Ken Follett a történelmi és a kalandregények, illetve a thrillerek nagymestere. A Stonehenge – Az idő katedrálisa két különböző karakter szempontjából mutatja be a Stonehenge építésének körülményeit. Egy tehetséges bányász és egy ambíciózus papnő elzarándokol a Nagy Síkságra, hogy tanúi legyen a történelem egyik legnagyobb emlékművének. Természetesen a helyi népek nem éppen barátságosak, közben az egyre tomboló aszály csak még nagyobb ellentéteket sző, így egy háború van kilátásban. Olvass bele Ken Follett új regényébe!
Ken Follett: Stonehenge (részlet)
Még sötét volt, amikor Seft felébredt. Nem énekeltek a madarak – ahhoz még túl korán volt –, de hallotta a közeli folyó csobogását. Érezte maga mellett Neent, a lány puha, meleg teste az övéhez préselődött, egyik lába és karja rajta pihent. Fázott, de nem érdekelte. Megölelte Neent.
A lány megmoccant, kinyitotta a szemét. Ránézett Seftre, és megsimogatta az arcát.
– A húgom szerint úgy nézel ki, mint a Holdistennő – mormolta.
Seft elmosolyodott.
– És hogy néz ki a Holdistennő?
– Sápadt és gyönyörű, szerelemre termett ajkakkal. – Megcsókolta a fiú száját.
– Azt hiszem, most már egy pár vagyunk.
Neen felült.
– Ezt hogy érted?
– Együtt fogunk élni, és gyerekeket nevelünk.
– Na várj csak! – nevette el magát a lány.
Seft zavartan vonta össze a szemöldökét.
– De az elmúlt éjszaka…
– Az elmúlt éjszaka csodás volt, és én imádlak. Azt akarom, hogy ma este megismételjük. De ne rohanjunk annyira előre.
Seft nem értette.
– De lehet, hogy várandós vagy!
– Egyetlen éjszaka után valószínűleg nem. Ez egyébként is a Holdistennő kezében van, aki minden női dolog felett uralkodik. Ha azt akarja, hogy gyermekünk szülessen, hát legyen.
– De… – A fiú nem értette. – Van ennek valami köze Enwoodhoz?
Neen felállt.
– Figyelj csak! Hallod, amit én?
Seft elhallgatott, és most már ő is hallotta a távolban nyüzsgő és beszélgető emberek zaját.
– Mindenki fent van – mondta Neen. – Mennek a Szentélyhez.
Seft zavart volt, de nem tudta, mit kérdezzen, hogyan deríthetné ki, mi is történik pontosan. Követte őt a folyóhoz, ahol hosszan ittak a hűs, friss vízből, és megmosakodtak.
Utána visszatértek a faluba, és csatlakoztak a nyugat felé tartó sokasághoz. Az emberek izgatottan beszélgettek, már alig várták a nagy eseményt.
Neen háza üres volt, a családja már elindulhatott. A lány gyorsan bement, és két darab főtt ürühússal tért vissza. Az egyiket odaadta Seftnek, séta közben azt eszegették.
Seft azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy Neen azt mondta, újabb éjszakát töltenek együtt. Ez azt jelentette, hogy komolyan gondolja. És talán még majd tudnak beszélni arról, hogy valóban egy pár legyenek, és ő is képes lesz megérteni a lány gondolkodását.
A falut elhagyva mindenki a nyílegyenes, délnyugati irányú utat követte. A szarvasmarhák kelletlenül húzódtak félre, ahogy a tömeg hömpölygött a kitaposott út határain kívülre is. Az emberek csendben beszélgettek és óvatos léptekkel haladtak, mintha attól félnének, hogy felébresztenek egy alvó istent; az együttes zaj azonban még így is olyan volt, mintha egy folyó zubogna lefelé a sziklás vízesésen.
Az út egyenesen a Szentély bejáratához vezetett. Emberek ültek odabent, szemben a bejárattal, ami az évnek ebben a szakában egyben a felkelő nap irányát is jelentette.
Az egyik papnő éppen a disznókat rugdosta kifelé.
A kör egyre jobban megtelt emberekkel. Seft és Neen a tömegben is észrevették Anit, Joiát és Hant. Neen azt javasolta, menjenek át a másik oldalra, és üljenek le a földsánc peremén, ahonnan mindent láthatnak.
A kör átmérője körülbelül száz lépés lehetett. A sáncon belül egymástól nagyjából azonos távolságra lévő, álló kövek alkottak gyűrűt – mindegyik valamivel magasabb lehetett egy embernél. Túl sok volt belőlük ahhoz, hogy Seft meg tudja számolni. Felszínüket nem alakították vagy csiszolták. A sziklák kékes árnyalatúak voltak, és Neen elmondta Seftnek, hogy ezt a követ kékkőnek is nevezik.
Középen teljesen másfajta látványt nyújtó, fából készült kör állt. Seft jobban megnézte magának, és ki tudta venni a kékköveknél is nagyobb fatörzsekből álló gyűrűt. A faoszlopokat a tetejüknél áthidaló gerendákkal kötötték össze, amelyek tökéletesen vízszintes, folytonos kört alkottak. A Seftben szunnyadó ácsmester elismerően nézte ezt a munkát, de közben azon gondolkodott, vajon mennyire lehet tartós ez a szerkezet. Ha egy megvadult tehén nekirohan az egyik oszlopnak, a körnek mekkora része omlana le a földre? Nem csoda, hogy az emberek távol tartották a teheneket a szent helytől.
A nagy fakörön belül Seft látott egy másik, kisebb, ovális gyűrűt is, szabadon álló oszloppárokból – mindegyik páron volt összekötő rúd, de egymáshoz nem kapcsolódtak. Ezeket is ugyanolyan gondossággal készítették, csak magasabbak voltak a többinél.
Seft azonnal érezte, hogy a fagyűrűknek van igazán jelentőségük.
Ezekhez képest a külső kőgyűrű esetlegesnek és hanyagnak tűnt. Azon gondolkodott, hogy a kőkör bizonyára öregebb, és kevésbé ügyes emberek emelték.
A tömeg most meglepően elcsendesedett, az emberek érezték a hely szent kisugárzását. Seft feszült várakozást érzékelt a levegőben. Járt már itt korábban, és látta, ahogy a papnők végrehajtják a tavaszi szertartást, de nyilvánvalóan ez volt a fontosabb esemény, és ehhez mérten többen is gyűltek össze. A nyárközép a régi év végét és az új kezdetét jelentette. Ma mindenki egy nyárközéppel idősebb lett.
Az emberek tudták, hogy minden, ami életben tartja őket, a napból származik, ezért hódoltak neki.
A jelenlévők többsége pásztor volt – mivel a Nagy Síkság lakosságának nagy része ezzel foglalkozott. De akadtak földművesek is, akik a folyóvölgyekben művelték a termékeny talajt, és a tetoválásaik alapján lehetett azonosítani őket. A nők általában karkötőszerű tetoválást viseltek a csuklójukon, a férfiak pedig nyaktetoválást. Azonban Seft most egyetlen férfi földművest sem látott, és eszébe jutott Ani előző esti beszélgetése Piával, meg az is, hogy az asszony milyen furcsán reagált a földműves férfiak távolmaradására.
Úgyszintén nem voltak jelen az erdőlakók, de ennek legalább tudta az okát.
Ők a rendszeres évenkénti zarándoklatukon vettek részt, követték a szarvasokat az Északnyugati Dombok közé, ahol friss, nyári fű nőtt.
Még mindig érkeztek az emberek, amikor a hajnali nap felragyogott a keleti égbolton. Az égen nem voltak felhők, és ahogy az ezüstös fény egyre erősebbé vált, mintha áldás szállt volna a sokaságra.
Végre a papnők is megjelentek, körülbelül harmincan, párosával táncolva. Ugyanolyan bőrtunikát viseltek, mint mindenki más, csak valamivel hosszabbat, bokáig érőt. A lábuk meztelen volt.
Egyikük kivájt farönkből készített dobot tartott a kezében, amit bottal ütött ritmusosan. Az eszköz meglepően hangosan és tisztán szólt.
Mindannyian ugyanazokat a mozdulatokat végezték, oldalra és hátra hajladoztak, ahogy a magas fű a szélben.
Seft lenyűgözve figyelte őket. Még sosem látott ilyen táncot, leginkább a halrajok mozgása jutott róla eszébe.
Tánc közben énekeltek is. Egyikük, egy fehér hajú asszony – talán a főpapnő –, kérdésszerű dallamokat énekelt, és a többiek kórusban válaszoltak rá. A külső fakör oszlopai között léptek ki-be, mint a kosárfonó kezei között hajladozó vesszők. Úgy tűnt, minden egyes oszlophoz külön fordultak, mintha mindegyiknek más jelentése lenne. Seftnek az az érzése támadt, hogy éneklés közben számolnak, de a szavaik nem tűntek ismerősnek.
A táncban nem volt semmi erotikus. Vagyis nem igazán. A ringó női testek mindig hatottak Seftre, de ez a tánc most nem erről szólt.
A kékkövek külső, közvetlenül a földsáncon belül elhelyezkedő köre nem játszott szerepet a szertartásban, minden a két rönkgyűrű – a kör és a belső, ovális alakú – körül bonyolódott. A papnők megkerülték a külső fakört, majd a belsőt is, melynek a nyitott része pontosan a bejárattal szemben, északkelet felé nézett. Ezen a ponton, a résben ért véget a tánc.
A papnők – még mindig párosával – leereszkedtek a földre. Még hangosabban énekeltek, ahogy a nap felső szegélye felkúszott a horizont fölé. Seft majdnem pontosan a napkeltével szemben helyezkedett el, és látta, hogy a korong éppen a kör két oszlopa között emelkedik fel. Nyilvánvaló lett számára, hogy a Szentélyt szándékosan tervezték így.
A két oszlop és a keresztgerenda kaput formált, és Seftet áhítat töltötte el, amikor megértette: ez az a kapu, amelyen keresztül a Napisten belép a világba.
A tömeg elcsendesedett, a papnők éneke még hangosabbá vált, ahogy a vörös korong az égre emelkedett. Bár a nap minden reggel feljött, itt és most a megjelenése különleges eseménynek tűnt, amit a sokaság áhítatos révületben figyelt.
A nap már majdnem teljesen látható volt. Az ének hangereje fokozódott. Az alsó szegély mintha elidőzött volna a horizont vonala alatt, mintha vonakodott volna elszakadni tőle; aztán végre megtörtént, vékony fénycsík vált láthatóvá a nap és a föld között. Az ének elérte a csúcspontot, majd a dobbal együtt hirtelen elhallgatott. A tömeg diadalmas üvöltésben tört ki, olyan hangerővel, amit még talán a világ peremén is hallani lehetett.
És ezzel véget is ért a szertartás. A papnők párokba rendeződve visszavonultak a házaikba. Az emberek felálltak, kinyújtóztatták végtagjaikat, és halk beszélgetésbe kezdtek, ahogy a rituálé feszültsége lassan feloldódott.
Seft és Neen ott maradtak a fűben ülve. A fiú a lányra nézett.
– Eléggé… letaglózva érzem magam – mondta.
Neen bólintott.
– Ilyen ez, főleg az első alkalommal.
Seft a bejáraton kitóduló tömegre pillantott.
– Jobb lesz, ha visszatérek a családomhoz… de találkozunk még, ugye?
A lány elmosolyodott.
– Remélem.
– Hol?
– Szeretnél a családommal vacsorázni?
– Megint? Biztos vagy benne, hogy anyád nem bánja?
– Persze. A pásztorok szeretik a társaságot. Úgy sokkal jobb hangulatú az étkezés.
– Ez esetben szívesen. A tegnapi vacsora nagyszerű volt. Úgy értem, finom volt az étel is, de ami a legjobban tetszett… – Tétovázott, nem nagyon tudta, hogyan fogalmazza meg, amit érzett. – A legjobban az tetszett, hogy szeretitek egymást.
– Ez teljesen normális egy család esetében.
Seft a fejét rázta.
– Nem minden családnál.
– Sajnálom. Akkor ma este megint gyere át hozzánk.
– Köszönöm.
Felálltak.
– Jobb, ha én most megyek – mondta Seft vonakodva.
– Menj csak.
Megfordult, és határozott léptekkel távozott.
Nem tudta, örüljön vagy sem. Szeretkezett a lánnyal, akit imádott, és csodálatos élmény volt – aztán Neen közölte vele, hogy nem tudja, vele akarja-e leélni az életét.
És ami még rosszabb, úgy tűnt, riválisa akadt egy magas, magabiztos férfi, Enwood személyében, aki idősebb Neennél, míg ő maga fiatalabb.
Holnap hazaindul a családjával, és nem fogja látni a lányt az őszi átmenetig. Enwoodnak elég ideje lesz, hogy elcsábítsa Neent, és a riválisa sem lesz a közelben.
Ma éjjel azonban Neen még vele lesz, nem Enwooddal. Még egy esélyt kap, hogy véglegessé tegye kapcsolatukat.
A Szentély területén kívül az emberek már üzleteltek, a portékájukat kínálgatták, alkudoztak, csereberéltek: kovakő balták és kések, kőkalapácsok, korsók, bőrök, kötelek, bikák, kosok, íjak és nyílvesszők árán vitatkoztak.
Megtalálta a családját. Arra számított, hogy Olf és Cam kérdőre vonják éjszakai kimaradása miatt, obszcén megjegyzéseket tesznek, és megpróbálják valami mocskos dologgá silányítani szerelmi kapcsolatát. Ám fivérei csak ültek a földön egymás mellett, és úgy néztek rá, mintha valamire várnának.
Ez gyanús volt és baljóslatú.
Apja félig elfordulva beszélgetett Evvel és Feevel, a kötélkészítőkkel. Seft türelmesen várta, hogy véget érjen a társalgás.
Cog néhány pillanat múltán odafordult hozzá.
– Hol voltál múlt éjjel?
– Minden munkát elvégeztem, mielőtt elmentem, nem? – kérdezett vissza Seft.
– Éppenséggel igen, de akár szükségem is lehetett volna rád.
– Örülök, hogy nem volt.
– Aggódtam, hogy őrizetlenül hagytuk a gödröt. Nem bízom abban a Wunban.
Seft érezte, hogy most következik a rossz hír.
– Mit gondolsz, mit fog tenni Wun? Hiszen itt van.
– De nagy a családja, és valószínűleg nem hozott el mindenkit.
– És ők mit fognak tenni? Ellopják az ásóinkat?
– Ne viccelődj, ha nem akarod, hogy leüssem az ostoba fejed a nyakadról!
Cam erre hangosan felnevetett, mintha ez lett volna a legviccesebb dolog, amit valaha hallott.
– Csak próbálok rájönni, mi lehet a veszély – mondta Seft.
– A veszély az, hogy Wun emberei három napig kovakövet bányásznak egy gödörből, ahonnan nem kellene bányászniuk, mert mi ástuk ki.
– Cog a fiának szegezte az ujját. – Erre persze nem gondoltál, mi, okoska?
– Erre nem. – Seft teljesen valószínűtlennek tartotta apja gyanúját, de nem lett volna értelme vitatkozni vele.
– Éppen ezért fogsz visszamenni a gödörhöz – jelentette be Cog diadalmasan.
– Mikor?
– Ma. Most. Így ki is takaríthatsz, mire én visszaérek. A gödör padlója igen mocskos.
Seft tett egy lépést hátra, és pillanatnyi habozás után közölte:
– Nem.
– Ne merj nekem nemet mondani, kölyök!
– Találkoztam egy lánnyal…
Cam és Olf gúnyos vigyorral néztek össze.
– Ma este elmegyek a házukba, az anyja vacsorát főz. Nem fogom kihagyni.
– Ó, dehogynem.
– Küldd Olfot. Neki itt nincs senkije, sőt sehol. És sokkal alkalmasabb rá, hogy kihajítsa Wun embereit a gödörből.
– Téged küldelek.
– Miért?
– Mert én vagyok ennek a családnak a feje, és én hozom a döntéseket!
– És nem vagy hajlandó mérlegelni, még akkor sem, amikor a döntésed ostobaság.
Az apja arcon ütötte.
Cog ökle kemény volt, az ütése fájt. Seft az arcához kapva hátratántorodott. Az ütés a bal szeme mellett érte, a látása elhomályosult.
Fivérei éljeneztek és tapsoltak.
Seft megdöbbent. Bár korábban is történt már hasonló, mindig meglepte, hogy az apja képes ilyen gonoszságra.
Cog újra felemelte a kezét, de Seft ezúttal már készen állt, és kitért az ütés elől. Felbátorodott: az apja nem mindenható. Gyors, ádáz erejű ütéssel válaszolt, amely Cog orrát találta telibe.
Ez volt az első alkalom, hogy megütötte az apját.
Cog orrából vér fröccsent.
– Hogy mersz engem megütni, kölyök? – bömbölte méltatlankodva, és előrelendült. Seft ezúttal nem tudott kitérni, az ütés a halántékát érte, és a földre roskadt.
Egy pillanatra megszédült. Amikor magához tért, látta, hogy egy kis kovakőhalom mellett fekszik. Halványan tudatában volt, hogy kisebb sokaság nézi a harcot.
Felpattant, és magához vett egy követ is, védekezésül.
– Megütnél egy kővel, te engedetlen kutya? – vicsorogta Cog, és újra támadott.
Seft felemelte a jobb kezét a kővel.
Ám az ütést megállították, még mielőtt célba érhetett volna. Seft csuklóját erős marok ragadta meg hátulról, ujjai közül kihullott a kő. Elengedték a csuklóját, és helyette a két karját fogták le, mozdulni sem tudott. Rájött, hogy Olf az. Küzdött, de nem tudott mozogni: bátyja túlságosan nagy volt és erős.
Miközben tehetetlenül rángatózott, Cog újra, keményen megütötte; először az arcán, aztán a gyomrán, majd ismét az arcán. Üvöltött, könyörgött az apjának, hogy hagyja abba.
Cog egészen közel hajolt hozzá, torz mosolya arról árulkodott, hogy örömét leli a kegyetlenkedésben.
– Visszamész a gödörhöz?
– Igen, igen! Megteszek bármit, csak hagyd abba!
Olf elengedte, Seft a földre zuhant.
Hallotta, hogy Ev, a kötélkészítő odaszól az apjának:
– Ezzel bajba keverted magad.
Cog még mindig dühös volt.
– Én? Bajba? – sziszegte agresszívan. – Aztán kivel? Veled talán?
Evet nem tudta megfélemlíteni.
– Olyan emberekkel, akik sokkal fontosabbak nálam.
Cog megvetően horkantott.
Seft zokogott, mindenhol fájdalmat érzett. Nagy nehezen sikerült négykézlábra állnia és odébb másznia. Az emberek nézték, amitől csak még rosszabbul érezte magát.
Megpróbált felállni. Egy idegen segített neki, így talpon tudott maradni.
Aztán lassan, támolyogva eloldalgott.
