Mit tesznek egy család tagjaival a történelem viharai? Lars Saabye Christensen regényében három nő él együtt egy oslói lakásban: egy gyönyörű némafilmszínésznő, a lánya, Boletta, valamint unokája, Vera, akit a második világháború utolsó napján megerőszakolnak. Így születik meg narrátorunk féltestvére, Fred, aki minden helyzetben igyekszik óvni az öccsét, és egyengetni az útját.
Kettejük kapcsolatáról, múltbeli titkok tömkelegéről és emlékezetes női karakterekről szól ez a történet, amelyben nemcsak erős emberi érzések vonulnak fel, hanem a háttérben a város múltja is kirajzolódik. A féltestvér Norvégiában nagy népszerűségnek örvendett, azóta pedig már 35 nyelvre lefordították – magyarul Patat Bence jóvoltából olvasható. Hazánkban először 2015-ben jelent meg a Gondolat kiadónál, most a Cser kiadó gondozta a szöveget.
Lars Saabye Christensen: A féltestvér (részlet)
(a nekrológ)
Anya egy reggel felsikoltott. Mi éppen a konyhában reggeliztünk. Fred már régen újra elkezdett beszélni, de általában nem szólt semmit. Ekkoriban mégis a leginkább Apa volt néma. Hiányzott neki a lemezjátszó. És nem utolsósorban a Buick. De mi, a többiek sem voltunk bőbeszédűek. Nekünk az Öreg hiányzott. Néha az jutott az eszembe: lehet, hogy mégis jó az, ha mindannyiunknak egyaránt elmegy a hangja, megfertőz bennünket az afázia, hiszen úgyis annyi minden van, amiről nem szabad beszélni.
Ebbe a csendbe sikoltott bele Anya.
Kiment az ajtóhoz az újságért. És abban a pillanatban már futott is felénk, összegubancolódott hajjal, csálén álló hálóingben, és úgy lobogtatta az Aftenpostent, mint egy zászlót. – Benne vagyunk az újságban! – kiáltotta. – Benne vagyunk az újságban! Korábban sosem láttam annyira izgatottnak, és később sem, soha. Félresöpörte a vajat meg a sajtot, és ledobta az újságot az asztalra. A saját szemünkkel is láthattuk. Az Öregről volt benne szó.
Az ő nekrológja volt, két évvel megkésve.
Anya leült közénk, és máris sírva fakadt. Boletta, aki az esti újság megérkezéséig nem látott tisztán, sápadtan és elképedve az asztal fölé hajolt. – Olvasd – suttogta. Anya felemelte az újságot, és hangosan felolvasta a cikket, a nagyanyja kiejtésével, és így is emlékszem az Anya száját elhagyó, elferdült, lágy szavakra.
A LÁTHATATLAN CSILLAG
A szépséges Ellen Jebsen kilépett emberi szerepéből, és elhagyta korunk ingatag kulisszáit. Mi, akik ismertük őt, mélységes gyászt érzünk a szívünkben, ami csak akkor enyhül majd, ha követjük a sötétségbe. Køgében született, 1880-ban. Apja megbecsült nyeregkészítő és tapétázó volt, de Ellen inkább édesanyjára hasonlított, akitől korán megtanulta szeretni az elbeszélés művészetét, amikor a sötét évszakban hallgatta történeteit, miközben a cserépkályhán sült alma illata áradt szét a szobában, amitől megindul az ember fantáziája.
Ám élete csak akkor vett először hirtelen fordulatot – amelyet sok más fordulat is követett még –, amikor megismerkedett az ő Wilhelmjével, a fiatal és tehetséges tengerésszel.
Akkor találkoztak, amikor a Jebsen család kirándulást tett Koppenhágába, a Tengeri Pavilon melletti korcsolyapályán, és a férfi nem akarta, hogy az igen csinos lányt lecsapják a kezéről. Még itt, ebben a halálhoz írott utószóban sem lehet elhallgatni, hogy a lány szülei egyáltalán nem nézték jó szemmel e viszonyt, és mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák. Ezt nem azért említem meg, hogy megkérdőjelezzem a szülők későbbi megítélését, éppen ellenkezőleg: azért írom le, hogy hangsúlyozzam, a fiatalok szerelme milyen erős anyagból öntetett.
De amint a nagy költő írja: Az igazi szerelem jár a legnagyobb boldogtalansággal.
Sosem házasodhattak össze. 1900 júniusában Wilhelm az S/S Antarctic fedélzetén állt szolgálatba, amely Koppenhágából Grönlandra tartott, hogy egy pézsmatulkot hozzon az állatkertbe. Wilhelm sosem tért haza. Eltűnt a jégmezőn. Egy vadászat után, amikor az allövészmesterrel pézsmatulkok után akartak nézni a fjord túlpartján, nem tért vissza a hajóhoz. Lábnyomai megszakadtak egy hasadéknál, és ő maga sosem került elő. Áldott legyen az ő emléke is. Ám Ellen Køgében várt rá. Hiába várakozott. És még ebben az évben megszülte lányukat, akit Bolettának kereszteltek. Nem szándékozom sokáig időzni ennél az akkoriban hallatlan esetnél, csupán röviden megállapítom, hogy Ellen szakított a családjával, és Koppenhágában telepedett le, ahol idővel Dánia első mozijának, a Vimmelskaftetnek a jegypénztárában kapott munkát, akkor, a mozgókép őskorában, amikor a filmeknek olyan címeket adtak, mint Zsuzsánna a fürdőben vagy Egy kivándorló történetei, avagy az elveszett erszény, és sokan voltak, meglett férfiak és sihederek egyaránt, akik inkább Ellen Jebsenen legeltették a szemüket, mint a vásznon megjelenő titokzatos nőkön.
És azok között, akik nem tudták levenni róla a szemüket, ott volt a legendás Ole Olsen, a mutatványos és moziigazgató.
Ő fedezte fel Ellen Jebsent a Vimmelskaftet jegypénztárában, és látta, hogy arca szinte a némafilmnek volt teremtve, mert miután kedvese, leányának apja, eltűnt a kék jégben, szépsége mélyebb formát öltött, a tragédia Ellen Jebsen arcára és vonásaira volt írva, tekintetében pedig ott ült a szerelem törvénye. Szó nélkül beszélt Ole Olsenhez. Ő pedig nyomban helyet kínált számára ott, amit csak a színészistállójának nevezett, és Ellen Bolettával egyetemben még azon a nyáron elutazott a visbyi kertvárosba, ahol a műterem egy roskatag fészerből állt – ebből lett később a Nordisk Film. Csodálatos idők következtek! Nagy lendülettel vetettük bele magunkat a komédiákba és rémdrámákba, miközben nekünk, alkotóknak sejtelmünk sem volt még arról, hogy milyen jövőt teremtünk. Akkoriban Visby nagyobb volt, mint Hollywood. A fiatal karikaturista, Storm-P itt bontakozott ki igazán, voltak itt igazi kínaiak, vad oroszlánok, festett pálmalevelekkel díszített fák, gyilkosság és romantika.
És e művészi anarchia közepette a szívszaggató szépség oszlopaként ott állt Ellen Jebsen.
Lehetett volna belőle egy Asta Nielsen, sőt, akár egy Garbo is. Ezért olyan nagy szerencsétlenség és szégyen, hogy az utókor nem láthatja a filmvásznon. Az abból az időből származó filmtekercsek mind elvesztek, ezzel Ellent kivágták a film történetéből, kitörölték Ellen Jebsen pillanatát az elektromos színházból. Ő is egyike azoknak az úttörőknek, akiket elhomályosítottak a sikeresebb utódok.
És rövidesen elhagyott bennünket. Két esemény és a buzgó vágy északra, Norvégia felé vitte 1905-ben. Carlt, a dán herceget norvég királlyá koronázták. Ellennek pedig felajánlották, hogy szerepeljen az első norvég drámai filmben, A halászélet veszélyeiben. És egyúttal a kedveséhez is közelebb került, akit még mindig várt vissza, mert az ő szíve ilyen volt: hűséges a végsőkig, dacos a beszűkült elmékkel szemben.
Ám amikor az élet hirtelen fordulatot vesz, sosem lehet tudni biztosan, mi vár ránk a kanyar után.
Ellen Jebsen szerepét akár pénzügyi, akár rosszul felfogott művészi okokból kihúzták A halászélet veszélyeiből. A történetben így csak három szereplő maradt, a szülők és a fiuk, aki a cselekmény folyamán megfullad a Frognerkilen kikötő medencéjében, amely a háborgó és veszélyes tengert volt hivatva ábrázolni. Hadd jegyezzem meg rögtön, hogy ez a döntés nemcsak Ellen Jebsen számára jelentett csalódást, hanem a norvég film szempontjából is tragikus következményekkel járt, amely e gyenge kezdés után alig volt képes lábra állni. Ellen Jebsen a szerencsétlenül járt fiú szerelmének fontos szerepében más hangvételt adott volna a filmnek, amely megrázta volna közönségét. Hiszen nem elsődleges célja-e a filmnek, hogy megindítsa nézőit, kacagásra és sírásra késztesse őket, szorongást és megkönnyebbülést hozzon?
Ellen Jebsen a történtek után elhagyta a pályát, és a Távíróhivatal szolgálatába állt, ahol később a lánya, Boletta is munkát kapott.
Ellen Jebsen Oslóban élt egészen haláláig, amely ugyanazon a napon érte utol, amelyen Haakon király, az ő hercege is eltávozott közülünk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez valamiféle sorsszerűség volt, amely túlmutat a művészeten, és határozottan ellentmond a véletleneknek.
E sorokat két évvel halála után írom, amelyről csak most értesültem, de bizonyos vagyok benne, hogy sosem késő megemlékezni egy tökéletes emberi életről és tisztelettel adózni neki. Elszalasztottuk Ellen Jebsent.
Azt kívánom, hogy ezek az egyszerű, gyászban és hálában íródott szavak megragadják őt, és felemeljék arra a talapzatra, amely megilleti.
Tisztelettel:
Fleming Brant
Bellagio, Olaszország
Amikor Anya abbahagyta az olvasást, és letette az újságot, mi is sírva fakadtunk.
Az újság szavai megduzzadtak bennünk, azok a szavak, amelyek akkor törnek elő, amikor mindennek vége, mint ahogyan a grönlandi levél is jóval azután ért célba, hogy a feladó eltűnt, meghalt a jégben. Anya végül nagyot sóhajtott. – Kár, hogy az Öreg ezt már nem olvashatta. Apa hirtelen felállt. – Ki az ördög ez a Fleming Brant? Anya Bolettára pillantott, aki csak megrázta a fejét, az eddiginél is sápadtabban, majd tekintetét olyan mélyre süllyesztette, hogy nem is láttuk a szemét. – Sejtelmem sincs – suttogta. Fred kinyitotta a száját. – Hol van Begalio? – kérdezte halkan. – Olaszországban – vágtam rá. Fred áthajolt az asztal fölött, és megvakarta a halántékomat. – Azt hiszed, én nem tudok olvasni, öcskös? Anya még azelőtt közbelépett, hogy elpityeredtem volna. – Most nem veszekszünk, fiúk. Elővett egy ollót a konyhai fiókból, és óvatosan kivágta ezt a nekrológot, és emlékszem rá, tisztán és határozottan, mintha azon a reggelen fel sem keltem volna az asztaltól, sőt még most is ott ülnék, emlékszem a kicsit lomha, tompa olló hangjára, ahogy vágja a papírt, Anyának kétszer is át kell mennie rajta, erősen, hogy elvágja, a többi gyászjelentést pedig bedobja a szemetesvödörbe, ropognak, mint a lángok, fekete hasábok nevekkel, mint a vége főcím egy senki által sem látott film végén.
Aznap nem megyünk iskolába.
Anya ír nekünk igazolást. Állítólag mindkettőnknek gyomorrontása van. Hangosan felnevetek, Anya pedig lepisszeg. Iskola helyett kimegyünk a temetőbe. Akivel csak találkozunk a Kirkeveienen, mind valahogy máshogy köszön, csak jóval azután biccentenek és fordulnak oda, hogy elhaladtak mellettünk. Olvasták az Aftenpostent, és tudják, mekkora csillagtól származunk. Feketén-fehéren ott állt a gyászjelentések mellett, és nem lehet kétségbe vonni. Esther kitárja a trafik ablakát, és kiinteget az ujjatlan kesztyűjével. – Gratulálok! – kiáltja. Anya visszainteget. – Nagyon köszönjük! De mire megállunk az Öreg sírjánál, Fred már el is tűnt. A Frogner-park mögött, a fák között lóghatott el. Csak a hátát láttam. Anya a nevét kiáltozza. Fred nem hall bennünket.
A sírkő, rajta a híres névvel, Ellen Jebsen 1880–1957, ferdén áll a földben.
Apa megpróbálja megigazítani, nekiveti a vállát a nagy kőnek, és tolja, én Apa mögött állok, és őt nyomom, de nem tudjuk megmozdítani. A talaj menti fagyok döntötték meg. A víz megfagyott a földben. A halottak fáznak a jégágyukban. Apának azonban esze ágában sincs feladni. A sírkövet személyes ellenségének tekinti. A helyére akarja billenteni. Anya tartóztatná, de ekkor Apa agyát is talaj menti fagy keríti hatalmába, csökönyössége megdermed. Teljes erőből nekifeszül annak a konok kőtömbnek, amely ferdén és blaszfémikusan áll ott, Apa káromkodik, Anya befogja a fülét, Boletta szorítja a kezemet, de a kő az erősebb, a kő nyomja hátra Apát, letaszítja, és fölé kerekedik, mert Apa arca hirtelen elkékül, és fekve kapálózik az Öreg sírján. Anya térdre esik, és Apa nevét kiáltja. Apa finoman kapirgálja a füvet.
Aztán teljesen elcsendesedik, arccal a hideg földnek, mintha elaludt volna a ferde kő tövében.
Boletta elszalad a kápolnához segítségért. Fázik a lábam. Orgonaszót hallok. Anya megrázza Apát. Aztán Apa lassan feltápászkodik, rám néz, csodálkozva, lesöpri a földet a kabátjáról, Anya felé fordul. – Ne légy dühös – suttogja. Anya sírva megöleli. – Nem vagyok dühös. Miért lennék dühös? Anya felnevet. Apa újra behunyja a szemét, és elpihen Anya karjában. Így ülnek az Öreg sírján, amíg Boletta futva vissza nem ér. – A harangozó hívja a mentőket! – kiáltja. Apa erre félretolja Anyát, és Bolettára néz, aki lélekszakadva megállt egy fagyos felhőben. – A mentőket? – kérdezi Apa. – Beteg vagy, Boletta? Anya végigsimít Apa arcán. – Lehet, hogy rosszul lettél, Arnold. Be kell menned a kórházba. Apa fel akar állni, de a lába nem engedelmeskedik. Orra bukik, és förtelmesebben káromkodik, mint valaha. – Nem megyek semmiféle kórházba! Megértettétek? Ismét megpróbál felállni, de mintha egy óriási kéz a földön tartaná. – Segítsetek, a szentségit! – ordítja Apa. – Segítsetek! Végül aztán sikerül talpra állítanunk. Alig áll a lábán. Reszket. Meghalljuk a közeledő szirénák hangját. Apa a fejébe nyomja a kalapját. – Ég veletek – mondja. Anya elkapja Apa kabátját. De Apát nem lehet megállítani.
Nagyon lassan jár, mintha minden egyes lépés hosszas gondolkodást igényelne.
A mentő befarol a kapun, és két fehér köpenyes férfi siet oda hozzánk. Anya Apára mutat, aki a sírok között tántorog. A két férfi utánaered. De Apa nem hajlandó befeküdni. Arrébb löki az orvost, és egy darabig úgy tűnik, mintha le akarnák tartóztatni. Aztán feladják, és békén hagyják Apát, Anya pedig csak szégyenkezik, alig győz elnézést kérni. Boletta arra gondol, az Öreg biztos kikérte volna magának, hogy így taszigálják. Álljon a kő úgy, ahogy áll, szabálytalanul a Vestre Gravlund nyugalmában és rendjében, az Öreg nagyságának megdőlt mementójaként. Ám a következő tavasszal, amikor a nap felolvasztotta a földet a lábunk alatt, a sírkő ismét egyenesen állt, mint valami hatalmas kővonalzó, mintha az Öreg álmában még legutoljára felkelt volna, hogy megigazítsa a párnáját.
Aznap este nem tudtam elaludni.
Anya nem feküdt le, Apát várta, felalá járkált a szobában, megállt az ablaknál, leült a pamlagra, nem tudott nyugton maradni. Boletta a nekrológot abba a fiókba tette, amelyben a grönlandi levél is volt. Egy darabig azt hittem, hogy az Anya által írt hamis igazolás valóra válik. A gyomrom kezdett rendetlenkedni, émelygett és majdnem felfordult. De ekkor váratlanul homlokon talált valami. Egy kemény ezüstpapír galacsin volt az. Fred dobta nekem. És amikor Fred eldobott valamit, az célba is talált. Dohányszaga volt, egészen odáig éreztem, ahol éberen feküdtem. – Haldoklott? – tudakolta Fred. – Úgy tűnt – suttogtam. – Hogy nézett ki? – Elkékült az arca – mondtam halkan. – Mennyire? – Ezt hogy érted? Fred újabb ezüstpapír golyóval dobott meg. – Sötétkék vagy világoskék volt, Barnum? Ezen el kellett gondolkodnom. – Sötétkék volt, Fred. Fred hümmögött a sötétben. – Mondott valamit? – Igen – suttogtam. Fred nem hümmögött tovább, és türelmetlen lett. – Mindent úgy kell kiverni belőled, Barnum? – Ne légy dühös – mondtam. Fred nyögött egyet. – Nem vagyok dühös. Csak mondd el, mint mondott. – Ezt mondta, Fred. Hogy ne légy dühös. Fred hosszan hallgatott. – És Anya mit mondott? – kérdezte aztán. – Hogy nem is dühös – feleltem. – Hű, a szentséges istenit – suttogta Fred.
És ebben a pillanatban ért haza Apa.
Nem óvatosan osont végig a fal mellett. Teljes életnagyságban jött meg, és nem tettette magát kisebbnek, mint amekkora. Ő ilyen volt, az egyik pillanatban hanyatt vágták, a következőben már felállt, az ütések leperegtek róla, mintha meg sem történt volna, hogy az imént az Öreg sírján vergődött kínlódva, kék arccal: most egy diadalittas, nagy hangon előadott beszéd következett. Beszaladtam a nappaliba. Apa térdre ereszkedve egy hatalmas térképet teregetett ki a padlóra. Beálltam Anya és Boletta közé. Európa térképe tárult elénk, és Európa majdnem akkora volt, mint a szőnyegünk.
Apa nagy robajjal rácsapott az öklével a térképre.
– Itt van! – kiáltotta. – Itt van Bellagio! Közelebb hajoltunk. Bellagio Olaszország legészakibb részén fekszik, egy keskeny, kék tó partján, amelyet Comói-tónak hívnak. – Messze van – suttogtam. Apa rám nézett. – Messze? Nincs messzebb, mint Røst, fiam. Apa megrázta a fejét, és a másik kezével Røstre mutatott. – Európa annyira kicsi, hogy a térképébe ki tudom fújni az orromat! – Hagyd ezt abba – mondta Anya nevetve. De Apa egyáltalán nem hagyta abba. Belemelegedett. Fürdött a napsugarakban. – De ha hozzávesszük Amerikát, akkor már beszélhetünk távolságról. – És hol van Grönland? Mindannyian odafordultunk Fred felé. A falnak támaszkodott, és közönyös arcot vágott. Apa elmosolyodott. – Jó kérdés, Fred. Mivelhogy Grönland nincs rajta ezen a térképen.
De ha benézel a pamlag alá, akkor ott talán megtalálod.
Fred nem mozdult. – Azt hittem, meghaltál – mondta. Síri csend lett. És még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, Fred kiment, és visszafeküdt aludni. Apa nevetett, de kissé elkésve, mintha az arca és a nevetés elcsúszott volna egymástól. Én bekúsztam a pamlag alá, hogy megkeressem Grönlandot, de csak egy régi, poros cukorkát találtam meg egy édes, nehéz illatú borosdugót. Apának kellett kihúznia a pamlag alól. – Ide nézz – mondta. – Ezzel a kocsival bejárhatod egész Európát! Azzal egy gyufásdobozt nyomott a kezembe. Hosszan meredtem rá. – Ez nem kocsi – suttogtam. – Dehogynem, Barnum. Ez egy kocsi. – Ez egy gyufásdoboz – közöltem. Apa nagyot sóhajtott. – Nem – ellenkezett, egy árnyalatnyival több szögletességgel a hangjában. – Ha jobban megnézed, láthatod, hogy ez egy kocsi. Ráadásul egy Buick Roadmaster Cabriolet. Jobban megnéztem. – Most már látom – suttogtam. Apa a vállamra tette a kezét. – De ha inkább vitorlázni szeretnél, akkor annak sincs semmi akadálya, hogy ez egy hajó legyen. Kihúzott belőle egy szál gyufát, és átszúrta a doboz fedelén. – Látod? Most például végigvitorlázhatsz a part mentén egészen Røstig. – Inkább autóval mennék, Apa. – Jól van, Barnum.
Csak ne felejtsd el, hogy Svédországban bal oldali közlekedés van.
Apa rágyújtott egy cigarettára az árbóccal, és a gyufásdobozból újra kocsi lett, egy Buick, amelyben mindannyian elférünk. Lefeküdtem a térképre, és útnak indultam Oslóból, dél felé. Ám még mielőtt a Svinesundhöz érnék, rosszul leszek az autóban, és a Skagerrak fölött összegörnyedek. Nem emlékszem rá, hogy Anya visz be az ágyba. Elég arra figyelnem, hogy ne hányjam el magam. Túl hirtelen jöttek a kanyarok. Túl nagy volt a sebesség. Az ablak mögött a hold egy sárga kormánykerék. Leparkoltam. Az éjszaka egy garázs. Fred nyugtalanul alszik.
És ahányszor behunyod a szemedet, ugrasz egyet.
Minden egyes pislogás belevág az életedről szóló filmbe. Álmomban összetoldom a szalagokat, egybeillesztem az időt, nem lassú átmenettel, hanem hirtelen vágással. Én vagyok az a kis isten, aki mindent kihajít, ami nem szerepel a forgatókönyvben. És amikor Apa felébreszt bennünket, a szoba fényben úszik, nyár van, és Anya születésnapja.
(isteni színjáték)
És beosonunk Anyához. Apa megy elöl, meggyújtott egy gyertyát, de a lángja alig látszik a napfényben, amely betölti a szobáinkat. Boletta brióst sütött, legalábbis ezt mondja, de szerintem tegnap vette Majorstuenben, és most csak felmelegítette a sütőben, és tett még rá mazsolát. Frednek és nekem is van külön ajándékunk Anyának. Megállunk az ajtóban, és elénekeljük a születésnapi dalt. Apa mindenkit túlharsog. A hálóköntöse öve kioldódik. Eléneklünk még egy versszakot. De Anya némán fekszik az ágyban, háttal nekünk, és nem fordul felénk. Mi is elhallgatunk. Apát elfogja a türelmetlenség. – Vera? – szólítja meg suttogva. – Boldog születésnapot! De ez sem használ. Mintha Anya aludna, vagy nem akarna meghallani bennünket. Boletta aggódni kezd. – Szerintem hagyjuk magára egy kicsit – mondja. Fred elsápad, és két kézzel tartja a lapos ajándékcsomagot. Apa tiltakozik. – Egyedül? Hiszen születésnapja van! Apa a nagy hangjával elfújja a gyertyát, és abban a pillanatban Anya végre megfordul. Arca sovány és szürke, alig ismerek rá.
A haja csomókban lóg, mintha életében nem járt volna fodrásznál.
Nagy, száraz szemmel mered ránk. Lehet, hogy nem ismer meg bennünket? Talán idegeneknek, betörőknek gondol minket? Még sosem féltem ennyire. Legszívesebben sírva fakadnék, de nem merek, csak egy csuklás jön ki belőlem, és Fred bokán rúg. Apa közelebb lép az ágyhoz. Boletta megfogja a karját, de Apa lerázza magáról. Nem érti, mi ez. Összezavarodott, és megsértődött. – Beteg vagy, Vera? Anya erre felemelkedik a párnáról. – Hány éves lettem? – kérdezi. Apa megtorpan. Próbál mosolyogni. – Vagy úgy, hát ezt is elfelejtetted? – kérdezi. – Hány éves vagyok? – ismétli meg Anya a kérdést. Már majd- nem megmondom, de ekkor Fred még erősebben bokán rúg. Apa mondja meg végül. – Ma nem kevesebb mint harmincöt éves vagy, drágám, egy órával sem több. Anya visszafekszik, csak egy árnyéknak látszik az ágyon. – És mire vittem az életben? – kérdezi. Aztán maga adja meg a választ: – Semmire! – jelenti ki, és nagyot üt a matracra. – Semmire! Nem akarom, hogy ilyeneket mondjon.
Hogyan boldoguljunk, ha Anya boldogtalan, és feladja?
Vajon ránk haragszik? Mit követtünk el? Összeszorítom a fogamat, még az állkapcsom is belesajdul. Boletta leteszi a tálcát a brióssal és a kávéval. – Jól van, jól van – suttogja. Apa bénultan áll az ágy mellett, és próbál mosolyogni.
Fotó: Wikipédia
