A 17. században Hollandia soha nem látott gazdasági és társadalmi jólétben találta magát, ami nemcsak az életminőség fejlődését, hanem a kultúra és a művészet fellendülését is magával hozta. Nem véletlen, hogy ekkor alkotott az ország két legismertebb festője is, Rembrandt és Johannes Vermeer is. Rőhrig Eszter egy Vermeer-kiállítás alkalmával annyira beleszeretett a korszakba, illetve megkedvelte a festő alakját, hogy egy regényt írt hozzá. A Porcelánpalota a 17. századba visz minket, ahol Marie Descharmes, egy holland–francia fűszerkereskedő házaspár árvájának történetét követjük, aki egy nap Delftbe érkezik, és megismerkedik a híres festővel.
Rőhrig Eszter : Porcelánpalota (részlet)
Odatette a kávéjához a vizet a tűzre. Eszébe jutott a hosszú évek óta őrzött paksaméta. Hajába tűzte a becses családi ékszert és úgy döntött, most kibontja a nagy csomagot is. Kinyitotta a szagosmügével illatosított ruhásládája fedelét, és minden holmiját kirakta belőle, mert a legalján őrizte a paksamétát. Most vette észre, hogy a védőpapírja szinte teljesen szétporladt. A tengerészcsomók tartották össze, még a spárga is foszladozott rajta. Ünnepélyes pillanat volt. Elővette a selyem vállkendőjét, az asztalra terítette és arra fektette az iratköteget, behúzta az ablak előtti függönyt, meggyújtotta a csőrmécsesét és annak imbolygó fényénél lapozni kezdett. Alig hitt a szemének.
Porcelánminták voltak benne, aztán valami triarnumi porcelánépületek, park, szökőkutak, illatház, télikert, a palota számtalan tervrajza, külső és belső díszítésének minden apró részlete.
A kertész és az építész nevei voltak a borítóra írva cirkalmas betűkkel. Alatta Saint–Simon herceg neve, aki „Porcelánház”-nak nevezte e készülő szerelmi lakot. Tehát ilyen régóta megfogant a porcelánpalota ötlete? Hány év telt el azóta, hogy Marie megtalálta… vagy csak neki tűnik hosszúnak?… Vajon ki rejthette, lophatta, vagy veszthette el?… Emiatt talán mindent újra kellett rajzolniuk, tervezniük az illetékeseknek. Több száz oldal terjedelmű irat volt. Marie a legjobbkor bontotta ki, lesz elegendő ideje áttanulmányozni, mielőtt a delfti polgármesterrel, a stathouterrel találkozik. Ha még egyáltalán ez a tervezet van érvényben, ha még élnek az illetékesek vagy talán másé lett a megbízás. Miközben összehajtogatta, a végéből kicsúszott egy levélköteg, de csak néhányat tudott átfutni, a Claude Révérend és Jan Nieuhof között váltott levelekből. Sietnie kellett, gyorsan elrejtette az értékes iratot, felkapkodta a ruháit és elindult a városházára.
Hamarosan új, egészen más fordulatot vehet az élete, tűnődött, miközben a nyikorgó csigalépcsőn ment felfelé. Milyen ócska, viseltes itt minden, ráférne egy kis javítás, nézte a fokokat, egészen meglazultak, szólnia kell az elöljárónak, nehogy valaki lezuhanjon. A pék már várt rá illendően, kezében a pékek piros sapkáját szorongatva. Lejárt a bérleti szerződése a molnárral, azt szerette volna meghosszabbítani, de nem tudott írni, épphogy csak a nevét sikerült odakanyarítania az okirat végére. Milyen bizalmi ez az állás, gondolta Marie, nem is tudja ellenőrizni, hogy mit írok le az ő nevében.
Ráesteledett, nem fogyott ki a kérelmezőkből, de senkit nem küldött el, akármilyen későre is járt.
Hazaérve a kékköves csatot vette először a kezébe, nem is akarta elhinni, hogy visszakerült hozzá és éppen Frederiktől kapta meg. Frederikről a kékmázas kerámia, arról pedig a paksaméta jutott az eszébe. Kivételesen drága viaszgyertyát gyújtott és előhúzta a ládából, végigböngészte a többszáz oldalt. Most alaposabban olvasott, de ismét nem jutott a végére. Soha nem fogja megtudni, ki hagyta ott a világvégi fürdőházban. Képzeletben eljátszotta, mi történhetett. Valószínűleg egy titkos találkozóra hozta valaki. Két nyelven, hollandul és franciául szerepeltek az ábrák melletti magyarázatok és instrukciók, a leírások végéhez egy-két tucat oldalnyi megrendelőlapot csatoltak. A delfti Szent Lukács cégnek szólt a megrendelés, kék kínai karakporcelán vázákra, tányérokra, tetődíszekre, járólapra, fürdőszobacsempékre. Igen nagy pénzről lehetett szó.
Vagy megzavarták őket, vagy valamelyik megölte a másikat.
Ezt találta a legkevésbé valószínűnek. Egyre kíváncsibb lett, de szem előtt tartotta, hogy első dolga pontosan megismerni az irat tartalmát. A titkos leveleket Claude Révérend, a francia király kereskedelmi megbízottja és Jan Nieuhof, a Kelet-indiai Társaság holland kulturális diplomata-utazója váltotta egymással. A francia kereskedő Nieuhof kínai tapasztalatairól tudakozódott. Mint írta, nemrégiben a sziámi király látogatást tett a versailles-i udvarban és ezerötszáz kínai porcelán dísztárgyat hozott ajándékba. A kék motívumok, madárkák, virágok pompázatos sokszínűsége, s a tojáshéj vékonyságú csészécskék felkeltették a király érdeklődését. A későbbiekben a sziámi király részletesen beszámolt a kínai porcelánpagodákról, alighanem ekkor fogant meg benne a kínai modorban építendő porcelánpalota építésének gondolata. E gondolat sokáig még a Napkirály számára is csak vágy maradt. Diplomáciai, politikai és kereskedelmi úton - módon közeledhetett célja eléréséhez.
Révérend titoktartási garanciát kér a Társaságtól, amiért importárut rendelnek Delftből, s ezzel megsértik a Colbert-féle protekcionista kereskedelmi politikát. Mellékletben elküldi a francia király személyes megbízását. Claude Révérend diszkréciót ígér, a Szent Lukács céh vezetőjének, az összes szállító aláírásával. A céh pecsétjével hitelesítették a dokumentumot.
Frederik soha nem szólta el magát, igaz sokkal többet dolgozott, Marie most már értette, hogy a titkos megrendelés vette el minden idejét.
Szövetséget, sírig tartót kötöttek, nem is olyan régen, mégis egyre távolabb kerültek egymástól, éppen az idő tájt, amikor Marie Delftbe költözött.
Sokat várt a delfti életétől, s remélte, hogy a kínai palota rejtélyének is a végére járhat. Hirtelen eszébe jutott, hogy Frederik korábban egyszer beszélt egy versailles-i faluról, amelyet a francia király leromboltatott, hogy a kedvesének egy porcelánpalotát építtessen, ahova szerelmesen elrejtőzgetnek az udvari intrikák, ceremóniák elől. Sejtette, hogy a férfi ennél többet tud, csak folyton egyik témáról ugrált a másikra, nem az a fajta volt, aki képes összeszedni a gondolatait. Vagy talán szándékosan hallgatta el a további részleteket? Mindenképpen faggatózik majd, kihúzza belőle, amire kíváncsi, de erről a számára még nagyrészt ismeretlen iratról hallgatni fog, ez az ő titka. Olyan titok, amely felbecsülhetetlen értékű, ezt már most érezte. Az első tíz oldalig jutott el aznap éjjel a második olvasással, és még száz maradt hátra. A rajzok és a magyarázatok szerzője művelt, hozzáértő ember volt, a kétnyelvű leírásokat választékos nyelven fogalmazták meg. Talán az építész keze munkája lehetett? Finom rajzok egy palotát, a hozzá jobbról és balról kapcsolódó két szárnyat, az Ámor és a Diana-lakosztályt, a bejárat előtt kertet, szökőkutakat hátul egy fakeretes üvegházat, mellette leendő Illatházat ábrázoltak. Most vette észre, hogy a gazdagon dekorált tető fölött apró, hangyabetűkkel ott állt egy név: Louis Le Vau, a tervező, az üvegház mögött pedig cirkalmas, alig kivehető írással Le Bouteux, a kertmester neve szerepelt. Le Bouteux volt felelős az Illatházba szállítandó nárcisz, rózsa, jázmin, harangvirág, az ötvenkilenc fajta virág, mindenekelőtt az erős illatot árasztó tubarózsa megrendeléséért, és az itteni termesztéséért.
Minden oldal alján, középen egy elmosódott pecsétet látott, talán a megbízó kezdőbetűivel.
Hamar rájött, hogy latinul írták: „Ludovico”, a többit nem lehetett kisilabizálni. Minden lapon más mintázatú járólap vagy csempe állt, a legnagyobb részletességgel megfestve, a hétköznapi élet, az árbócos hajók, háborgó tenger, holland tájkép, kínai madarak és virágok, kínai alakok, itt-ott divatos parókájú nemesifjak, szomorúfűz, jázminbokor, papagájtulipán… kimeríthetetlen változatosság jellemezte, különösen a vázák díszítését. Nieuhof egyik leveléből megtudta, hogy a nankingi pagoda porcelánlapjain látható mintákat előbb a kínai fazekasok kezdték el utánozni, aztán egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Mi lehet ez a nankingi pagoda? – tűnődött el Marie.
Nyugtalanság szállta meg, gyorsan végigpörgette a lapokat. Az egyik utolsó oldalon ott állt, hogy először tizenötezer csempét rendeltek meg Delftből, amely egymillióra emelkedett, és az is ott állt, hogy összesen kétmillió porcelán és fajansztárgyat igényeltek a porcelánpalota építéséhez, díszítéséhez.
Az utolsó és az utolsó előtti oldal össze volt ragasztva és a két lap között egy újabb levél rejlett.
Óvatosan kihúzta. Claude Révérendnek címezte Louis Le Vau, aki továbbra is Claude Révérend, a delfti fazekasok és a francia királyi udvar között közvetítő kereskedő közbenjárását kérte, mivel a honi, a nevers-i, a roueni, sèvres-i, a lisieux-i manufaktúrák sem minőségben, sem mennyiségben nem tudták kielégíteni a király grandiózus megrendeléseit. Le Vau többször elismétli, tudja, Révérend küldetése rendkívül kényes, mivel a honi kereskedelmi politika megtiltotta minden külföldi árucikk behozatalát. Joghézag keletkezett, ezért a Hollandia és a versailles-i udvar között folyó tárgyalások és importtevékenység titkos minősítést kapott és minden ezzel kapcsolatos iratot a király szignált, ő törvény fölött állt, teljes jogkörrel cselekedhetett kedve és szándéka szerint. Révérend egy másik levelében türelmet kér Le Vau-tól, mivel a felrobbant delfti lőporraktár miatt átmenetileg megállt az élet, de a delftieknek hamar talpra kell állniuk, hogy el ne veszítsék az üzleti partnert. Erre csak egy apróbetűs, zárójeles mondat utalt.
Fotó: Wikipédia
