Szaba még kisgyerek, amikor bátyjával, Szandróval, és édesapjával, Iraklival elmenekül a háború elől, amely a volt szovjet köztársaságban, Grúziában dúl. A csonka család Angliában kap menedéket. Húsz évvel később a három férfi még mindig képtelen megbékélni a múlttal, a hátrahagyott helyek és emberek kísértik őket.
Irakli úgy dönt, hogy hazautazik: visszahúzza elhunyt felesége emléke és a pusztulófélben is gyönyörű szülőföld. A megérkezése után hetekkel azonban nyomtalanul eltűnik. Szandó apja felkutatására indul, de hamarosan felőle sem érkezik több hír. A legkisebb fiú, Szaba is útra kel hát, hogy felfedezze egykori hazáját és annak lakóit,
az út pedig egyenesen annak az orosz-grúz konfliktusnak a közepébe vezet, amely generációk sorsát pecsételte meg, és a családját is szétszakította.
Bolyongásai során megelevenedik a mesék és a babonák sötét világa, amelyben időnként felcsillan a remény és vigasztaló útitárs a humor. Hol kegyetlen, hol gyengéd, hol együttérző, hol szívet tépő regény a háború egyéni és kollektív traumájáról, és egy küzdő népről, amely elszánta magát a túlélésre, de nem feledkezik meg azokról sem, akiknek ez nem sikerül.
Leo Vardiashvili tizenkét éves korában menekült el Grúziából, és bevándorlóként költözött családjával Londonba. Angol irodalmat tanult a londoni Queen Mary Egyetemen. Első könyvét a 2024. év egyik legerőteljesebb debütáló regényének tartja a nemzetközi sajtó, és csaknem húsz nyelven jelenik meg.
Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén (részlet)
Fordította Neset Adrienn
1. Hol van Eka?
Hol van Eka?
Legalább ezerszer feltettük ezt a kérdést.
Anyánk maradt, hogy mi elmenekülhessünk.
A háború nagy aduász – mindent visz. Amikor az AK-47-esek az utcádat sorozzák, minden más aggodalom kirepül az ablakon. Éjszaka a fegyverropogást hallgattuk, reggel meg ott csillogtak a kis rézdarabok a járdán, mintha töltényhüvelyeső esett volna egész Tbiliszi felett. Ennyit még ki lehet bírni.
De amikor egy kósza harckocsilövedék a hálószobaablak alatt töri át a hanghatárt, aztán sivítva takarítja el a föld színéről a sarki boltot a felette lakó családdal együtt, az ember elkezd terveket szőni. A szüleink, Irakli és Eka is azon gondolkodtak, hogyan juthatunk ki mindannyian. A válásra borítsunk fátylat.
A meneküléshez rejtélyes kenőpénzek, lopott útlevélbélyegzők és hamis papírok kellettek. A család által összegyűjtött összeg alig volt elég egy felnőttnek és nekünk, gyerekeknek. Ekának még útlevele sem volt.
Nem hagyhattuk el együtt az országot.
Közben a polgárháborús helyzet is fokozódott, a golyó ütötte lyukak már nem okoztak meglepetést sem az ismerős helyeken, sem az ismerősökben. Indulnunk kellett. Eka maradt, mi pedig elmenekültünk Iraklival.
Így lettünk Szandróval anyátlanok. Nyolcéves voltam, Szandro két évvel idősebb. Abban az életkorban tapasztalatok szempontjából ez tengernyi különbséget jelent. Ezzel együtt sejtelme sem volt, mit jelent anyátlannak lenni, ahogy nekem sem.
Nem szóltak fanfárok, amikor megjelentünk az Egyesült Királyság kapitalista partjainál. Azonnal egy croydoni menekültszállásra suvasztottak be minket. Abban a hideg raktárépületben emeletes ágy, közös vécé és élelmiszerjegy várt minket, a folyosókon ideges arcok kísértettek.
A belügyminisztérium gépezetének egyik sötét zugában végül beindultak a fogaskerekek, felvillant a monitor, és a dossziénkra a Tottenham N17 felirat került.
Ismeretlen városban tengődtünk azokban a korai időkben. Tottenham 1992-ben nem az a London volt, amely a képzeletünkben élt. Nem voltak se cilinderek, se szmog, se Holmes, se Watson, se hölgyek, se urak, se ötórai tea. Legalábbis számunkra nem.
Mi másmilyen Londonban éltünk. A mi Londonunkban az emberek káromkodtak, köpködtek, piáltak, veszekedtek, és időnként bosszús nevetésben törtek ki. Furcsa szavakat használtak olyan akcentussal, amit kivenni sem tudtunk. Görnyedten jártak, nyomta őket a betömni való szájak, a befizetésre váró számlák és a következő fizetésig hátralevő napok súlya.
Apánk is ott járkált közöttük. A mi Iraklink iránytű nélkül hánykolódott a tengeren, és
kereste a nőt, akit kétszer is sikerült elveszítenie.
Először egy rejtélyes válás okán. Aztán egy polgárháborúnak köszönhetően, ami egy lélegzetvételnyi idő alatt hozta össze és választotta szét őket.
– Hol van Eka?
– Türelem, fiúk. Vissza fogjuk kapni – mondta mindig Irakli. Akkor ez még ígéret volt, nem hazugság.
Beleroppant, hogy kifizethesse Eka számára a kifelé vezető utat. Gyümölcsöt szedett, szobafestőként dolgozott, raktárakban pakolta a polcokat, névtelen, ablaktalan észak-londoni gyárakban izzadt és gürcölt.
A munkák alattomosan, alapjában kezdték ki az erejét. Láttuk a benne zúzó pusztítást. Egyszer elaludt az asztal mellett, a kanál megállt félúton a szája felé. Kacagtunk és kacagtunk. Az ember néha azért nevet valamin, hogy elvegye az élét.
Nehéz apránként ezreket félretenni. Még nehezebb az összekapart összeget elküldeni egy lángokban álló országba. A lefejezett kommunista uralom még évekig eldöcögött a köztársaság álcája alatt. Ugyanazok a dagadt politikusok, csak a zászló más.
Grúzia élve zabálta fel önmagát, nem voltak rendes bankok, a posta nem működött.
Mi, akik elmenekültünk, nem feltétlenül igyekeztünk vissza a háborús zónába. De Irakli csak talált valakit, aki díjazás ellenében hajlandó volt hazarepülni. Magas, csontsovány férfi volt, őszinte pillantással. Becsületesnek tűnt, és a megfelelő válaszokat adta. Még a cigarettát is megfelelően tartotta a kezében. Evett-ivott nálunk. Fogta az apránként összegyűjtött, Ekának szánt pénzt, és mosolyogva, a kezünket rázva távozott. Egy ideig nem kérdezősködtünk, hogy hol van Eka.
Nem emlékszem a becsületes ember nevére, de álmaimban már ezerszer meghalt a kezem között. Eka sohasem kapta meg a pénzt, és mi sem láttuk viszont a becsületes embert. Irakli inni kezdett, és egy este összetörte a dohányzóasztalt, amíg mi a hálóban kuksoltunk. Másnap reggelre az asztal össze volt ragasztva, Irakli meg visszament dolgozni.
Egyre eszeveszettebben igyekezett anyát venni nekünk. Feszült, hol grúzul, hol tört angolsággal zajló telefonhívásokkal, amelyeket tompított a csukott ajtó, és amelyeket gyakran Irakli dühödten mennydörgő hangja zárt rövidre.
Rejtélyes nyomokat találtunk a házban. Falból kiszaggatott telefonvezetékek, furcsa mélyedések a vakolaton, széttépett, a kanapé alá gyűrt piros levelek a banktól, és összetört, majd sebtében feltakarított tányérok világos repeszei.
– Apa ügyetlen. – Csak ennyit mondott. – Olyan ügyetlen vagyok!
Akkor nem értettük, most már tudjuk. Irakli mindent megpróbált, hogy Eka szabadságát megvásárolja. És folyton kudarcot vallott.
– Hol van Eka?
Nem akartunk kérdezősködni, de képtelenek voltunk megállni.
– Dolgozom rajta, fiúk.
Egy évvel az után, hogy megérkeztünk Londonba, elkezdtük az iskolát, az is pénzbe került. Télen elromlott a mosógép, az is pénzbe került. Irakli ráejtett egy salakbetontömböt a lábujjára, és nagyjából két hónapig nem tudott dolgozni. Arra nagyon sok pénz ráment. Valamennyi eljutott Ekához, de sohasem volt elég. Grúziában is pénzből élt az ember. Tehát küldeni kellett.
Az elkövetkező hat évben apránként veszítettük el Ekát.
Elveszett a gázszámlákban, az élelmiszerekben, a buszbérletekben, a tolltartókban, a könyvekben és az egyenruhákban.
Irakli ígérete lassan megalvadt, aztán egy napos januári reggelen befutott a hívás. Eka meghalt. Mindannyian bűntudatosan, halkan felsóhajtottunk. Már nem kell kérdezősködni többé. Iraklinak sem kell hazugságokat ígérgetnie.
Miközben apránként átvergődtünk a csatakos, hó nélküli brit télen, valaki mintha levette volna Irakliról a hangot. Kábán belépett a szobába, körülnézett, aztán szó nélkül kiment. Távolba meredő szemmel nézte a tévét, a kávésbögre kihűlt a kezében. Nem tűnt el több tányér.
Azon a télen apánk a szemünk láttára öregedett vagy tíz évet. A bűntudattal megspékelt megkönnyebbülés hirtelen őszre festette a haját. Egyszer sem láttuk sírni, ellenben gyakran kirohant a szobából, mert eszébe jutott valami halaszthatatlan feladat.
– Csapott már beléd villám, barátom? – kérdezte volna, ha akkoriban találkoztok.
Őrült kelet-európai, gondoltad volna: lázasan csillogó szempár és furcsa akcentus, amit nem tudsz hova tenni.
– Nagyobb eséllyel csap beléd a villám, mint hogy egy grúzzal Grúzián kívül találkozz.
Ezen talán udvariasan elmosolyodtál volna.
– Én magam számoltam ki! – Megkocogtatta a homlokát. – Nagyon szerencsés vagy, barátom.
Csillogott a szeme.
– Ugyanakkor na-a-agyon peches is.
Várta, hogy megkérdezd, miért.
– Mert arra, hogy megnyerd a lottót, még nagyobb az esélyed. Milliomos lehettél volna, barátom. Ehelyett összefutottál velem.
Hangosan, teli torokból kacagott. Te is.
– Hadd töltsek egy italt bocsánatkérésként!
- • •
A telefonhívás után nehéz volt megtalálni a szavakat Ekával kapcsolatban, és még nehezebb volt hangosan kimondani őket. Így hallgatólagos egyezséget kötöttünk: nem említjük többé az anyánkat.
Ez az egyezség tizenegy éven át kitartott. De tavaly Irakli elkezdte megszegni a megállapodásunkat. Mesélt a helyekről, ahol Ekával jártak, a parkokról és kávézókról, ahol elidőztek, a csapásokról és útvonalakról, amelyen át keresztül-kasul bejárták Tbiliszit. Napról napra veszített az érdeklődéséből a jövő iránt, a tekintete megtelt a múlttal.
Gyakran nézegette a Tbiliszibe induló járatokat. Kétszer meg is vette a jegyet, de nem használta fel. Össze sem csomagolt. Úgy tűnt, fél.
– Azok az emberek a síron túl is tartják a haragot.
Nem részletezte, mit ért „azok az emberek” alatt. Feltételeztük, hogy régi barátokról és ismerősökről van szó, akiket megbántottunk azzal, hogy mi elmenekültünk, nekik meg nem sikerült.
A következő, kudarcra ítélt próbálkozás során telepakolt egy bőröndöt. El is indult otthonról. Néhány órával később megszégyenülten, magába roskadva tért vissza. Bevallotta, hogy amikor szólították a járatát, ülve maradt, és nézte, hogy mindenki más beszáll. Amikor bemondták a nevét a hangosbemondón, kisétált.
De minden egyes próbálkozással közelebb került az utazáshoz, míg egy nap elindult a Heathrow-ra, és nem fordult vissza. Már csak a tbiliszi repülőtérről hallottunk felőle. Első grúziai beszámolóit csapongóvá tette a zaklatott lendület, mintha a szíve képtelen lett volna feldolgozni az átélteket.
– Nem hiszek a szememnek. Egyszerűen ezt nem hiszem el – mondta a telefonban.
Nem tudta rendesen elmagyarázni, hogy egészen pontosan mit nem hisz el. Szandro és én két hónapig ráhagytuk. Mind a ketten a húszas éveinkben jártunk, megvolt a saját életünk, és nem igazán vágyakoztunk az elveszett szülőföld iránt.
Időközben Irakli hívásai és e-mailjei megritkultak, de nem figyeltünk fel erre. Az utolsó e-mailje kényszerített rá:
Fiaim!
Csináltam valamit, amit nem lehet visszacsinálni.
El kell tűnnöm innen, mielőtt azok az emberek elkapnak. Talán a hegyekben biztonságban leszek.
Nyomot hagytam, amit nem lehet kitörölni. Ne kövessétek!
Teljes szívemből szeretlek titeket.
Irakli
Annak az e-mailnek semmi értelme sem volt. Valami gonosz rejtőzött a szavakban. „Azok az emberek?” Ki üldözte Iraklit? Milyen nyom? Ami meg a hegyeket illeti, szinte egész Grúzia egy rohadt nagy hegység.
Telefonáltunk, e-mailt küldtünk, nem is egyszer, de semmi választ nem kaptunk. Szandro heteken át zargatta a tbiliszi rendőrséget, a brit nagykövetséget, és bárkit, aki hajlandó volt meghallgatni. Még valami hajléktalanokat segítő jótékonysági egyletet is megbízott, hogy tegyenek ki plakátokat Tbiliszi-szerte. A plakátokon Irakli képe volt, és egy üzenet, hogy jelentkezzen.
Az eltűnt személyekről szóló plakátoknak van egyfajta eltéveszthetetlen, késő bánat ebgondolat hangulata, de nem szóltam bele. Irakli felkutatása teljesen lefoglalta Szandrót. Lehet, hogy Irakli látta a plakátokat, de lehet, hogy nem. Talán már nem is volt Tbilisziben, de lehet, hogy igen. Londonból ezt lehetetlen volt kideríteni. Szandro pontosan erre a következtetésre jutott: mentőakcióba fog, mint mindig.
Eldöntötte, hogy Grúziába megy. Ott már senki sem volt, aki segíthetett volna neki, a családunk kihalt a tizenhét év alatt, amíg távol voltunk. A nagymamák, a nagyapák, a nagybácsik, a nagynénik és az unokatestvérek élete úgy hunyt ki, mint az olcsó karácsonyi égők. Még a temetésükre sem tudtunk elmenni. Nemtetszést vált ki, ha egy menekült visszatér abba az országba, ahonnan elmenekült.
Mire Eka meghalt, nem maradtak családtagok, akik összegyűlhettek volna a sírjánál.
Azt sem tudjuk biztosan, ki temette el, és hogy pontosan hova.
Ha a gyászt nem követi lezárás, kurvára megforgatja ám az embert. Ősi, a csontjainkban megbújó ösztönről van szó: amikor meghal valaki, akit szeretünk, fontos, hogy lássuk a bizonyítékot. Erre való a temetés. A mi javunkat szolgálja.
Lehet, hogy valami ősi, bosszúszomjas teremtmény átkozta meg a családunkat. Lehet, hogy nem. Akárhogy is legyen, Eka oldala – a Szulidzék – gyorsan kihalt. Irakli oldalát – a Donaurikat – már azelőtt megtizedelték, hogy elmenekültünk volna Tbilisziből. Az a két fél alkot engem. Félig Eka vagyok, félig Irakli. Ahogy a nevem is: Szaba Szulidze-Donauri.
Mivel a lezárás utáni éhségem kielégítetlen maradt, úgy éltem Londonban, hogy folyton a halottak jártak a fejemben. Azon tűnődtem, vajon mit csinálnak este, mit terveznek a hétvégére. Aztán eszembe jutott, hogy már nincsenek itt – apró hógömb lett a pillanatból, amikor először meghallottam haláluk hírét. Falatnyi szívfájdalom.
A megszállottjuk lettem. Idegenek arcában pillantottam meg őket, a metrón kihallottam a hangjukat a lármából. A gondolataim közötti sunyi kis résekben a halottak életre keltek. Tetszett.
Elképzeltem, mit mondana Lena vagy Eka vagy Anzor vagy Szurik egy bizonyos helyzetben. Nemsokára a fejembe kúszott a hangjuk. Amikor szükség volt rá, beszélgettem velük, és egy idő után válaszoltak is.
Anzor, az én szuperhős nagybátyám, ő tanított meg nekem minden hasznos dolgot, amit tudok. Két ujját egy szovjet autógyár meghibásodott hidraulikus présének lassú és kényszerű segítségével a szocializmus ügyének adományozta. A logika komótos, nyugodt hangján szólt hozzám.
Lena, az én spártai nagyanyám. Két világháború, a folyamatosan adagolt sztálinizmus, a kommunista úttörőtáborok és a német katonák golyói acélozták meg a gerincét.
Eka, az anya, aki maradt, hogy mi elmenekülhessünk.
Mindkettőnk szívét összetörték a beszélgetéseink.
Szurik, a részeges szomszéd, első barátom. Olyan volt, mintha anyám bátyja lett volna, és mindig megnevettetett. Akkor beszélt hozzám, amikor kedve támadt.
Nino, legsötétebb titkaim őrzője. A vérrokonságot leszámítva minden fontos szempontból testvérem. Az ő kislányhangját a legnehezebb elnémítani.
Tudtam én, hogy kegyetlenség ezeket az elnagyolt karikatúrákat életben tartani, a halálukat örökre felfüggeszteni. Egyesével némítottam el őket örökre. Nekem is pont úgy fájt, mint nekik.
A lényeg, hogy Szandrót nem várta fogadóbizottság a repülőtéren. De nem hagyhatta magára Iraklit. Akkor már majdnem harmincéves volt, és a közigazgatás egy kiüresedett, zsákutcával felérő főosztályán pergette a napokat. Könyveken és egy albérleten kívül nem volt semmije. Így aztán egy nap megállította a londoni életét, összepakolt, vett egy csak oda szóló jegyet Tbiliszibe, és elrepült.
Először naponta beszéltünk. Elmesélte, mi mindenen ment keresztül, hogy Irakli nyomára bukkanjon. Mivel a Szulidze-Donauri vezetéknevet egy ropogós, friss brit útlevélbe nyomtatták, a tbiliszi rendőrség segítségére nem igazán számíthatott.
Iraklinak is brit útlevele volt, és hamarosan világossá vált, hogy a rendőrség a kisujját sem mozdítja, ha nem noszogatják a brit nagykövetségről, a nagykövetség viszont vonakodott megtenni azt, ami a grúz rendőrség dolga.
– Az emberek néha csak úgy eltűnnek – közölte mosolyogva a nyomozó Szandróval. Valami nem stimmelt vele, mesélte aztán Szandro.
Maga is belevágott a keresésbe korábbi lakhelyünkön, Szololaki poros labirintusában, a romos utcák és omladozó épületek között. Azt hallotta, hogy Irakli személyleírásával megegyező férfit láttak egy gyanús környékbeli kocsmában. De abból nem lett semmi.
Szandro még több plakátot kirakott. Megint semmi. Talált egy hoszteltulajdonost, aki képről felismerte Iraklit. Lehet, hogy hónapokkal korábban megszállt a hosztelben, de lehet, hogy nem. Újabb zsákutca.
Aztán ott volt a boltos, aki határozottan emlékezett Iraklira, de csak azért, mert Irakli berontott a kis üzletbe, és kempingfelszerelést keresett.
– Az a pasas teljesen bolondnak tűnt – mesélte a boltos Szandrónak. – Sátrat és hálózsákot keresett, én viszont csak cigarettát és újságot árulok.
Szandro elkezdett arról beszélni, hogy visszatér Londonba. Akkor már hetek óta kereste Tbilisziben a nyomokat, amelyeket Irakli hónapokkal korábban hagyhatott. Kétségbeesetten kutatott valami kulcs, útba igazítás, bármi után, amelynek nyomán haladhat tovább. Gondolom, megtalálta, mert az események újabb fordulatot vettek.
Szandro e-mailjei Irakli leveleihez hasonlóan gyérülni kezdtek. A bátyám nem volt hajlandó telefonon beszélni. Eladta a laptopját, és csak internetkávézókból írt. És akkor is csak néhány szót.
Az utolsó e-mailben ez állt:
Megtaláltam Irakli kenyérmorzsákkal kirakott nyomát. Szololakiban, a régi lakásában. Nincs időm elmagyarázni.
Majd írok, ha többet megtudok.
Szandro
És ennyi… azóta sem hallottam Szandro felől. Teltek-múltak a hetek. A grúz rendőrségnek, a brit nagykövetségnek és a tbiliszi kórházaknak írt kétségbeesett e-mailjeim és a telefonhívásaim sehová sem vezettek.
Egész idő alatt tudtam, mit kell tennem. Csak nem akartam szembenézni vele…
- • •
Tessék, itt vagyok, szembenézek. Ülök egy taxiban Grúziában, Tbiliszi közepén. A sofőr, név szerint Nodar, egyik cigarettát szívja a másik után, mintha az élete múlna rajta. Valami furcsa történik a városban. Úgy érzem, lemaradtam egy kulcsfontosságú információról, valami ismeretlen ismeretlenről. Ahhoz képest, hogy éjszaka van, sok embert látok az utcán. A lámpák alatt gyülekeznek, cigiznek, beszélgetnek, és folyton hátranézegetnek.
Minél beljebb érünk Tbiliszibe, annál furcsább lesz minden. Üres rendőrautók parkolnak a sarkokon, a fényszórók némán villognak. Egy sor kisteherautó mellett haladunk el, platójukon sáros kutyafélékkel.
– Kutyák? – kérdezem.
Nodar ügyet sem vet rám, kibámul a szélvédőn. Előttünk némán villogó rendőrautó állja el az utat. Az autó mögött víz ringatózó csillámfényét látom olyan helyen, ahol víznek semmi keresnivalója. Nodar nagyot ránt a kormányon, hogy elkerüljön egy hatalmas iszapfoltot, ami valahogy az útra került. A nyirkos sár eltompítja a kocsi felfüggesztésének nyikorgását. Akkor pislantok fel és látom meg…
Egy orrszarvú áll az úton, pont velünk szemben. Nodar a homlokát ráncolva a fékre tapos. Az orrszarvú egy furcsán emberi mozdulattal elfordítja busa fejét a fényszórók elől. Az állat mögött egy kibelezett, csupa üvegszilánk és króm kirakat. „Swatch”, hirdeti a törött felirat. A csinos kis boltablak a járdára ontotta csillogó-villogó bensőjét. Nyilván az orrszarvúnak köszönhetően.
– Az ott egy kurva orrszarvú? Az úton?
Páran biztonságos távolságból szemlélik az állatot. Megjelenik egy rendőr, és int, hogy kerüljük meg.
– Nem orrszarvú az. Hanem Borisz.
– Tessék?
– Borisz, a víziló.
Nodar fanyarul elmosolyodik.
– Úgy értem, miért van itt?
Nodar kopaszodó fejével felém fordul.
– Nem tudod, mi?
Kuncogni kezd.
– Mit nem tudok?
– Jó nagy zűr van, testvér. A tegnapi áradás elsodorta az állatkertet. Az állatok megszöktek. A repülőtéren szabadon rohangálnak a farkasok, a struccok ámokfutásba kezdtek, a Mtkvariban pingvinek úsznak, Szololakiban meg egy tigris kódorog…
Nodar hunyorogva sorolja mindezt, és a tenyerével forgatja a kormányt. Szájában cigarettával óvatosan elkanyarodik Borisz, a víziló mellett.
– Isten hozott Grúziában! – vigyorog.
Borisz horpasza tűnik fel az ablakban. Mérete egy kisebb teherautóé. Érzem a szagát. Kinyúlok, és megsimítom szürke fakéregbőrét. Borisz elfordítja a fejét, megmutatja óriási, ritkás fogazatát és ököl nagyságú fekete szemét.
– Két órája is itt láttam ezeket az idiótákat a reptér felé menet. Egész éjszaka ezt a nyomorult állatot fogják terelgetni.
Nodar morrant egyet, és lejjebb veszi a sebességet. Az autó megremeg, de nem áll le.
– Itt lakom a közelben. Öt perc, testvér.
Pont, amikor befordulunk a sarkon, hangos reccsenést hallunk, és a víziló nyakából fehér szárú, kis piros virág áll ki. Altatólövedék. Borisz nem reagál rá, össze sem rezzen. Tintafekete tekintetével követi az autót, mintha figyelmeztetni próbálna.
Várjatok csak, el kell mesélnem, egyáltalán hogy kerültem Tbiliszibe.
- • •
Otthon, Londonban, a Holloway Road egyik albérleti szobájában ismeretlen kalandra csomagoltam össze. Amikor végeztem a pakolással, hátradőltem a fényes prospektusok, formanyomtatványok, logós tollak és kulcstartók, meg az összes, utazó ügynökökre jellemző szemét között, amely a szobámban minden felületet elfoglalt.
Az volt a munkám, hogy járjam az országot, és mindenkivel közöljem a rossz hírt. Nagyvállalatok légkondicionált tárgyalóiban emlékeztettem a közönségemet arra, hogy egy nap meg fognak halni. Igen, te, ott, hátul, te is! Szandro szerint a végítélettel házaltam.
Mint minden jó kuruzslónak, nekem is voltak csodaszereim. Nyugdíj- és életbiztosításokat, befektetési és takarékszámlákat kínáltam. Minden eladott, haszontalan mozaikszóból, hozamból és százalékból a munkaadóm profitált. Ugyanakkor arra is szolgáltak, nehogy ezek az emberek tényleg felfogják az üzenetet, és kisétáljanak a munkahelyükről.
A tus alatt minden este lemostam magamról mindent, ahogy egy szénbányász csutakolja le magáról a koszt. De még ezután is hittem abban, hogy valami furfangos, mesebeli trükkel kijátszhatom a rendszert.
Mindegy, ez az egész úgyis csak gyatra figyelemelterelés volt. Nyilván senkit sem tévesztettem meg vele. Arra a helyre készültem visszatérni, amit valaha kemény munkával próbáltam elfelejteni.
Már a hosszú, föld alatti zarándoklat közepén tartottam a Piccadilly vonal rondább végén elhelyezkedő Heathrow felé, amikor előszedtem a lakótársamtól kapott szorongáscsökkentő tablettákat, hogy végigalhassam a repülőutat. Két ártatlan, babakék tabletta, papír zsebkendőbe csomagolva. Az ismeretlen állomások – Boston Manor-, Osterley- és Hounslow-félék – között lenyeltem mind a két gyógyszert. Abban reménykedtem, hogy a szívem nem fog úgy verdesni tőlük.
A pirulák lassan, de annál erőteljesebben hatottak. Mire kiértem a Heathrow-ra, a gerincemet mintha varázslatba mártogatták volna. Átlebegtem a duty free-n, és ott találtam magam egy sorban. A 19-A kapunál egy pillanatra beleszerettem a beszállókártyákat kezelő nőbe. Tökéletes porcelánbaba volt: sápadt bőr, bíborvörös ajak, üres tekintet.
Felfigyelt rám. A szeméről leolvadt a dermedtség, és rám fókuszált. Nem csoda. Ott álltam félig cseppfolyós állapotban, és pislogás nélkül bámultam rá. Cukin ráncolódni kezdett a homloka, olyan volt, mint egy picike viharfelhő. Csak az járt a fejemben, hogy mindjárt cuppanós csókot nyomok arra a miniatűr szájacskára, utána felőlem le is tartóztathatnak.
– Jól van, uram? – Tetőtől talpig végigmért, az útlevelemre szinte rá sem nézett.
– Ideges vagyok a repüléstől. Altatót vettem be – mutattam a fejemre. – Szerintem kezd hatni.
Éreztem, hogy elszáll a figyelme, mint amikor a nap eltűnik egy felhő mögött.
– Akkor igyekezzen a helyére, uram!
Közönyösen rám mosolygott, aztán az ajtó felé terelt. Néhány lépés után megálltam, újból célba vettem a bejáratot, és megint elindultam. Észre sem vette.
Mire megtaláltam a helyemet, a tabletták igazán beütöttek. Felszállás közben a szememet behunyva kiradíroztam az egész világot, és benne mindent.
– Elnézést, uram! – Valaki megbökte a vállamat. – Uram?
Amikor kinyitottam a szememet, csak a térdemet láttam. A fejem olyan volt, mint egy betontömb, a számat összeragasztotta a beszáradt nyál.
– Elnézést, uram! Nemsokára landolunk Kijevben. Állítsa fel a háttámlát, és kapcsolja be a biztonsági övet, kérem!
A kijevi repülőtér elhagyatott volt, leszámítva azokat a láncdohányosokat, akik a dohányzófülkékben virrasztottak. A Szovjetunió korai éveiben felhúzott épület 2010-ben olyannak tűnt, mint egy időutazás azokba a régi időkbe, mínusz sarló-kalapácsos zászlók és Lenin-képek. Órákra ott ragadtam, várva a csatlakozásra.
Akkor éreztem először, hogy valami nem stimmel.
Ahogy ott bóklásztam az ablaktalan, durva betonfalú folyosókon, valaki követett.
Bőrdzsekis, boldogtalan képű, mogorva férfi. Semmi nem volt nála, se táska, se vásárolt holmi, semmi. Furcsának találtam.
Az éttermi rész túloldalán telepedett le, és engem figyelt, ahogyan egy langyos, kapitalista Burger King-szendvicset toltam az arcomba. Ő semmit sem evett. Aztán követett a dohányzófülkéig, ahol fejenként elszívtunk három cigit. Éppen egy mondat közepénél tartott, amikor rájöttem, hogy hozzám beszél.
– …Tbiliszibe mennie?
– Elnézést, hogy mondja?
Gyászos pillantást vetett rám, mintha megsajnált volna valamiért, ami még meg sem történt. A cigarettafüst miatt nem voltam biztos benne, de mintha más színű lett volna a két szeme, az egyik kék, a másik zöld. – Azt kérdeztem, muszáj Tbiliszibe mennie?
– Tessék? Igen. Miért?
A fejét csóválta.
– Tbiliszi nem való magának. Csak bajba sodorja magát, barátom. Forduljon vissza, menjen haza!
– Ki maga?
– Senki sem vagyok.
Elnyomta a félig elszívott cigarettát, és szó nélkül kisétált. Próbáltam a nyomában maradni, de elveszítettem. Később a repülőgép ablakából néztem, ahogy a személyzetnek magyaráz, mialatt a gép kigurult a kaputól. Elkönyveltem reptéri idiótának, aki megzakkant az alváshiánytól.
Motyogó, álmos grúzokkal körülvéve Tbilisziig éberen ültem, és a szárnyvégre meredtem, amely magányosan, pirosan villogott az éjszaka sötétjében. A légiutas-kísérő végigment, és minden üléssornál mormolt valamit grúzul. Amikor az én ülésemhez ért, a pillantása elrévedt, mintha egy gyerekkorban bevésődött emléket akarna felidézni. Aztán megint rám nézett, kihúzta magát, és összerendezte az arcvonásait, mintha szavalni készülne.
– Evriszing tu jor lájking, ször? – kérdezte.
Erre néhány utas felkapta a fejét. Én a ruhámra meredve azon tűnődtem, vajon miért rólam feltételezte, hogy angolul beszélek.
– Igen, köszönöm – feleltem grúzul.
A kezében tartott írótáblára pislogott.
– Ó! Ön Mr. Szulidze-Donauri?
Úgy néztem körül, mintha „Mr. Szulidze-Donauri” egy perce még itt lett volna, de most eltűnt a szemem elől.
– Öhm, igen.
– Köszönöm. Jó utat! – mondta a nő, és továbbment.
Senki mástól nem kérdezte meg a nevét. Csak az enyémet. Tudhattam volna, hogy valami nincs rendben.
Amikor a kerekek megérintették a tbiliszi leszállópálya aszfaltburkolatát, mindenki tapsolt. Ahogy a pályán gurultunk, futó pillantást vetettem a távolban csillogó fényekre. Tbiliszi városa, rég elveszett szülőhelyem. Bénultan meredtem rá, és jeges idegességet éreztem a gyomromban. Kezdtem felfogni, milyen kibaszottul nevetséges dolgot vállaltam magamra.
Odakint az áporodott éjszakai levegőnek aszfalt- és kerozinillata volt. Azelőtt csak egyszer jártam Tbiliszi repülőterén, nyolcéves koromban. Akkor mentünk el, és egy sztálini érából való bőrönddel viaskodtam, amelyet két öv tartott össze. Emlékszem, fellendítettem egy kézikocsira, büszkén, milyen erős vagyok.
Mindenki ott volt: Irakli, Eka, Szandro, még nagymama és mindkét nagybátyám is. Ez volt az utolsó alkalom, hogy mindannyian együtt voltunk.
Nem semmi lehetett az az éjszaka, amikor elhagytuk Grúziát. El sem tudom képzelni, mi járhatott a fejükben, amikor elbúcsúztak tőlünk, akik egy homályos, távoli helyre indultunk, ahol „jobban állnak a dolgok”. Ennyit emlegettek: „Ott jobban állnak a dolgok.”
Milyen dolgok? Minél jobban? Nem értettem, miért nem maradhatok otthon.
Grúzia 1991-ben szakadt el a Szovjetuniótól. Sebtében megalakult pártok marakodtak az újonnan formálódó „köztársaság” trónjáért. Nem kellett sok idő, hogy előkerüljenek a fegyverek. Azon a télen fejest ugrottunk egy zavaros, keserű polgárháborúba.
Mire azon a bizonyos éjszakán, a háború kitörése után hat hónappal több száz, feszülten mosolygó, hozzánk hasonló család mellett megérkeztünk a repülőtérre, Tbilisziben az élet rémálommá vált. Nem volt áram, gáz és víz. Ha elmentél kenyérért, ugyanannyi eséllyel kaphattál be egy golyót, mint amennyi esélyed a cipóra volt. Azt mondják, a népesség fele elmenekült az országból azokban a napokban. A legtöbben soha nem tértek vissza.
A neoncsövek ragyogásában a családom tagjai szégyellték szedett-vedett ruházatukat, és az aggodalom ráncaiban megülő koszt. Azok az éles fények megfosztották őket a szupererejüktől, pedig én tudtam, hogy van nekik. Aggodalmasnak tűntek, tétovának. Sebezhetőnek. Én szinte tudatában sem voltam annak, hogy valami fontos történik,
körülöttem meg sorra szakadtak meg a szívek.
Csak Irakli, Szandro és én szálltunk fel a gépre, amelyre ott várakoztunk. A család többi tagja soha többé nem látott minket. Csak ezt akkor még nem tudták. Bár amikor Eka ölében ott ült Szandro, furcsa kifejezést vettem észre Eka az arcán. Ő talán tudta.
