Adler Vilmos, az első világháborút megjárt katona leszerelése után detektívként találja meg a helyét a világban. A varjúszellem című krimiben az álmos mezővárosba, Karattyánra utazik, hogy kiderítse, ki ölte meg a befolyásos államtitkár unokahúgát. A novemberi hideg ellenére a nőt kisestélyiben találták meg a templom mögötti parkban – megfojtották. Adlernek azonban nemcsak bonyolult és vérfagyasztó esetekkel kell szembenéznie, hanem háborús veteránként saját magával, múltjával és kísértő emlékeivel is.
A detektívet poszttraumás stressz szindróma gyötri, emlékképei túlnőnek tudatán, és beférkőznek a mindennapok eseményei közé. Valóság és képzelet összemosódik, az egyre aggasztóbb történések mellett pedig meg kell küzdenie azzal, ahogyan próbára teszi a saját tudata. Vajon képes-e kellőképpen nyitott lenni elméje,
amikor minden kapaszkodó kicsúszik a kezéből?
Kocsis Gergely 1974-ben született Budapesten. Mérnöki és közgazdász diplomával rendelkezik, és jelenleg egy adatokkal és mesterséges intelligenciával foglalkozó cég vezetője. 2013 óta aktív a blogvilágban, majd 2020-tól kezdve kisprózákat publikál. A varjúszellem című első regénye 2024 áprilisában jelent meg a Prae Kiadó gondozásában.
Kocsis Gergely: A varjúszellem (részlet)
Gáspárdy Miksa egy szakadt fehér ingben, megtörten, meggörnyedve ült Adlerrel szemben. A tömlöcben terjengő maró húgyszag csípte a detektív érzékeny orrát, ahogy tanulmányozta ezt a meghurcolt embert. A válla beesett, arcán ütésnyomok, véraláfutás, a haja csomókban, de a legfeltűnőbb a szeme volt: mérhetetlen fájdalom és reménytelenség áradt abból a tekintetből.
A detektív előtt az akta nyitva, gépelt papírok hevertek a sebtében behozott kis, kopottas asztalon. Kérdezték, hogy miért nem a kihallgatóban beszél vele, de ő jobban szerette volna itt a zárkában kettesben –
kevesebb volt a kíváncsi szem és fül.
– Bántották? – kérdezte csendesen.
Miksa felnézett, de mintha nem is látta volna.
– Testileg? Talán… igen. De az nem érdekel… belül annyira fáj, hogy úgy érzem, szétrobban a szívem. Nincs már többé, érti? Nem fogom hallani a gyönyörű nevetését! Megfojtották, kitekerték a nyakát, mint egy csirkének!
Adler magában azon lamentált, hogy milyen ideális egy ilyen kiégett, önmarcangoló fiatalember gyanúsítottnak. Nézte Miksát, a gyász élő szobrát.
Elővette fekete noteszét, lapozgatni kezdte.
– Mióta van itt? – kérdezte közben, inkább csak hogy véget vessen a rájuk telepedett súlyos csendnek.
– Fogalmam sincs, jó pár napja… talán. Most már nem is vernek, addig legalább tudtam mihez kötni a napok múlását. A könyvekben mindig olyan romantikus, elmélkedő a börtönben sínylődő főhős, a valóságban viszont inkább unalmas és kibírhatatlan. Olvasni sem adtak semmit – válaszolta szomorúan Miksa.
– Mennyire ismerte az áldozatot? – A kérdezett fészkelődni kezdett a kemény széken, először hátradőlt, utána előre, a könyökére támaszkodva tartotta a fejét. Úgy tűnt, hogy nem akar válaszolni a kérdésre. – Azt, ugye, tudja, hogy itt én vagyok az egyetlen, aki szerint nem maga a tettes? Segíteni szeretnék – folytatta a detektív –, de ahhoz tudnom kell, hogy mi történt.
Miksa ránézett, a szeme könnybe lábadt.
– Senki nem tehet semmit, minden mindig előre le van itt játszva, ezt mindenki tudja. Ez egy ilyen város – préselte ki magából a szavakat.
– Én Pestről jöttem, a méltóságos államtitkár úr személyesen kért meg, hogy járjak utána a rokona ügyének. Ahogy mondtam, segíteni vagyok itt.
– Tudtam, hogy Erzsó… illetve a tekintetes Kutassyné az államtitkár úr rokona, többször hangoztatta.
– Azt kérdeztem, hogy milyen viszony volt önök között – kérdezte állhatatosan Adler.
– Szerelmi, kimondom! Ennél rosszabb már úgysem történhet velem, bár a polgármester megesketett, hogy nem mondom el senkinek, de így is, úgy is felkötnek.
Már nem érdekel. Az életemnek már úgysincs semmi értelme.
Miksa belelendült, talán a szeme sem volt már annyira fakó, Adler tolla sebesen szaladt a jegyzetfüzeten.
– Mit jelent az, hogy szerelmi? – kérdezte fel sem pillantva.
– Mire kíváncsi?
– Az intim részletek nem érdekelnek, de fontos lenne tudnom, hogy mi volt önök között. – A detektív felnézett a fiatal férfira, és úgy érezte, végre nyílik az a régóta keresett ajtó,
és talán fény derül néhány fontos részletre.
– Erzsóval szomszédok voltunk még gyerekkoromban, azóta szeretem. Mindig körüllengte valamiféle megmagyarázhatatlan báj, kecsesség. – Miksa könnyáztatta arcára hirtelen visszaköltözött az élet, miközben beszélt. – Olyan légies jelenség volt, mint egy angyal.
– Egy angyal? – kérdezett vissza Adler, mosoly bujkált a vastag, vörös szakálla mögött.
– Igen, most mondtam! – válaszolta Miksa ingerülten.
– Folytassa! Mi történt azután? – közben tovább jegyzetelt a noteszben.
– Tavaly, amikor Pestre kerültem egyetemre, nem volt hol laknom, tömegszálláson húztam meg magam, a pályaudvaron laktam az erdélyi menekültekkel, mert a szüleim ellenezték, hogy olyan tanulmányokat folytassak, amelyekből végül nem lesz termény vagy korona. Szó szerint éheztem. Az asztmám miatt folyamatosan fulladtam, ezért úsztam meg a katonaságot, de ezért munkát sem kaptam. Egyszer az utcán összefutottam vele, éppen a Kiskörúton vásárolgatott. Előadtam szorult helyzetemet, és megszánt. Több lakásuk volt Pesten is, Budán is. Volt egy Józsefvárosban, abban volt egy szoba, ahol éppen nem lakott senki. Huzatos, büdös, közel a gyárakhoz. Tudja, milyen az. Volt valami vita a ház másik tulajdonosával, ezért végül nem tudták kiadni. Ott húztam meg magam, fűtés nem nagyon volt, a cserépkályha hátulja jutott csak a szobámhoz, ráadásul a társbérlőnek sem volt pénze elég fára. Erzsóval néha összefutottunk a belvárosban. Nagy színházrajongó volt, szerette a pompát, a csillogást, a nagy premiereket, ezért gyakran utazott Pestre. Hosszú órákon keresztül beszélgettünk könyvekről, irodalomról. Emlékszem, szenvedélyesen imádta Jókait, én ezen csak nevetni tudtam. Jó beszélgetések voltak, szenvedélyt szítottak.
Így találtunk egymásra.
– A szeretője volt? – Adler szeme nem eresztette Miksa tekintetét.
– Ha a szeretőt a szeret szóból képezzük, akkor igen. Ha a szó mindennapi értelmét nézzük, akkor megaláz ezzel – válaszolta, és elfordította a fejét.
Nyitókép: Raffay Zsófia
