonalassága, nem pedig a hétköznapi, kisrealista atmoszférája miatt szerettem). A rendszerváltás utáni Magyarország eklektikus popkultúrájában felnőve mindenféle izgalmas hatás ért a szerzői jogot megkerülő, a Vallhalla páholy által kiadott zsánerregényektől kezdve a M.A.G.U.S.-szerepjátékon át a VHS-kazettákon terjedő akciófilmekig, de a legmélyebben valószínűleg a posztkádári iskolarendszer autoriter maradványai alakították ízlésemet. Az általános iskola megtanított félni, sőt, iszonyodni a hatalomtól, emiatt kamaszként a paranoia- és menekülős thrillerek meg a klausztrofób horrorok hőseivel tudtam a legjobban azonosulni. Később a régi vágású whodunit krimik szórakoztattak a legjobban, pláne, ha a David Suchet-féle feldolgozásokról volt szó. Az Alibi Hotel lényegében mindezt összegyúrva, ezüsttálcán kínálta – csak éppen az első estén még nem volt teljesen világos a képlet.
A sikoly egészen állatias volt, mintha nem is egy apró termetű lánytól, hanem egy döglődő muflontól származott volna.
Mindenki odakapta a fejét, még a színészek is meglepetten fordultak hátra. A szobalány keze véres volt, arca kivörösödött a sírástól.
– Segítség! Meghalt! – zihálta, majd drámaian összerogyott. Ezen a ponton azért már némi színpadiasság is vegyült a játékába, talán az összecsuklását visszafogottabb módon is intézhette volna. A szomszéd asztalnál ülő kritikus alig észrevehető mosollyal felcsapta jegyzetfüzetét, és lefirkantott valamit – talán egy maró megjegyzést vagy lesújtó hasonlatot, amivel majd szegény szobalány alakítását jellemezheti –, aztán tovább figyelte a jelenetet.
– Hív a kötelesség! – pattant fel Sherlock Holmes, és gyorsan a lány mellé szökkent. – Hol talált rá a hullára, kedvesem?
– A könyvtár… a könyvtárszobában… – hebegte a lány, majd elalélva omlott Holmes karjaiba. Ez már tényleg elég teátrális volt, mint valami olcsó, századfordulós melodráma, de szerencsére nem én rendeztem a darabot. Silence, majd Tommy és Tuppence is felállt mellőlem, a nyomozók közül egyedül Nero Wolfe maradt ülve, aki továbbra is a kezében lévő csirkecombbal volt elfoglalva.
Kisvártatva mindenki a könyvtárszobában tolongott.
Egy kopasz, meglehetősen termetes fickó alakította a hulla kényelmes szerepét: úgy feküdt a könyvespolc és az olvasófotel között, mint a puhafedeles krimiborítók illusztrációja.
Hátából egy kellékkés kandikált ki, vér sehol. Már csak Miss Marple hiányzott a kompozícióból.
– Álljanak, kérem, hátrébb! – adta ki Holmes az utasítást. – Először tüzetesen meg kell vizsgálni a helyszínt! Felismerik az áldozatot? – kérdezte a bejáratban tébláboló személyzettől.
– Ez Alastair, a szakács… – válaszolta az egyik pincér.
– Akkor miért nincs egyenruhában? Vagy talán ebben a szállodában kétsoros öltönyben és oxford cipőben dolgoznak a szakácsok? – vetette oda Tommy, miközben unottan rágyújtott. Tuppence valamiért rosszallóan pillantott rá (talán a sűrű füst vagy a tiszteletlen hangnem hozta ki a sodrából), de csak kamaszos vállrándítást kapott válaszként.
– Talán szabadnapos volt… – találgatott valaki.
– És a szabadnapját feltétlenül itt, a könyvtárban akarta tölteni. – Ez a megjegyzés ismét Sherlocktól származott, aki időközben letérdelt a test mellé, és tenyérnyi nagyítójával vizsgálni kezdte a szőnyeget meg a közeli könyvespolcot.
– Csak nehogy azzal rukkoljon elő, Holmes, hogy a könyvekben lesz a megoldás… – gúnyolódott Tommy. – Rajta hát, telepedjen az egész kompánia a polcok elé, és kezdjük el átnyálazni a Shakespeare összest!
– Tommy, fejezd be ezt a gyerekes viselkedést, és inkább tanulj valamit Mr. Holmestól! – tette helyre Tuppence az idétlenkedő férjét.
Nehéz volt elképzelni, hogy ez a kelekótya házaspár akár a havat is megtalálná az Everesten, de felteszem, Agatha Christie azért több szürkeállományt adományozott nekik.
Ahogy alaposabban megnéztem magamnak a hullát, apró tetoválást fedeztem fel a nyakán. Mintha cirkuszi sátor lett volna, még a csíkos ponyvát kifeszítő köteleket is jól ki lehetett venni. A szoba végében lévő falióra panaszosan kondult egyet: nyolc óra harminc. Azonnal el kellett indulnom a találkozónkra, és ez a könyvtárjelenet tökéletes alkalmat adott rá. Amikor Sherlock épp hosszabb monológba fogott, észrevétlenül kislisszoltam a folyosóra, majd az egyik üvegajtón kiléptem a teraszra.
Csak akkor esett le, hogy a kabátom a szobámban maradt, amikor a csípős hideg belemart az arcomba. Az éjszaka tompán sötétlett, a felhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat. A teraszról rövid lépcső vezetett a lejtős parkba, amelynek a túloldalán volt a találkozóhelyünk.
Emlékeim szerint a két-három focipályányi park korábban egyforma, kutyaháztetős bungalóknak adott otthont, de ezeket időközben elbontották, és impozáns méretű sövénylabirintust ültettek a helyükre. Úgy becsültem, hogy a labirintus nem lehet vészesen nagy (és kusza), mert mögötte látszottak a szomszédos utca lámpái és a környező háztetők. De néhány méter után megbántam, hogy nem sétáltam inkább körbe: a sötétzöld tujafal koromfeketének látszott, és az elém táruló szűk ösvény úgy nyelte el a kevés fényt, amit a hotel világosítása adott, mint fekete lyuk a csillagokat. Hátranéztem, és a labirintus bejárata olyan messzinek tűnt, hogy nem volt értelme visszafordulni, különösen, hogy már így is késésben voltam: Roger valószínűleg már egy fél doboz Indian Spiritet elszívott idegességében.
A sövényfolyosó levelei időnként zizegve integettek, ahogy a szél mozgatta őket.
Egyre lassuló lépésekkel haladtam előre.
Úgy tűnt, hogy a növényfal a talpam minden roppanásával magasabbá válik. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis határozottan ez volt a benyomásom. Arra gondoltam, egyszerűen csak a domboldal lejtése miatt tűnik úgy, hogy a sövényfal szinte rám borul, de aztán a labirintus határozottan fullasztóvá, büdössé és valahogy mélyen nyugtalanítóvá vált, mintha most ébredne fel álmából és éhesen keresné a táplálékát, ami a jelek szerint én vagyok.
Fotó: Prae / Mariia Kashtanova
