Kertész Erzsi második felnőtt olvasókat megszólító regényének főhőse, Ivett a válása után sikeres influenszer lesz, aki szarkasztikus, szókimondó videóiban fejti meg a nárcisztikusok, az élősködők viselkedését. Húszezer követője van, népszerű témákat boncolgat, tipikus viselkedési mintákat elemez, pörög a kommentszekció a bejegyzései alatt.
Miközben azonban azt a képet mutatja magáról, hogy már senkinek sem akar megfelelni, a húszezer követő mégiscsak függésben tartja.
Egy napon műsorvezetőnek kérik fel egy tévéadáshoz, az új szerepre pedig egy barátnője vidéki házában készül fel, ahol meglepő felfedezések várják. És van, aki neki is tükröt tart. „Ötven körül eljön a pillanat, hogy választanod kell a kék és a piros bogyó között. Vagy hagyod mindkettőt elgurulni. Én is így tettem, és azon a napon megszületett a csatornám, akkori büszkeségem, későbbi kínos szégyenem tárgya” – írja a főszereplő. Olvass bele a kötetbe!
Kertész Erzsi: Idegen ház (részlet)
3.
A volt férjem igazán rendes ember. De neki is jár a kapuzárási pánik.
Mit mondhatnék még erről? Nyeltem egy nagyot, és továbbléptem. Csak elvétve kuncogtam a markomba, amikor a képernyőjén mutogatta az új barátnőjét. Annyira komolyan a haverjának tekint, hogy az intim részleteket leszámítva – ezekről már-már aszkétai szemérmességgel hallgat – mindent megoszt a nőről. A szokásait, az ízlését, a munkahelyi gondjait… a múltkor majdnem a rigolyáiig is eljutott, de aztán diszkréten másra terelte a szót, pedig már felcsillant a szemem. Végre! Mióta várok egy jó kis elégtételre!
Az idő majd kiforogja, mondta volna nagyanyám.
Az új projektet az exem gyanakvással fogadja.
– Biztos, hogy jó lesz ez neked? – kérdezi. – A te személyiségeddel…
– Személyeskedni akarsz? – támadok, de csak úgy, heccből. Mostanra már fikarcnyit sem érdekel, mit gondol rólam. És ezt ő is tudja.
– Ne fárassz, Ivett. Nem vagy te ilyen sértődékeny. Csak nem akarom, hogy belesétálj egy csapdába.
– Imádom a csapdákat, te is tudod, Karcsi.
Mindenféle csapdából kiszabadultam már: húszéves munkaviszony, tizennyolc évnyi boldogtalan házasság, amiről, mint kiderült, te már tizenkét éve tudtad, hogy menthetetlen.
– Ez övön aluli volt – mondja, de nem látszik mérgesnek. Ezt szeretem benne. Ezt szerettem benne.
– Öntörvényű vagy – folytatja, de az ilyenkor elvárható csodálat helyett inkább leíró jellegű a közlés. – Ami nem baj, csakhogy ha valaki elkezdi megmondani neked, mit hogyan csinálj, előbb-utóbb robbansz.
– Komolyan mondod?
– Gondolj bele! Aláírsz egy egyéves vagy mit tudom én, milyen távú szerződést, majd az első hónapban összeveszel a producerrel, a sminkessel vagy a rendezővel.
– Van rá esély – mondom elgondolkodva. – Köszi, Karcsi, hogy emlékeztetsz az összeférhetetlenségemre.
– Szívesen – feleli közömbös hangon, és pillanatnyi habozás után hozzáteszi: – Szerinted… khm, egy harmincnyolc éves nőnek…
– Szilvinek.
– Igen, nos… Szilvinek. Szerinted jó szülinapi ajándék neki egy evezős kalandtúra?
– Ezt neked kell tudnod. Szereti a vizet?
– Mindenki szereti a vizet, Ivett. Mármint… voltunk már néhányszor wellnessben, és nem tiltakozott.
Elképzelem Szilvit a wellnessben: szőke haja a fejére tornyozva, gondosan szabott részein pink bikini feszül. Bár lehet, hogy fekete.
– Pink vagy fekete?
– Mi?
– A bikinije.
– Mi van?! Jaj, Ivett, olyan hülyeségeket tudsz kérdezni!
– Észbe kap. – Vagyis… mit tudom én! Van neki néhány. A kérdés az, hogy nem túl otromba ajándék-e egy extrém sportos kalandtúra. Érted. Mi van, ha például nem bírja az adrenalinlöketeket?
– Erre van némi esély. Hiszen a párválasztásban is a nyugodt megfontoltságra szavazott. A tisztes, őszes halántékra. A kandalló mellett ücsörgésre, lángba bámulva, révedezve. Drágám, megnézzük az esti hangverseny-közvetítést? Amúgy meg: mit akarsz neki bizonyítani?
Karcsi érzi, hogy a beszélgetés számára már nem hoz túl sok hasznot, viszont sokat bukhat rajta. Gyorsan összeszedi a cókmókját, de az ajtóból még visszaszól:
– Gondold át ezt a tévés ügyet, Ivett! Szerintem kockázatos belevágni.
– Döntöttem, Karcsi. A magam részéről kedvelem az extrém sportokat és az adrenalint. Üdvözlöm Szilvikét!
– kiabálom a hátának, aztán gonoszul elmosolyodok, és finoman ráharapok a villás nyelvemre.
A Gellért nevű tévés producerben minden adott, ami Karcsi aggályait igazolja.
Látványos színű szeme ide-oda rebben, és megsejtem, hogy a háttérprocesszorban még öt projekt fut párhuzamosan az enyém mellett. Dicséretére váljon, hogy igyekszik koncentrálni.
– Nos, Ivett. A kollégáim már régebb óta követik a műsorát, és azt mondják, hogy maga a mi emberünk.
– Ne törje össze a szívemet!
Meglep, hogy ennyivel sikerül zavarba hozni. A szalvétáját kezdi babrálni.
– Nagyon elfoglalt vagyok. Persze belenéztem a műsorába. Például amikor a divatról… illetve a divatőrültekről beszélt… Nos, az nagyon tetszett… szórakoztató volt… Főleg, amikor elkezdte felpróbálni azokat a ruhákat… Meg kell mondanom, maga sziporkázik! Van humora, egyénisége… Kiváló alapanyag egy…
– Alapanyag? Kérem, Gellért! Én már teljesen készen vagyok!
– Mármint… nem úgy értettem. Ivett – sóhajt, és félek, hogy talán most kimutatja a foga fehérjét. Amúgy is gyanúsan csillog; tökéletes fogsor a tökéletes szempilla méltó kiegészítéseként. Mindez sehogy sem illik a konzervatív öltönyhöz és a kimért stílushoz. – Én a nagy egészet nézem, a részletekkel a kollégáim foglalkoznak. Természetesen nem kerestük volna meg, ha nem gondolnánk, hogy meg tud oldani egy ilyen feladatot. De magunk között azért talán mondjuk ki: maga nem profi. Nincs műsorvezetői képzettsége, nem készített interjúkat, nem mozog otthonosan a tévéstúdióban. Erre fel kell készülni.
– Értem – mosolygok rá. – Ne ijedjen meg tőlem, Gellért! Érző szívet takar az oversize pulóverem. És kezes bárány vagyok, ha új helyzetbe kerülök. Csak tudja… volt pár álmatlan éjszakám, míg azon töprengtem, hogy vállaljam-e. Talán ezért vagyok egy kicsit tüskés.
– Mik az aggályai? – dől hátra kicsit unottan, készen arra, hogy sorra mindet megcáfolja. – Fontos, hogy beszéljünk erről.
– Miért én? Hiszen épp az előbb mondta, hogy nem vagyok képzett. Biztos tucatjával találnának szép, fiatal és képernyőedzett hölgyeket, akik kiráznak a kisujjukból egy életmódmagazint.
Hosszan, fürkészve néz, míg le nem sütöm a szemem.
– Maga karakter. Ennyi.
Úgy hangzik, mint egy kinyilatkoztatás. A kávézó sötétített ablakain átragyog a napfény, és megcsillan a lefelé fordított üvegpoharak talpán. Úgy tűnik, a falakon lévő tükrök is megsokszorozzák a fényt, porszemcse-univerzumok ragyognak a levegőben, a bárban megszólal egy lírai dallam, és diadalmas glóriává kanyarodik a frissen tépett frizurám körül.
– Karakter.
– Igen, erről van szó. Olyan személyiség, akinek nemcsak véleménye van, de ereje is, amivel a többiek véleményét formálni tudja. Maga hatást gyakorol.
– Senkit nem akarok befolyásolni… csak mondom a magamét. Mindig ilyen voltam.
– Félreérti. Nem az a cél, hogy másokat befolyásoljon. Elég, ha önkéntelenül is hasonlítani akarnak önre. Mert magában van magabiztosság, belső erő, amihez kötődni lehet, ami szimpátiát kelt, és az extrém szókimondása, közvetlensége jelenti azt a pluszt, amivel megnyeri magának a nézőket.
– Sokan utálnak emiatt.
– Annál jobb! – csillan fel a zöld szem a vastag keretes szemüveg mögött. Hirtelen lelkesnek látszik, olyasvalakinek, aki tényleg szereti a munkáját. – Bármilyen erős érzelem megteszi. Pont ez a lényeg! Érti? Az emberek ki akarnak törni a szürkeségből! Az unalomból. Színek kellenek, sziporkázó személyiségek, hullámvasút és nevetés. Hogy elhiggyék: tényleg érdemes élni!
– Mi van?!
Megköszörüli a torkát, és zavartan lesöpör egy láthatatlan morzsát a nadrágjáról.
– Elnézést, kicsit elragadtattam magam. De nézzen csak körül! – Körbemutat a szinte teljesen üres kávézón. A sarokban egy szerelmespár sutyorog összebújva, egy közeli asztalnál idős hölgy ül, lábánál kék kötött pulóverbe bújtatott öleb szuszog náthásan.
– Arra gondol, hogy depressziós a társadalom?
Felnevet.
– Nos, a társadalom lelkiállapotának diagnosztizálása túllépi a hatáskörömet. Mi csupán a középkori mutatványosok modern képviselői vagyunk. Szórakozást, élményt nyújtunk, megszínesítjük mások életét.
– Hadd vitatkozzam – szúrom közbe. – Az én csatornámon mélyebb témák is gyakran szóba kerülnek, nemcsak holmi piaci mutatványok. Lehet, hogy a csomagolás nem túl profi, de ha belegörget a kommentszekcióba, látni fogja, hogy egész komoly párbeszédek alakulnak ki egy-egy húzósabb téma kapcsán.
– És pont ez a cél! – üt az asztalra, amitől megcsörren a kanál a kávéscsészéje alján. – Miközben szórakoznak, edukáljuk is őket. Érti? Az emberek manapság tudatosabbak. Régen senki nem tudta, mi a nárcizmus vagy az abúzus. Szakkönyvbe való fogalmak voltak. De ma már mindenki diagnosztizál és értelmez. Magát és másokat. A politikusokat. A közéleti szereplőket. Anyucit és apucit. A főnököt. Senki nem ússza meg szárazon.
– Jobbára meg is érdemlik, amit kapnak – mormolom.
– Pont erről van szó. Maga kimondja az igazságot, és mindenki rácsatlakozik, amitől az egész személyessé válik. Ezért szeretik magukat, influenszereket. Az ő érzelmeikkel játszanak.
– Nem játszom senki érzelmeivel.
– Jó, nem szándékosan. De ők ezt élvezik. Akarják! Keresik! – A szemében vad tűz lobog. – Ha már nem éreznek semmit, ha már csak egy darab kő van a szívük helyén, meghallgatják a maga jópofa monológjait, és hirtelen valami mélyre megy. Kinyílik, napvilágra kerül.
Hirtelen róluk szól az életük, amit valahol elveszítettek két kattintás vagy két kupica között.
– Ennek nem feltétlenül örül mindenki.
– Gyógyító, ha nem is mindig kellemes – mondja, és kezd visszahúzódni a csigaházába. Elképzelem, hogy titkon ő is ilyen műsorokat néz. Vajon milyen témákra keres rá? Kényelmetlen gondolataim támadnak, elhessegetem őket.
– Szóval: beszélgetős műsor, ahol kifejthetem a véleményemet, és vendégeket is hívhatok.
– Egy otthonos hangulatú stúdiót rendezünk ön köré. Mintha csak a barátaival beszélgetne a nappaliban.
Elképzelem, ahogy Gabi meg én a földön ülünk, hátunkat a kanapénak vetjük, vinnyogva röhögünk, szemmagasságban az asztalon vodkáspoharak sorakoznak, majd idővel megduplázódik a látványuk. Elfojtok egy mosolyt.
– És a témák?
– Ebben önre is számítunk – mondja. – Természetesen van egy vázlatos műsortervünk. Mit szólna, ha együtt állítanánk össze egy évadnyi anyagot? A forgatás ősszel indul. Ha belevágunk, lesz pár hónapja, hogy kidolgozza a tematikát.
Eltátom a számat.
– Maguk teljesen rám bízzák a tartalmat?
– Azt azért nem – nevet. – Profi csapatot kap, akik segítik. Szövegírót, stylistot, és hamarosan bemutatom a rendezőnek is. Pár hónap alatt profi műsorvezetőt faragnak magából.
Jól hangzik. Nagyon jól. De egy kis kétely még ott vibrál a lelkem mélyén. A nap elbújik, a kávéházi tükrök lehunyják csillogó szemeiket.
– Annyi ilyen műsor van… Miért éppen én?!
Kezdi unni. Felegyenesedik, előredől, és szinte szuggerál.
– Egy új szín – mondja. – Kit ne érdekelne egy olyan árnyalat, amilyen eddig még nem volt a palettán? És ha ránk bízza, mi kikeverjük azt a színt, hogy még ütősebb legyen.
Valamiért Szilvike pink-fekete bikinije úszik be a szemem elé. Fújtatva felállok, szertefoszlik a kép.
Nyitókép: Trend Kiadó
