Kertész Erzsi legújabb kötetének kérdései a következők: Bűnöző vagy áldozat? Mesteri manipulátor vagy az igazság magányos harcosa?A tárgyalására váró Fília a kirendelt pszichológusnak meséli el összecsapását a város egyik legbefolyásosabb üzletemberével, Illésházy Antallal. A sokszor hihetetlennek tűnő történet során rádöbbenünk, hogy a valóság megítélése viszonylagos, és a felszín alatt egy másik, jóval ősibb küzdelem is zajlik: az ember örök harca az idővel.
Kertész Erzsi: Öröklét (részlet)
1.
Nem szeretnék hízelegni ‒ nem fűződik hozzá érdekem ‒, de muszáj megjegyeznem, hogy a cipője egyszerűen telitalálat! Finom, letisztult, és az ezüst díszcsat sem bántja a szemet, épp csak megcsillan. Elárulja, hol vette?
Bocsásson meg! Hajlamos vagyok elragadtatni magam, ha igényes dolgokat látok.
A tárgyak néha megsimogatják a lelkünket, nem gondolja?
Mi másban bízhatunk? Minden kiszámíthatatlan. Az időjárás, a közlekedés, a többi ember kénye-kedve, és hogy lekvárt adnak-e reggelire vagy parizert… De egy kecses váza, egy elegáns szoknya, ami már azzal megnyugtat, ha megérintjük a pliszírozott bársony anyagát, vagy egy ízléses tapéta, mondjuk, stilizált virágokkal és madarakkal – ezekre mindig lehet számítani. Most történetesen az ön cipője váltotta ki bennem ezt a kellemes biztonságérzetet.
Elnézést, ha átléptem volna a képzeletbeli határt kettőnk között! Említette, hogy nem ezért vagyunk itt, és higgye el, mindent megteszek, hogy a ‒ hogy is mondta? ‒ „közösen megfogalmazott célunk érdekében” munkálkodjam. Bár ha őszinte akarok lenni ‒ hiszen erre kért ‒, nem látom kristálytisztán, mi célt szolgálnak ezek a beszélgetések. Ne gondolja, hogy nincs bennem kíváncsiság és nyitottság! Meg talán egy leheletnyi szorongás. De attól önök nem ijednek meg. Sőt, igazából szeretik: nyersanyag, amin dolgozni lehet.
Dolgozz a szorongásodon!
Dolgozz az agressziódon, az önismereteden, a kapcsolataidon! Mintha az egész élet folyamatos munkából állna.
Nem szeretnék eltérni a tárgytól. Attól, hogy hogyan érzem magam. Ha arra gondolok, hogy elmesélem a történetem, hirtelen rémesen fáradt leszek. Ez jó válasz, ugye? Nem próbálom megkerülni a kérdést. Talán némi depresszív felhang érezhető a közlésemből, de egyébként minden rendben. A cipője teljesen feldobott, rá fogok keresni a neten, ha lesz rá alkalom. Sokat segítene, ha megnevezné a márkát, rengeteg keresgéléstől megkímélne, de ha ezzel megszegné a szakmai etikai szabályt, nyugodtan hagyja figyelmen kívül a kérdést. Ha kilépünk innen, és elköszönünk egymástól a folyosón, a lépcsőfordulóban csak úgy, spontán kimondhatná a márka nevét, mintegy önmagának, hangosan gondolkodva, és akkor mégsem kellene annyit kattintgatnom. Hozzáteszem, előfordulhat, hogy ez a fazon csak önön mutat ilyen káprázatosan. Illik a krémszínű nadrághoz és a mintás selyemblúzhoz. Remek stílusérzéke van. Mások is mondták már? Na ugye.
Igyekszem visszaevickélni a témánkhoz. Hogy érzem magam mindazok után, ami történt. Számtalan fénytörésből vizsgálható a kérdés. Most az esztétikai szempontra koncentráltam, valószínűleg azért, mert a börtön falai között ez érvényesül a legkevésbé, és ki vagyok rá éhezve. Egyelőre nincs szobatársam ‒ vagy cellatársnak hívják? ‒, de jövő héten állítólag jön valaki.
Tele vagyok kíváncsisággal és szorongással,
ahogy az ilyenkor lenni szokott. Pontosabban, ahogy elképzelem, milyen lehet a cellatársra várakozás. Amikor nem magunk választjuk a másikat. Nem vizionálok sötét dolgokat ‒ nem az én stílusom ‒, ezért ne kérdezze, mitől félek. Inkább azt, hogy miben bízom.
Értem, ez csak egy bemutatkozó beszélgetés. Nem is tartom fel, biztos nagyon elfoglalt. Jövő héten folytatjuk. Már nagyon várom.
És akkor tudja… a folyosó végén… az elsuttogott cipőmárka. Ha nem túl nagy kérés.
Igazán semmiség, és ígérem: a mi titkunk marad.
2.
Örülök, hogy újra látom! Sajnos nem jutottam nethez az elmúlt héten, így a cipő után sem tudtam nyomozni. De mindegy is.
Ne értse félre, nem vagyok depresszív periódusban! Bízom az igazságszolgáltatásban, és ha az nem segít, akkor a szerencsében, az isteni kegyelemben vagy a totemállatomban, egy selymes szőrű csincsillafigurában a régi kulcstartómon. Illetve ezek tetszőleges kombinációjában.
Sikerült megnevettetnem! Nagyszerű. A csincsillán mosolyog? Tudom, az ön munkakörében tilos az érzelemkifejezés, de higgye el, engem egyáltalán nem zavar! Emberivé, természetessé teszi, és ha szabad megjegyeznem, az arca ilyenkor egészen megváltozik. Leolvad a komolyság ‒ nem mintha nem lenne meggyőző, kompetenciát és elkötelezett szakmaiságot mutat.
De amikor nevet, az arca ragyogóvá válik,
a szeme kékje pedig áttetszőbb lesz, még a színe is derűt sugall.
Rendben, beszéljünk rólam. Azt hittem, egy-két alkalmat ismerkedésre szánunk, hogy egy hullámhosszra kerüljünk. Szokott néha olyan érzése lenni, hogy ha nem áldoz kellő időt az egymásra hangolódásra, láthatatlan sziklatömb zuhan ön és a beszélgetőpartnere közé? Az az elméletem, hogy ilyenkor a különböző frekvenciájú hullámok disszonáns módon interferálnak a két ember közti térben. De ha kellő ideig nézünk érdeklődéssel egymás szemébe, valami oldódni kezd. A hullámok egymáshoz igazodnak, és létrejön az áramlás: dinamikus, mégis harmonikus. Általában megteszem a szükséges erőfeszítést, hogy én hangolódjam a másikra, hiszen nem várhatjuk el mindenkitől, hogy ismerje ezeket a rejtett törvényszerűségeket.
A szobatársam még nem jött meg, de Ármintól levelet kaptam. Egy szót sem írt, csak két fénykép volt a borítékban, séta közben fotózhatta. Az egyiken egy szőrös hernyó van ‒ szegény azt hiszi, ezzel elkápráztat. Smaragdzöld, meleg, napsárga sávokkal. A másik kép egy erdő részlete. Már színesedik. Itt-ott belobban a vörös, a sárgának is van még ereje, de a fák alján már ott sunnyog a barna, és azt gondolja, hogy senki nem veszi észre. Ha ott lettem volna Árminnal, hosszan meséltem volna neki a színekről, ahogy egymásba folynak térben és időben.
Ugyanaz a levél az idő múlásával több színt is átereszt magán.
Ármin imádja az ilyen beszélgetéseket. Főleg én beszélek, ő csak rábök a dolgokra. Sokára értettem meg, hogy a szívéhez olyan út vezet, ahol én elmondom, amit lát, mert ő nem tudja megfogalmazni.
Ha meglátogatna, a fotókkal mennék a beszélőre. Mesélnék neki az őszi színátfolyásokról, és a szőrös hernyóról is kitalálnék valamit. De nem vagyok biztos abban, hogy bejön. Talán haragszik ‒ azon a módon, amikor alapvetően dühös, de azért küld két fényképet, és ez annyira összetett érzés a számára, hogy bizonyára kilöki a komfortzónájából. Ami amúgy is nagyon szűk.
Nem nevezném bűntársnak. Ármin egy fiú, tényleg csak egy fiú, és végül a bíróság is így gondolja majd. Ügyeltem arra, hogy a „bűnnel” egy pillanatig se kerüljön szoros kapcsolatba. Nem lenne képes semmi helytelenre. A maga módján ő egy valódi művész, bár nehéz megfogalmazni, milyen területen.
Egy ideig én is művésznek készültem. Írni akartam, mert az könnyen ment. Jelentkeztem egy középiskolai írótanfolyamra, ahol hétről hétre gyártottam megadott témákban a szövegeket. Majd feltűnt valami furcsaság. Könnyedén, gyorsan megalkottam a szövegeimet, de aztán – huss! – el is szállt irántuk minden érdeklődésem. Nem arról van szó, hogy nem volt kedvem szórendet módosítani, helyesírást ellenőrizni vagy szinonimákat keresni. Az volt a gond, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott az újraolvasás. Már-már olyan érzésem támadt, mintha régi családi fényképeket nézegetnék nevetséges frizurákkal, vagy a nagyanyám házába kényszerítettek volna, hogy dohos birsalmaszag, horgolt csipketerítők és hangosan ketyegő kakukkos órák között éljek. A szöveg a születése utáni első percben rendre meghalt a számomra. Kivérzett. A leírás aktusán kívül semminemű érdeklődést nem váltott ki belőlem.
A csoportban felolvastuk egymásnak a műveinket. A többiekéi éltek és virultak, vagy legrosszabb esetben is vegetáltak ‒ hiszen először hallottam őket. De amikor fel akartam olvasni a sajátomat, pánikroham tört rám. Féltem, hogy maga alá temet valami súlyos dolog, rám tekeredik, és lehúz. Majd legközelebb, mondta a tanárom, egy jóságos, bagolyarcú férfi. Csakhogy legközelebb ugyanez történt. Aztán nem mentem többet.
Azóta ha írok is valamit, azonnal kidobom. Az elmúlt pillanatot nem merem újra szemügyre venni. Talán Ármin is így van ezzel, amikor megfigyeli a dolgokat, és ezért értettük meg olyan jól egymást. Én lefordítottam, amit ő látott. Azt hiszem, nélkülem is boldogult volna, de jólesett neki, ha gyorsan elillanó szavakkal igazolom a pillanatnyi élményét. Ettől jelentőségre tett szert a látvány.
Nem lettem tehát író, és ha már itt tartunk, a fényképeket sem szeretem. A kimerevített képek és az ellenőrzött szövegek gyenge kísérletnek tűnnek a számomra, hogy állandóságot teremtsünk a változásban. Hajszoljuk az öröklétet. A biztonságot az örök bizonytalanban.
Árminnak papírja van arról, hogy nem várható tőle érdemi kommunikáció. Hogy közel kerültünk egymáshoz, az egyedül annak köszönhető, hogy vettem a fáradságot, és nagy üggyel-bajjal beléptem az ő világába. Eleinte nem látott szívesen. Később résnyire nyitotta az ajtót, de úgy tett, mintha nem tartózkodna otthon. Engem az ilyesmi sosem tart vissza, ha akarok valamit. És általában akarok, de mindig csak könnyedén, finoman, hogy szinte magától történjen meg, amit elterveztem.
Bettivel nehezebb dolgom volt. Az ő ajtaja tárva-nyitva állt, talán azt sem vette észre, mennyire üres a ház. Mennyire kifosztott. Szíven ütött a vallomása:
nem sejtettem, hogy ennyire gyűlöl.
Összevissza csapongok, nehéz lehet követni. Pedig ön igazán figyel ‒ ez ritkaság. Nem görget a fejében heti bevásárlólistát, cizellált ellenérvet vagy kóbor asszociációkat, miközben beszélek. Nagyon jólesik.
Olyan embereket kerestem, akiket észre sem vesznek. Ez volt a kulcs: a láthatatlanság. Nehéz őket megtalálni, hiszen rájuk sem nézünk. A huszonkettes csapdája. Akik elsőre feltűntek, azonnal kiestek. Akik másodjára, tartalékba kerültek. Végül azonban, ha az ember elég kitartó, megnyeri a csatát. A láthatatlanok mindenhol ott vannak. Nem úgy értem, hogy nincs anyagi testük, fizikai formájuk. Egyszerűen nem hordoznak annyi érdemi információt, hogy figyelmet szenteljünk nekik. Ilyen volt Betti, Ármin, és így találtam meg Pistát is.
Rajmundnál pont az ellentétes szempont érvényesült. Rajmundra muszáj volt odafigyelni. Egy búvártanfolyam elméleti képzéséről kifelé jövet szólítottam meg. Pontosan emlékszem a jelenetre.
‒ Ööö… elnézést. Nem tudja, itt lehet víziszony elleni kezelésre jelentkezni?
Csodálkozva nézett rám, a szája sarka megrándult, de nem mert nevetni.
‒ Lehet ‒ mondta végül bizonytalanul. ‒ Az irodán kellene megkérdezni.
‒ Maga ezek szerint nem erre jár.
Megsejtettem, hogy hiú, ezért gyorsan hozzátettem:
‒ Persze hogy nem.
Maga nem az a típus, aki fél a víztől, ugye?
‒ Haladó mélytengeri képzésen oktatok ‒ válaszolta, mire picit eltátottam a szám, és inkább leheltem, mint mondtam, hogy: „Ó!” Szerencsére önkéntelenül el is pirultam.
‒ Nem akartam megbántani.
‒ Nem bántott meg ‒ mosolygott, és mielőtt bármit mondhattam volna, elsietett.
Ahogy távolodott, figyeltem az izmos vállát a szürke pólóban, a magas, arányos testfelépítését, és arra gondoltam, hogy éppen jó lesz. Éppen őt keresem. Az arca megnyerő, bár nem kifejezetten karakteres, mégis kellemes. A szeme szürkéskék ‒ fontos volt, hogy ne barna legyen ‒, a haja kellőképp világos. De még hosszú út vezetett a célig.
Ő volt a harmadik férfi, akit megszólítottam a búváriskola előtt. Az elsőt alig tudtam lerázni. Pedig látszólag semmi nem utalt a rámenős stílusra.
‒ Egy ilyen helyes lány nem félhet a víztől ‒ duruzsolta. ‒ Bekísérem, és megkérdezzük, jó? Ismerem Nyuszit a recepción.
‒ Nyuszit? ‒ hebegtem. ‒ Azt hiszem, nem vagyok még felkészülve… a víziszonnyal való szembenézésre. Bátorságot kell gyűjtenem. ‒ És eliszkoltam.
‒ Hé, ne szaladjon el! ‒ kiabált utánam.
Néha gazdag tapasztalatok birtokában is mellényúlunk.
Impozáns és meggyőző személyt kerestem, de semmiképp sem tolakodót.
A diplomáciai érzék, a tapintatra és visszafogottságra való képesség kulcstényező volt.
A második jelölttel is felsültem. Copfba fogott haját visszahajtotta kis kontyba. Magas, értelmes homloka volt, világos haja, zöldes szeme, némi lágyság az arcvonásaiban. Ez nem vont le a férfiasságából, sőt, finomabb lelki minőségeket sejtetett. Ez a mély lelkiség pillanatokon belül igazolódni látszott.
‒ Bocsánat… Nem tudja, itt tartják a víziszonykezelő tréninget?
Mély, átható, fürkésző pillantás. Bele az íriszembe, a retinámba, a koponyámba, míg végül a múltamnál lyukadt ki.
‒ A víziszonynak ‒ mondta rekedt, halk hangon ‒ karmikus háttere van. Előző életbeli ‒ tette hozzá, és körülnézett, mintha rettenetes titkot bízott volna rám.
Én is körülnéztem. Kisportolt, nevetgélő fiatal férfiak sereglettek ki az épületből, és néhány nő is, akiken ránézésre látszott, hogy fél kézzel elbánnak egy keszonbetegséggel.
‒ Karmikus? ‒ kérdeztem vissza, a menekülésen töprengve.
Végig kellett hallgatnom egy rövid összefoglalót az iszonyok és fóbiák előző életbeli okairól. Majd a személyesség mélyebb szintjére lépve azt is elárulta, hogy őt meggyújtott szurkos hordóban dobták le a középkorban egy szikláról, ezért soha nem rak tüzet, kerüli a bort és a túrázást is. Együttéreztem, csodálkoztam ‒ de figyeltem arra, hogy ne bízza el magát.
Aztán kimagyaráztam magam, és kereket oldottam.
Ezek után kénytelen voltam más időpontban menni, hogy Nyomulós és Karmikus se keresztezze az utam. Napokon át szobroztam az utcán telefonálást vagy bóklászást mímelve, mire át tudtam látni a búváriskola felhozatalát. Rajmund adottságait tekintve tökéletesen megfelelőnek tűnt, és még tetszett is egy kicsit, épp csak annyira, hogy ne vegyem túlzottan zokon, ha ez nem kölcsönös. Fel kellett keltenem az érdeklődését, vigyázva, hogy belém ne szeressen. Sajnos ettől nem is kellett tartanom.
A közös kaland azonban gyakran szorosabbra fűzi a szálakat, bár ez nem mindig kedvező a végeredmény szempontjából.
