Lángos, strand, hideg sör – sokaknak valószínűleg ezek jutnak először eszébe a Balaton mellett töltött nyarakról, az este leszálltával azonban a bűnözés fellegvárává válnak a nappal pihenni vágyók tömegeit kiszolgáló települések. Ki a főnök a szórakozóhelyek világában, hogyan épülnek birodalmak a semmiből? És kik hozzák a törvényeket ebben a zárt, veszélyes világban? Ezekre keres választ új könyvében Magyarország egyik legismertebb oknyomozó újságírója, Dezső András.
Dezső András: A magyar tenger kalózai. Alvilág és felvilág a Balaton partján (részlet)
Bomba
„– Nyugodjon meg! Ne aludjon el! – hallatszott egy mentős hangja valahonnan felülről, miközben Krisztiánt a hordágyra emelték. Ugyanezt ismételték útközben is, újra és újra, mintha a szavak maguk is kapaszkodni próbálnának az életbe.”
Aznap reggel Molnár Péter és egyik legközelebbi barátja, Németh Krisztián kivételesen nem mentek el edzeni.
Pedig szinte mindennap a konditeremben kezdték a napot.
Azon a nyári napon azonban, 1997. augusztus 13-án Péternek valami elintéznivalója akadt délelőtt, így csak délután találkoztak a veszprémi Zöld Alma cukrászdában, ahol szinte mindennap megfordultak. Ott, egy sütemény fölött mondta el Molnár, hogy Balatonalmádiba kell menniük valami miatt. Krisztián nem kérdezősködött. Ha Péter azt mondja, menni kell, hát menni kell. Ő volt a főnök – és nem csupán a tizenkét év korkülönbség miatt.
Semmit sem sejtve szálltak be Molnár Nissan Patroljába.
Az úton Molnár Péter vezetett, Krisztián félig felé fordulva ült az anyósülésen, így beszélgettek útközben.
Krisztián még a nyolcvanas évek végén, tizenkét évesen kezdett el bokszolni a veszprémi Dózsában. Pétert is onnan, a szakosztályból ismerte. Hiszen Molnár neve bunyós körökben már akkor fogalom volt.
A veszprémi Dózsa bokszolói közül szinte alig akadt, aki ne portázott volna, Németh Krisztián és a hozzá hasonló tinédzserek szinte rajongtak ezekért az idősebb, menő arcokért. Krisztián már autószerelőnek tanult, amikor Molnár egy alkalommal autóval megjelent a középiskolánál, és üdvözölte őt. Még az iskola tanárai is irigykedve néztek Krisztiánra, hogy személyesen ismeri Molnárt, aki akkor már igazi névnek, ismert bokszolónak számított a városban.
Olyan valakinek, akinek híre van.
1992-ben, amikor Krisztián épp a nagykorúság küszöbén állt, egy edzés után Molnár munkát ajánlott neki és egy barátjának. A fiatalok kapva kaptak az alkalmon, hogy a Cash Boxban lehetnek kidobók.
Hetvenöt kilójával, szőke, oldalra fésült frizurájával a fiú nem tűnt valami elrettentőnek, főleg a többi, száz–százhúsz kilós kollégához képest, de a kinézet sokakat megtéveszthetett. Ha messze nem volt is olyan jó bokszoló, mint a főnöke, Krisztián is oda tudta tenni magát, ha ütni kellett.
Ő pedig szeretett ütni, mi több, imádott.
Szinte nem volt olyan este, hogy ne lett volna valami balhé. Már csak azért is, mert Krisztián is mindig talált okot arra, hogy bunyózhasson. Elég volt annyi, hogy a kidobói munkáját fehér ingben, csokornyakkendőben végző fiút valaki pincérnek nézze, és ugráltassa. A túl sok pofozkodás miatt Krisztiánt egyik szórakozóhelyről a másikra helyezte át Molnár, de a helyek tulajdonosainak a temperamentumos fiatal nem nyerte el a tetszését. A srác ennek tulajdonította, hogy Molnár idővel inkább maga mellé vette, amolyan koordinátorként, intézőként.
Így ismerték meg egymást jobban, és lettek barátok.
A balatonalmádi Aranyhíd étterembe is Molnár küldte portásnak, és ha éppen nem valamelyik német turistával állt le verekedni az út közepére, szívesen nézett át a Panorámába. Felnézett azokra a birkózó, bokszoló portásokra, akiket Szlávy Budapestről vagy más vidéki városból hozatott Wossala György diszkójának védelmére, szót is értett velük. A magára ekkoriban még csóró veszprémi tinédzserként tekintő Krisztián számára a gazdag fiatalok bulihelye, a Panoráma afféle álomvilágnak számított. Egyik alkalommal az az ötlete támadt, hogy a diszkó bejáratánál lévő ruhatárból elcsen egy drágának tűnő motoros bőrdzsekit, gondolván, a gazdájának nem lesz nagy ügy pótolni azt. Már majdnem sikerrel járt, amikor váratlanul megjelent Szlávy Bulcsú számon kérni, de szerencséjére a Krisztiánnal szolidáris személyzet gyorsan kimenekítette a fiút szórakozóhely hátsó kijáratán.
Péter és Krisztián kapcsolatában mindketten tudták, ki főnök.
Amikor Molnár rákapott a drogokra, és kiszámíthatatlanná vált, Krisztiánnal is összerúgta a port, egy évig nem is beszéltek, így az idő alatt a lelkes fiatal az alsóörsi Dexionban portázott.
Egy év elteltével, amikor Molnár megnyitotta az Art Café diszkót, felhívta Krisztiánt. „Azt mondta, akar velem beszélni, találkozzunk. Amikor odamentem, vigyázzba állította a személyzetet, mindenkit. Elkezdett velük üvöltözni, hogy lopnak. Mindenkinek levágott egy marha nagy pofont, még én is kaptam az egyikből, amit nem nekem, hanem a mellettem állónak szánt.
Az a srác össze is esett.
Arra gondoltam, na, milyen jó, hogy idejöttem, még a végén meg is vernek” – emlékezett vissza Németh az újbóli találkozásukra. Miután Molnár mindenkit felpofozott, leordított és végül kirúgott, ránézett Krisztiánra, és még mindig emelt hangon rászólt:
– Akarsz itt dolgozni? Te leszel a portafőnök!
Krisztiánnak eszébe sem jutott, hogy elutasítsa Molnár ajánlatát.
Onnantól újra barátok lettek.
Krisztián azt is végigélte, hogyan változott meg Molnár és Jimmyék viszonya. A legemlékezetesebb konfliktusnak pedig, ami 1997 tavaszán történt, szenvedő alanya is volt. Azt, hogy pontosan mi és hogyan történt, azért is nehéz utólag hitelesen rekonstruálni, mert az érintettek ennyi év elteltével nem teljesen ugyanúgy emlékeznek.
Az biztos, hogy a balhé Molnáréktól indult. Ahogy Krisztán megfogalmazta, „csináltunk egy svindlit”, Jimmy barátja, Turi pedig azt állította, hogy ebben a svindliben az egyik rokonát csapták be. Turi ezért felkereste az akkoriban Molnár bázisaként működő Art Cafét, ahol Krisztián elmondása szerint vele együtt hárman portáztak.
Molnár éppen aznap jött haza Izraelből, ahol nyaralt.
„Turiék legalább húszan jöttek, a két portásom egyike elbújt a ruhatárba, a másik a pultban, engem meg elkezdtek faggatni, hogy hol van Molnár – mesélte Krisztián. – Turi egyszer csak oldalról megütött, én visszaütöttem, és akkor rám ugrott mindenki, ráncigáltak, leestem a földre, és szétrugdosták a fejemet.”
Németh Krisztián elmondása szerint ezután ő összeverve hazament, otthon megfürdött, magához vett egy kést és egy pisztolyt, majd elindult vissza. Csakhogy útközben találkozott Molnárral. „Kérdezte, mit akarok tenni. Mondtam, hogy visszamegyek, és elintézem őket. Mire ő lebeszélt róla, mondván, hiába is mennék vissza, már biztosan ott sincsenek, rég leléptek. Ehelyett bevitt autóval a kórházba.”
Az Art Caféban történtekből rendőrségi ügy lett.
A Jimmy-féle kör meggyőződése, hogy Molnár beszélte rá az embereit a feljelentésre.
Azt, hogy 1997. augusztus 13-án mi dolga lett volna Molnár Péternek Balatonalmádiban, Krisztián nem tudta, és már sosem tudja meg. Éppen Szenkirályszabadja és Balatonalmádi között jártak, amikor egy óriási, éles robaj rázta meg az autó csendjét. Semmi figyelmeztetés, semmi előjel. Egyetlen hang, amely mindent felforgatott. Krisztián ösztönösen azt hitte, defektet kaptak – ám abban a pillanatban már érezte is: a terepjáró megemelkedik, megrázkódik, majd irányíthatatlanul sodródni kezd. A fiú a saját üvöltését sem hallotta.
A mező közeledett, a Nissan pedig úgy csapódott be a földbe, mintha egy láthatatlan kéz taszította volna a semmibe.
Molnár már nem volt az autóban. A robbanás ereje kirepítette az aszfaltra. Vére sötét foltként terült el az út meleg felszínén, mindkét lába leszakadva hevert mellette. Halvány, elcsukló nyögéseit, nyöszörgését viszont még hallani lehetett. Hallották ezt az arra járó autókból kiszálló utasok is, akik először csak a füstöt látták, majd egy alakot: egy férfit, aki a szétroncsolódott kocsiból kimászva feléjük indult, akár egy zombi: haját pernye borította, mozdulatai merevek, ösztön vezérelte lépései robotszerűek voltak.
Ő volt Krisztián. Nem fogta fel, mi történt. Csak ment előre, testét repeszek szabdalták, egyik kezéből durva fém állt ki, bokája furcsa, természetellenes szögben kifordult. Mégsem érzett fájdalmat. Az adrenalin elmosta a valóságot. Csak akkor tért vissza a fájdalom, amikor a megriadt autósok lefektették a murvás útpadkára, és ő érezte, ahogy a bal kezét nyomják a kövek.
Ő is hallotta Molnárt, bár a barátja hangja alig volt több kíntól eltorzult nyöszörgésnél.
– Nyugodjon meg! Ne aludjon el! – hallatszott egy mentős hangja valahonnan felülről, miközben Krisztiánt a hordágyra emelték. Ugyanezt ismételték útközben is, újra és újra, mintha a szavak maguk is kapaszkodni próbálnának az életbe.
Amikor megérkeztek a veszprémi kórházhoz, a világ lassan elsötétült Krisztián előtt. Utolsó emléke, hogy a lift ajtaja összezárul a gurulós hordágy mögött.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
